A láthatatlan légió/Kilencedik fejezet

← Nyolcadik fejezet

A láthatatlan légió
szerző: Rejtő Jenő

Tizedik fejezet →

Kilencedik fejezet

1.

Lement a nap. Négy és fél óra kemény menetelés után a marsall elkiáltotta magát:
- Rien ne va plus!
Leszedték a kocsiról a ponyvákat, de feldöntöttek egy ládát, amiből revolverek, gázálarcok és teniszütők estek ki.
- Kérem - jelentette Renoir Yollandnak -, a teniszütőket el kéne dobni, mert súlyosak, és előreláthatólag nem lesz szükségünk rájuk.
- Hm... eredetileg sem lehetett égető. Mr. Wilkie - fordult a közelben álló szervezőhöz -, minek tulajdonítsam a sportfelszerelést?
- Kellett néhány... izé... tetszetős holmira gondolni... ha esetleg csereberélünk a bennszülöttekkel...
- Miért akar ön csereberélni a bennszülöttekkel?
- Egy tapasztalt Afrika-utazó adta a tanácsot.
- No, jó - mondta a gróf -, kíváncsi vagyok, mit adnak a nyammamok egy rakettért. Hát, kérem táborozzunk... Izé... azt hiszem, négy óra alvás elegendő lesz...
- Szépen - jegyezte meg a közelben álló Kratochvill közlegény, aki regényt írt. - Egész nap mászkálni, és négy óra alvás?
A gróf odaállt eléje, és megigazította a monokliját.
- Maga... maga... csakugyan azt hiszi, hogy ellentmondhat nekem? Maga fityfiritty! Ha valami nem tetszik, visszafordulhat. Vagy akár megkísérelheti, hogy ellenszegüljön!
- Kérem, én...
- Ön engedelmeskedjék, izé... vagy hordja el magát. Vegyék tudomásul, hogy aki nem viselkedik rendesen, az mehet! Én katonákat szerződtettem, és nem pojácákat!
Ezzel otthagyta őket. Érdekes, de senki sem szólt. Nem is morogtak. Csak Fleur de Bac mondta Kratochvillnak:
- Maga kolléga, mindig járatja a pofáját. Majd egyszer ráhelyezem a tenyeremet.
Kratochvill nem szólt semmit, mert a sörhajóhadnagy fél órával előbb megemelte a telerakott szekér farát, és tíz percig tartotta, amíg helyreigazították a kerékagyat. Mit feleljen az ilyennek? Egy kultúrbaka?!
Aki regényt ír!
- Bravó! - mondta örömmel Yollandnak a lány. - Így kell viselkedni egy igazi úrnak. Csak ordítson velük, Sir...

2.

Este azonban komoly baj lett. A felső jéghideg légréteg villámgyorsan felcserélődött a napszállta után gyorsan összehúzódó meleg levegővel. A sivatag laza, világos pora percek alatt sugározta vissza a felvett hőt, és előbb plusz tizennégy fokot, majd pillanatok alatt kilencet és este tízig nulla fokot mutatott a hőmérő.
Dermesztő hideg lett. A gróf teát főzött a sátrában, mely a leány sátra mellett állt.
Nagy zaj hallatszott. Durien lépett be sápadtan. Tolongva követte a marsall, Bayonne, Renoir és Cavelotti káplár, illetve King Roswang.
- Sir - hebegte Durien -, ez fatális...
Kintről goromba kiáltozás hallatszott. Komoly, lázadásszerű, fenyegető moraj volt. A leány sápadtan kérdezte:
- Mi történt?
- Talán elfelejtettek vacsorát beszerezni? - kérdezte gúnyosan a gróf.
- Rosszabb - kiáltotta Bayonne -, nincs takaró!
A legénységet kényszerítik, hogy önborotvát és zsebkendőt használjon, de nincs egy takaró.
- Mr. Wilkie-t kéretem - állt fel a gróf. - Már mi is kerestük - sziszegte a marsall. - Mr. Wilkie eltűnt...
Még a botrány kezdetén Mr. Wilkie odament Strudl úrhoz, és megkérdezte, hogy éjjel, amíg áll a kocsi, mennyiért venné fel őt hálóvendégnek. A fiákeres azt felelte, hogy nem alkudhat mert neki a bécsi rendőrség előírása szerint szigorúan tilos nyitott zászlóval fuvart vállalni, és ha áll a kocsi, egy pasassal, az éppolyan fuvar, mintha a Burghoz viszi. És lecsapta a zászlót.
Mr. Wilkie elfogadta a hivatalos díjszabást, behúzódott a felhajtott ernyő alá, eloltotta a kocsilámpát, és később, mikor Strudl úr elaludt a földön takaróiba csavarodva, Wilkie levette Diendelről a pokrócot és betakarta magát.
Ezért nem találták meg. Ki sejtette, hogy óránként tíz kilométeres átlagsebességgel alszik, a negyvenöt filléres második díjszabás ellenében?
- Kérem! - mondta a gróf a tiszteknek - önök nagyon kevés gondossággal jártak el. Expedíciót szervezni felelősséget jelent.
Dermesztő hideg volt. A gyér thimiánfűt belepte a dér.
- A pokrócbeszerzés nem az én dolgom volt, Sir - mondta a marsall.
- Énrám viszont csak a hadfelszerelés tartozott - jelentette ki Durien. - A pokróc nem ilyesmi. - Mindent Wilkie-re kentek, felhasználva távollétét.
A gróf kilépett a sátorból. A legénység fenyegető morajjal fogta körül. Ez nem volt tréfa. Éjjel a sivatagban száz ember takaró nélkül.
- Gazság... Embertelenség... Szégyelljék magukat... - röpködtek a fenyegető kiáltások.
- Kérem, hallgassanak meg... Így nem lehet...
- Nem hallgatjuk - kiáltotta az őrvezető -, az egyik közlegény máris köhög! - és Duke of Roswangra mutatott, anyai aggodalommal remegő kézzel. - Gazság!
A tisztek sápadtan álltak. Toutain egy vasrúddal hadonászott, még Polchon főhadnagy is a legénység pártjára állt, és vadul rázta a nagyherceg kardját a Szibill című dalműből.
A gróf olyan hűvösen állt sápadt tisztjei között, mintha autóbuszra várakozna. Kivette a monokliját, s törülgette. Azután kissé rekedtes hangján azt mondta:
- Így nem lehet tanácskozni!
Polchon ugrott eléje.
- Mit akar tanácskozni?! Én majd megmondok mindent! Keresni akartak ezek az emberek. Teniszütőt vettek, gumikesztyűt és biztosítótűt...
Általános ordítozás támadt. A vezetők halványan álltak. Sir Yolland kivette a revolverét, és azt mondta a körszakállasnak:
- Ismételje el, amit mondott.
Polchon igazán nem volt gyáva ember, azonban dacára a gróf csendes, szinte suttogó hangjának, nem ismételt el semmit.
- Kérem, én csak azt állítottam...
- A tisztekre mondott valamit.
- Tisztek - dünnyögte a főhadnagy mély megvetéssel. - Olyan tisztek, mint én.
Ennél nagyobb sértést nem mondhatott volna.
A helyzet egyre fenyegetőbb volt.
Afrikában mínusz nyolc és plusz negyvenöt fok között ingadozik a hőmérséklet, valamint az emberek kedélyállapota. Néhányan már tülekedtek a szeszdepó körül, a...
A közelből azonban, ahol a magára hagyott tűz lobogott, hirtelen csengő hang kiáltott bele a forradalmi morajba:
- Halló! Fiúk! Ki akar teát!?

3.

A tűz felett egy kondérban víz főtt, a víz mellett ott állt Anna (most már csak a keresztneve volt biztos), és az egyik kezében hatalmas pléhdoboz, a gróf különlegesen finom zöld teájával telve. A hideg ellen magára vette Sir Yolland teveszőr raglánját, ami rendkívül bájossá tette. Döntő eseményeknél egy váratlan és vidám epizód sokszor meglepetésszerűen levezeti a felforrt szenvedélyeket. A nyugodt, vidám hang, a tűzfényben mosolygó nő és a tea gondolata megnyugtatólag hatottak.
Özönlött a sok száraz, zöld levél a kondérba, és utána ömlött egy üveg rum. Nagyszerű szag terjengett rövidesen a dermesztő sivatagi éjszakában. A katonák először barátságtalanul, tolongva állták körül a kondért, ahogy odacsődültek dideregve, de a leány harsány tréfáin, amelyek közül a legelmésebb az volt, hogy Toutaint, mivel nagyon tolongott, mellbe lökte, hogy az egy mögötte heverő ponyván keresztül hanyatt esett, mindenki jót röhögött, és lassanként testük, lelkük felmelegedett a teázástól.
- Hozzák a csajkájukat! Gyerünk, fiúk!
És sorban kimérte a teaadagot. Közben mindenkivel csúfolódott.
- A tea felér egy takaróval aki meg kényes és fázik, annak kölcsönadom az én takarómat, mert egy valamirevaló nő csak kihúz egy éjszakát akkor is, ha hűvös van.
Mialatt visszarakta a teát, a poggyászkocsin meglátott néhány hangszert. A Keep Smiling Jazz zeneszerszámaihoz tartoztak. Így történt, hogy a leány rövidesen ott ült a tűz mellett, egy néger bölcsődalt dúdolt, és banjón kísérte magát.
A katonák csillogó szemmel hallgatták. Még Strudl úr is aki arisztokratának érezte magát a társaság zöméhez viszonyítva, és ott ült gőgös magányában a konflis hágcsóján; mondom, még Strudl úr is feltette csíptetőjét, hogy jobban lássa az eseményeket, és megtörölve répavörös homlokát, elismerően bólintott:
- Szo á Holdesz Frauncima... Déz is gemütli...
Nagy tetszéssel fogadták a dalt és később az ezredtrombitás a pisztonnal és társa a harmonikával szintén csatlakoztak a lázadók kórusához! Csak Sir Yolland nézte távolról, sötét arccal a jelenetet...