A láthatatlan piramis - Tóth Jolán versei
szerző: Havas Gyula
Tóth Jolán versei
Kifejezésben, eszközökben, sokszor mondanivalókban is sok dilettantizmus, tisztán felívelő lendületekben gyakori zavaros és erőtlen aláhanyatlás, szűntelen - bár nyilván öntudatlan - koncessziók nem is fontos és szükségszerű külsőségek kedvéért a tartalom rovására, képzavarok és ellentmondások: legjellemzőbb fogyatkozásai ezeknek a verseknek, amelyeknek vergődő, fájdalmas sorai mögül mégis, rejtetten és felszabadulatlanul, határozott költői ihletettség lüktetését érzem ki. Egy-egy versben magában is sok az ellentét, sorai között az értékkülönbség, még inkább az egész kötetben, s tisztán mutatják ezek az utakat, melyeket már megjárt és elhagyott a költő, vagy melyekre néha visszatéved s az utakat, melyek még nem nyíltak meg előtte.
Íme, a kiforratlanság így fakaszt az elhomályosult szemű extázisban ily ellentétes fohászokat egy ajakról, egyazon versben:
Ki láng lehetsz, Szentlélek Isten,
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Lobogj le szörnyű lángviharban
Muszkák fejére, muszka fronton.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Pusztúljanak csontig, velőig!
S a következő versszakban:
- Szentlélek Isten, szállj le rájuk,
Fehér galambként békegallyal,
Emberfia egymás keservét
Miért tetézze vérrel, jajjal?
Különben az úgynevezett háborús versek vigasztalanságának magyarázatát inkább szeretem a háború sivárságában találni.
Más példa: az "őszi park napsütésben" című versben közvetlen egymás mellett találunk ily kezdetleges sort:
a napfény rájuk őrűlten ragyog...
s ily üde, élettel teljes színezést:
Minden levélkén tűz-zöld csillagok.
A kőfal itt-ott fölhasadt sebén
Piros vadszőllő buggyan, őszi vér.
De néhány vers már megközelíti az egységes hangulatkeltésnek azt a fokát, amikor plasztikusan áll előttünk a kép, amit a költő látott. Ezért idézem alább a "Victoria" című verset, amely talán nem a legjobb a kötetben, de mindenesetre legkerekebb, legbefejezettebb:
Királyi nőalak lepelruhába,
A vállain hószárnyak lengenek.
Így ábrázolják régi mesterek,
Magam is így szeretném, - ám hiába.
Én úgy találom, vaspatás a lába,
Bő hermelinpalástján ékszerek
S a hermelin visszáján vér pereg
S hervadt szívek sóhajtanak nyomába.
Dobogva jő, - a léptei merészek,
A véres orgiáktól szinte részeg,
Hollók keringenek titkon felette.
Bivalynyakán koszorús férfiarc,
Diadalének, útján mit rivallsz?
Hóhér, ki pallosát már elvetette.