A lidérc
szerző: Tompa Mihály
Nagy a Természet! Tartja benne
Két dus világ egymást ölelve:
Ez feltűnő képben, alakban:
Az légszerű és láthatatlan.
Hegy-völgynek, barlang- és folyamnak
Saját szellemlakói vannak;
A természet kültárgya, műve
Lényekkel van megnépesűlve.
Csengő kiáltást tész az ércbűl,
Zöld lombot hajt az ágra ékűl;
A kőből szikrakép kipattan,
A tűzben éget, fojt a habban.
A fínom, tiszta légvilágnak
Tág birtokán lebegve járnak;
A magas mennytől messze földig
Kinyúló hézagot betöltik.
Az ember nem lehet magában
Mellette titkos társaság van:
A szellemeknek társasága
S ki jó az emberhez, ki bántja.
Melléd ülnek, lépted kisérik,
Látják dolgod, hallják beszédid:
Még éjjel is feletted állnak,
Rád hajlanak s intézik álmad.
Ne kívánd, hogy bár pillanatra
Légy e társaktól elhagyatva:
Ki mellett ők nem állnak őrül,
Elzsibbad a lelke, - és megőrjül.
Nagy a természet titka... benne
Két világ áll egymást ölelve:
Az feltűnő képben, alakban;
Ez légszerű és láthatatlan.
-
A gyémánttermő föld ölében
Ül a kincsszellem zord-sötéten:
Előtte dús kincs- és aranynak
Felhalmozott rakási vannak.
És mond: 'e bús üregbe zárva
Tart engemet sorsomnak átka!
Álmatlanúl hogy őre légyek
Fényes rög és por rejtekének.
Kincsem hideg csillámit, ah mért
Nem adhatom hő napsugárért!
Előttem e gyémántrakásnál
Kedvesebb volna egy virágszál!
Az ember gazdagságra vágyik,
Gyötörve gondja mind halálig;
Adok... s megkérdezem: mi végett
Imádja úgy e semmiséget?'
S felette ím, távol morajt hall...
Három kincsásó vágja bajjal,
S arannyal álmodó reményben,
A földet és sziklát keményen.
S örűltek, a várt kincset érvén,
De jobban a szellem beszédén:
'Itt van...! s ha elfogy, jertek újra,
S két ennyivel bocsátlak útra!'
Mohón rakodván mind a hárman,
Gondolta szellem magában:
Megkérdezem, ha visszatérnek,
Mi hasznát vették mindez ércnek?
És midőn még ingyen se várta,
Megjött az első nemsokára;
De dörgő szót hallott legottan:
'Mondd el, hová tevéd, amit adtam!?'
»Hatalmas szellem! amit adtál,
Megvan!... nehéz závár alatt áll;
Ah...! ha egy kis fillért apadna,
Örűltség szállna meg miatta;
Testemen szétszakadt az öltöny,
Éhen, szomjan s riadva töltöm
A nappalt és az éjszakákat,
Miként az üldözött vadállat.
A nyomort szembehúnyva nézem,
Előttem roskad öszve éhen
A fonnyadt képü özvegy, árva...
S előtte kincsem zárva... zárva...!
Melyben anyámat eltemettem,
Más vette a zsúpot helyettem;
Fiam rabszolga tengeren túl,
Hátán a hús korbács alatt húll...
De nem váltom ki...! amit adtál,
Megvan...! oh adj még többet annál!
Hisz ép ugy el van rejtve nálam,
Mint itt e hegy mély padlanában!«
'Hah! esztelen fukar! ki éhen
Kopároz e bőség ölében,
S panaszát vérnek és nyomornak
Nem hallja; - menj! mert eltiporlak!'
Szólt, s a süket barlang haragja
Szavát dörögve visszaadja;
S felhalmozott kincsének ormán
Megül megint sötét-mogorván.
És most a második belépe.
S kit a kincs olthatatlan éhe
A mélységes barlangba fáraszt,
Imígy ad a kérdésre választ:
»Hatalmas szellem! átkozottul
Kifogytam dús ajándokodbul!
De van láttatja, Istenemre!
Minden fillér átkot teremve.
A földön oly sokat mesélnek
Mivoltáról a szép erénynek;
Mondják: van hűség s férfi-jellem,
Szilárd minden kisértetekben.
S hogy mindez látszó búborék csak,
- S miként a gyenge búboréknak
Szines tojása szerte pattan -
Én, kincseimmel megmutattam.
Az emberek szemét aranyba
Mártott kezekkel bétakarva:
Az ártatlant gázolta lábam,
Az igaz embert függni láttam.
Kit a pénzvágy vásárra hajtott,
Vevén az embert, mint a barmot:
Önkényt arany-jármamba búván:
Jártam rajtok nagy vétkek útán.
Akartam, s a testvér kezére
Loccsant a testvér drága vére
És a fiú, hatalmas szellem!
Hamis tanú lőn apja ellen.
A szűz erény elé s utába,
A fényes maszlagot kihányva:
Elkábultan ölembe dőle...
Vagy - eladta saját szülője.
Ki fennhordá fejét kevélyen,
A jellem büszke érzetében:
Kincset s vétket köték nyakába,
Hogy szemlesütve hordja lába.
Volt, ki szent lázban tépte mellét,
Szólván az Isten s hon szerelmét;
Azután, a kincsnek miatta,
Istenét és honát eladta.
Tapostam a család nyugalmán;
Rontásra ingerelt, ha hallám,
Hogy két szivet gyémánt-kapoccsal,
Hűség s barátság egybefoglal.
S midőn már sok ösmert régi vétek,
- Immár nyakig jóllakva vélek -
Mulatságot nem szerze nálam:
Új, cifra bűnöket csináltam.
S e tenger vétek, bűn s galádság:
Talán hogy síromat megássák?
Vagy sütve homlokomra bélyeg:
Hogy azt nyilván mutatni féljek...?
Oh nem! de-sőt naggyá tevének
Sáfári a közvéleménynek;
A világ engem nagy szavakkal
Tisztel, becsűl, fél és magasztal!
Kincset hát, szellem! kincset nékem!
Mert nem lehet már visszalépnem!
Csak kincset többet! és meglátod:
Mivé teszem még a világot!«
'Hah, nyomorúlt! kiált a szellem
Haragjában a bús üregben:
El-el! szemem többé ne lásson,
Légy átkozott, mindkét világon!'
Szólt, s a süket barlang haragja
Szavát dörögve visszaadja;
S felhalmozott kincsének ormán
Megül megint sötét-mogorván.
Midőn a harmadik leszálla,
A szellem így rivalga rája:
'El, vissza, kába nép! sohsem nyer
Kincset tőlem többé az ember!'
»Nem is kell szellem! mond ez bátran,
S mely súlyosan feküdt nyakában:
Terhét földhöz csapá legottan, -
Nem kérek én kincset, de hoztam!
Ez megmaradt abból, mit adtál;
- Egy fillért sem hagytam magamnál, -
Vedd vissza! ah, gyötrelmim átka
Ragadjon rozsdakép reája!
Nyugodt, boldog valék szegényen,
A kincsek közt zaklatva éltem:
S kiről szivemben jó hit állott:
Megútáltam embert, világot!
Írtsd a gonoszt, a jót neveld, védd!
Szent célon függjön szíved, elméd!
Gyógyítgasd mély sebét fajodnak,
Küzdj, - törj, - áldozz - s követni fognak!
Így hittem én! de ah gyalázat!
Az ember, mint a bősz vadállat,
Még azt is összetépi, marja,
Ki hőn buzog segítni rajta!
Midőn egykor kiléptem innen:
Dús voltam a kincs-, dús a hitben;
Örűltem, elgondolva mennyi
Jót fogok én ezzel mívelni!
Csalatkozám! most visszatértem
Megtörve és hitben szegényen;
Ah, mert jótéteim nyomában
Hálátlanságot járni láttam.
Letörlém, amelyek folyának,
Könyűit a bánat fiának;
És amelyet sajtolt az inség,
Nyögést, sohajt elcsendesíték.
És alighogy magához tére,
Az inség elcsigázott népe:
Nyelvét öltötte rám, s a hála
Fejében, sár- s kővel dobála.
Csecsemőt találtam kitéve:
Apja lettem apja helyébe;
S midőn emberkort ére, fogta:
Mérget kevert titkon boromba.
Gazdagságom sok száza, ezre
Ment közhasznú intézetekre;
Felboldogítám a világot:
S a világ bolondnak kiáltott.
Ha kértek a közjó nevében:
Ontám a pénzt, számát se néztem;
S kínpadra voncoltak legottan,
Hogy azt a pénzt, bárhol, de loptam.
Tüzes fogókkal összetépve,
Félholtan dobtak a szemétre:
A kórház, melyet én emeltem,
Be nem fogadta csonka testem.
Végre, egy özvegyasszony által,
Kit én tarték hetedmagával,
Templomrablás vádjába jöttem,
S kötélhalált mondtak fölöttem...«
'Elég, elég! dörögve vága
Az ingerűlt szellem szavába;
Az ember gaz s őrűlt; ne légyen
Kincsem tűz és gyilok kezében!'
Ezt mondván, a sötét üregnek
Sziklái ingadozni kezdtek...
És barlang, szellem, kincs, ahogy van,
Lesülyedt a más pillanatban.
S mélyen, mélyen a föld ölében
Ül a szellem zordan, sötéten;
Előtte dús kincs- és aranynak,
Felhalmozott rakási vannak.
S szolgái, a bolygó lidércek
A föld szinére feljövének;
Hogy a kincsásót, aki látja,
Becsalják mélység- és mocsárba.