A magánossághoz (Csokonai Vitéz Mihály)

A magánossághoz
szerző: Csokonai Vitéz Mihály

Áldott magánosság, jövel! ragadj el
     Álmodba most is engemet;
     Ha mások elhagyának is, ne hagyj el,
     Ringasd öledbe lelkemet!
     Öröm nekem, hogy lakhelyedbe szálltam;
     Hogy itt Kisasszondon reád találtam.
     E helybe' andalogni jó,
     E hely poétának való.

Itt a magános völgybe' és cserében
     Megfrisselő árnyék fedez,
     A csonka gyertyánok mohos tövében
     A tiszta forrás csergedez.
     Két hegy között a tónak és pataknak
     Nymphái kákasátorokba laknak;
     S csak akkor úsznak ők elő,
     Ha erre bölcs s poéta jő.

A lenge hold halkal világosítja
     A szőke bikkfák oldalát,
     Estvéli hűs álommal elborítja
     A csendes éjnek angyalát.
     Szelíd magánosság! az ily helyekbe'
     Gyönyörködöl s múlatsz te; ah, ezekbe
     Gyakran vezess be engemet,
     Nyugtatni lankadt lelkemet.

Te a királyok udvarát kerűlöd,
     Kerűlöd a kastélyokat;
     S ha bévétődsz is, zsibbadozva szűlöd
     Ott a fogyasztó gondokat.
     A félelem s bú a vad únalommal
     Csatáznak ott a tiszta nyúgalommal.
     A nagy világ jótétedet
     Nem tudja s útál tégedet.

Ohajtoz a fösvény, de gyötrelemmel
     Goromba lelkét bünteted;
     A nagyravágyót kérkedő hiszemmel
     A lárma közzé kergeted.
     Futsz a csatázó trombiták szavától,
     Futsz a zsibongó városok falától:
     Honnyod csupán az érező
     Szív és szelíd falu s mező.

Mentsvára a magán szomorkodónak
     Csak a te szent erődbe' van,
     Hol bíztatásit titkos égi szónak
     Hallhatja a boldogtalan.
     Te azt, ki megvetette a világot,
     Vagy akinek már ez nyakára hágott,
     Kiséred és apolgatod;
     Magát magával bíztatod.

Te szűlöd a virtust, csupán te tetted
     Naggyá az olyan bőlcseket,
     Kiknek határtalanra terjegetted
     Testekbe' kisded lelkeket.
     Tebenned úgy csap a poéta széjjel,
     Mint a sebes villám setétes éjjel;
     Midőn teremt új dolgokat
     S a semmiből világokat.

Óh, kedves istenasszony! én is érted
     Gyakorta mint sohajtozom,
     Mert szívemet baráti módra érted,
     Midőn veled gondolkozom.
     Ártatlanúl kecsegtetel magadba',
     Nincs tettetés sem csalfaság szavadba'
     Hív vagy, nem úgy, mint a mai
     Színes világ barátai.

Lám, mely zavart lármák között forognak
     A büszke lelkek napjai,
     Kőről kövekre görgenek, zajognak,
     Mint Rajna bukkanásai. ─
     De ránk mikor szent fátyolid vonúlnak,
     Mint éji harmat, napjaink lehúllnak,
     Tisztán, magába, csendesen:
     Élünk, kimúlunk édesen.

Sőt akkor is, mikor szemem világán
     Vak kárpitot sző az halál:
     Ott a magánosság setét világán
     Béhullt szemem reád talál.
     Síromba csak te fogsz alá követni,
     A nemtudás kietlenén vezetni:
     Te lészel, ah! a sírhalom
     Vőlgyén is őrzőangyalom.

Áldott magánosság! öledbe ejtem
     Ottan utólsó könnyemet,
     Végetlen álmaidba elfelejtem
     Világi szenvedésemet.
     Áldott magánosság! te légy barátom,
     Mikor csak a sír lesz örök sajátom.
     De ez napom mikor jön el?
     Áldott magánosság, jövel!