A lantos
szerző: Arany János
Zúg az erdő, lecsapott a felszél,
Szétrezzen az őszi sárga levél,
Mint ölyűtől madárkák csoportja
Megrebbenve széled a bokorba.
Mély vadonban, zizegő levélen
Ki az, aki bujdokolva mégyen?
Ki lehet, hogy még a szél is szánja,
Eltakarván a nyomot utána?
Nincs-e néki egy nyugalmas otthon,
Hol vidító, enyhe láng lobogjon,
Tűzhelyén - a hajlék nyájas keblén -
Meleget és súgárt eregetvén?
Nincs-e hő kar, melynek ölelése
Hazavárná boldog pihenésre?
És kicsínye, aki csüggne térdén,
Ezer apró dőreséget kérdvén?
Vagy ha más nincs, egy magános hárfa,
Ringató dalt búgni fájdalmára?
Egy rideg lant, melynek hangja mellé
Halt reményit el-elénekelné?
Volt. - Meleg fényéhez tűzhelyének
Jó barátok, ismerők gyülének;
S a szelíd nő - háza üdvöz lelke -
Kis családját együvé ölelte!
És a lanton meg nem szűne a dal,
Zenge későn, zenge virradattal:
Hangjain a szellem égbe hágott
S átteremté e viselt világot!
Mint sas, ifjodék meg a természet;
A virányon zöldebb szín tenyészett;
Illatosbbá lőn a völgyi róna,
Gyönggyel ékes a virág bimbója.
A patakvíz kristállyá szürődék,
Lombos erdő barlanggá szövődék,
Aranyozva lettek a vad sziklák
S forrás helyett könnyeiket sírták.
A hegy orma, a folyamnak medre
Szellemekkel lőn megnépesedve,
Fű-fa örült ifjú életének:
Bércen, síkon megzendült az ének.
Szende szellő, olvadozva lágyan,
Fütyörésze alföld nádasában:
Míg a hegység szilajabb szülötte,
A Sió vadujjongatva tört le.
Mindenütt dal. - Néha megkivánja
A vihar, a felhők orgonája,
S reszket a nagy mindenség egyháza.
Mikor e hang oszlopit megrázza.
De, ha pendült az ideg kobozzán,
Néma lőn a felhői oroszlán,
Lábhegyen járt, csendesen és óva,
Bérci útán a hegyek zúgója.
Majd el-eljött a puszták szellője
Egy-egy hangot elorozni tőle,
S diadallal vitte nyert prédáját:
Megbájolni kedves délibábját.
Fülemile, szégyenülve bokrán,
Édes irigységgel hallgatott rá,
S kedve-szegve rejtezék vadonba,
Hogy silányabb énekét elmondja.
Lába előtt a vad szenvedélyek
Megjuházva, békén figyelének:
De csak egy hang kelle, hogy kobozza
Mindeniket őrjöngésbe hozza.
És ha zengé a nyomort, inséget,
Kóros ágyán az emberiséget:
Jött az Inség, könnyezett dalára,
Szánakozva ismert önmagára.
Ha pedig a boldogságot dallá,
A Boldogság maga megsokallá:
Ismeretlen vágyak keltek benne,
Mintha önmagára irigy lenne.
- * *
Most, aminek örüle, kietlen pusztaság!
Megváltozott körűle természet és világ,
Fagy dermed az erekben, a csermely hallgatag;
Fülemilés berekben üvöltnek a vadakl
Keresné hajlokát, de csak romjait leli:
Alattok eltemetve tört házi isteni!
Ő szörnyekedve nézi és elriadva fut,
És útját arra vészi, amerre nincsen ut.
Nyomába üldve csörtet halálos ellene,
Egy iszonyú kisértet, melynek Való neve.
A tündér képzeletnek zengő madarai
Mind elhagyák s nem mernek feléje szállani.
Függ lantja fűzfa gallyán: repedt öblén a szél
Vadul végig nyargalván, őrülteket beszél,
Mitől a rémült farkas megfut s vonít az eb,
Mitől vemhét a szarvas idétlen hozza meg.
S ő bujdosik hazátlan, a dalnak férfia,
Nincs hely a nagy világban fejét lehajtnia. -
Takard, takard el őszi beteg szél nyomait:
Ne leljék üldözői... leroskadt hamvait!