A madarász
Ha a virág kelyhét kinyitja,
Ámor siet a rétre ki.
Kutat a síkon, a csalitba,
és este a kicsiny kalitka
bús rabmadárral van teli.
Veti a hálót, bajt idéz fel,
hogy eltünik a hűvös est,
lépvesszőt rak ki, fondor ésszel,
hogy még nagyobb legyen a kényszer,
rászórja a zabot, kölest.
Sövények rejtekébe bújik,
a csermelyek partján riog,
harasztra kúszik s félve búj itt,
és les, mikor jön ki az útig
a rebbenő madárfiók.
Örökzöldből, friss gyöngyvirágból,
van a hálón viráglepel,
galagonyát fon rája máskor,
és hull belé, akár a zápor,
pintyőke, csíz, sok-sok ezer.
Zöld fűzfaágból, rozmarinbul
hajlít kelepcét olykoron.
És a mező határain túl
halk csendesen keresni indul,
van-e madár a magokon?
Sietve rebben a madárka,
ujjongva és kábulva lép,
ártatlanul néz félve-várva,
megcsípi a magot az árva,
s már ott ragad lábán a lép.
S Ámor kacagva viszi vissza,
a zsákmányt el nem engedi
a síkokon és a csalitba,
ha este a kicsiny kalitka
bús rabmadárral van teli.