A látás
szerző: Gárdonyi Géza
Előszó
A könyvkereskedők kirakatában piroslanak a Baedeckerek. Mindenki utazik, akinek hűs, leveles otthona nincsen, no meg akinek ideje, erszénye engedi.
Mindig jólesik a lelkemnek, mikor fiatal embereket látok úton, akár vasúton, akár országúton. Ezek azért utaznak, hogy lássanak. Föl vannak szerelve földképpel, messzelátóval, kalauzkönyvvel, jegyzőkönyvvel s a szemükben az élet szeretete mosolyog. De vajjon van-e köztük csak egy is, akit akár a szülők, akár a mesterek megtanítottak volna látni?
Mert más a nézés, meg más a látás. Nézni mindegyike tud. Látni nem. S bizony az utazók közül nem mindig az tér a tapasztalatok legtöbb kincsével haza, aki a távolból leghamarabb megmondta, hogy a toronyóra mennyi időt mutat, hanem sokszor az a vaksi utitárs, amelyik szemüveg nélkül még az ajtón is alig tud kimenni.
De hát mi az a látás?
A minap, ahogy szivarra gyujtok egy régi kertpalánk oszlopánál, látom ám, hogy egy kis vörösderekú légy egy nálánál négyszerte nagyobb keresztespókot cipel a deszkán fölfelé.
Szemem, szám elállott erre a csodára. Hogy a pók elfogja a legyet, ez a természet rendjében van. De hogy a légy fogja el a pókot, a galamb a sast, a nyúl az agarat, ezt még nem hallottam.
Elhatároztam, hogy mihelyt hazaérek, lerajzolom ezt a cipekedést s elküldöm vagy a rajzot, vagy a bogarat a Nemzeti Múzeum bogárosztályának.
Hát hogy lerajzolhassam, néztem figyelmesen. Néztem először a bogarat, hogy ha netalán elröppen, emlékezetből is lerajzolhassam.
Az első, amit megjegyeztem rajta, az volt, hogy akkora és olyanforma ugyan, mint a házilégy, de mégis más: karcsubb, kicsinyfejű s a potroha felső fele angolvörös. A légynek két szárnya van, ennek négy keskeny. A felső szárnyak a nagyobbak s ezeken díszül barna foltocska. Az alsó szárnyak kisebbek és szintén átlátszók. Aztán azt is észrevettem, hogy ennek a kis bogárnak két vékonyka mozgékony csápja van, mint két kis hajszál s a lábai is hosszabbak valamivel, mint a közönséges légyé, különösen a két hátulsó.
A pókról mindössze azt jegyeztem meg, hogy a lábai behajoltak és hogy a bogár a fejénél fogva vonszolja a korhadt deszkán fölfelé.
Nagy munka volt neki. Bizonyosan izzadt és lihegett.
Micsoda gondolat foglalkoztatta ezt a kis szárnyas rablót?
Csak az, ami az ősembert, mikor valami kővel vagy doronggal szarvast sujtott s társ híján maga cipelte-vonszolta haza az erdőn a barlangjába.
A bogár a deszkahasadék felé közeledett. Üveget vettem hát elő, hogy belefogjam. De bíz a kis vadász elbocsátotta a nagy zsákmányt és úgy elillant, hogy még csak azt se láttam, merre repült.
Megnéztem a pókot.
Hajlékony volt és duzzadt, de élettelen. A bogár ölte meg kétségtelenül.
És ekkor jutott eszembe, hogy olvastam én valamikor valamit olyan darazsakról, amelyek fullánkkal megbénított pókokat hordanak a petéik mellé, hogy amikor ezek kikelnek, friss tápot találjanak. De hát darázs volt volna az a kis bogár? Mi, akik parasztok vagyunk a természettudományban, a darazsak neve alatt nem efféle bogarakat ismerünk. Lehet, hogy darázs volt. Ha a természettudósok a bolhát is a legyek családjába osztották, nem lehetetlen, hogy a legyeket a darazsak közé helyezték.
Előveszem hát a papirost, meg a festéket, de még hozzá se kezdek a rajzoláshoz, mikor az a kérdésem támad, hogy nini:
- Mivel is fogta az a bogár azt a pókot? A szájával? A lábával?
Én tehát negyedóráig néztem őket s még azt is megjegyeztem, hogy a bogár lábán alig látható körmöcskék vannak s a két hátulsó lába térdén egy-egy tüske is. De azt, hogy a bogár mivel fogta a pókot, nem láttam.
Dehát hogyan hogy nem láttam? Hiszen néztem, a szemem rajta volt. Látnom kellett. Lehetetlen, hogy folyton ne láttam volna, mikor mindig előttem volt.
Hát pedig mégsem láttam. Látva sem láttam, mert nem tudok róla.
Egyik tehetségünk se bizonytalanabb a látásnál. A kezünket csak mindennap és mindig látjuk, de melyikünk tudja megmondani, ha csak a kezére nem néz, hogy a mutatóujja hosszabb-e, vagy a gyűrűs ujja? Pedig ennek a két ujjnak a különbsége minden embernél más, éppúgy, mint ahogy minden embernek más az arca. És ez a különbég olyan szembetűnően karakterizálja a kezet, hogy nézetem szerint a rendőri személyleírásokban is meg kellene jegyezni.
Ezt annak a bizonyítására említem meg, hogy mindnyájan tökéletesnek tartjuk a látásunkat, pedig némelyikünk még a saját kezét sem látta tökéletesen.
Hát akkor hogyan látjuk az arcokat?
Gondoljunk apánk, anyánk vagy valamelyik szerettünk arcára, amelyik mindennap előttünk él. Próbáljuk ezt az arcot lediktálni rajzolónak. Azt csak meg tudjuk neki mondani, hogy tojásdad-e az arc, vagy gömbölyű? szőke-e? barna-e? kékszemű-e vagy fekete? De már a továbbiakban gondolkozunk és akadozunk.
A rajzoló ugyanis azt fogja kérdezni tőlünk, hogy a homlok van-e olyan magas, mint amilyen hosszú az orr és hogy a távolság az orr és az áll hegye között mennyivel hosszabb, mint az orr, ha véletlenül nem rövidebb?
Aztán azt fogja kérdezni, hogy a két szem között való távolság megfelel-e pontosan az egyik szem hosszának? Milyen a fül? a szemöldök? a halánték? Kiáll-e az arccsont? A két ajak közül melyik a szélesebb? s az ajakárok milyen görbületben vonul le az orr mellől?
Csakhamar megvalljuk, hogy az arc mindennap előttünk van ugyan, de mink ezekre a kérdésekre felelni még sem tudunk. Azt nem mondjuk, hogy nem láttuk, pedig ezt kellene mondanunk.
Hiszen a saját arcunkat csak eleget láttuk már a tükörben s bizonyára meg is néztük gondosabban, mint a más arcát, de melyikünk tudja megmondani, hogy milyen a füle? Pedig minden fülnek más a rajza, sőt az emberek nagyrészének még a két füle sem egyforma.
Hát ha ilyen a látóképességünk a mindennapiakban, milyen akkor, amikor a tudásunk gyarapítása végett utazunk?
Legkedvesebb olvasmányom az önéletírás meg az útleírás. Szóval azok az olvasmányok, amelyekben az író a maga személyében, per én beszél. De olyan útleírást még nem olvastam, amelyik kielégített volna. Mintha ezeknek az embereknek, akik leírták az utazásukat, hiányzott volna valamelyik érzékük az öt közül. Némelyik csak a szemével utazik. A füle, orra, nyelve bőre, itthon maradt. Másik (egy erdélyi báró jut itt az eszembe) még a szemét sem viszi magával, ellenben az evőeszközét és hálósipkáját ugyancsak nagy gonddal. Palesztinába utazott a kétségtelenül kedves és jólelkű öreg úr s az utazása leírásából bőven értesültem arról, hogy mikor mit evett és hogyan aludt. De hogy miket látott, azt ki kellett találnom a nagyszerű! felséges! pompás! érdekes! jelzőkből:
Volt ő a Keopsz piramison is.
Ezt így írja le:
- No ez valami nagyszerű!
A szultán kincstára:
Pompás látvány.
Egy naplenyugvás a Boszporuson:
Sehol ilyen elragadónak nem láttam a naplementét, ezt a nagyszerű jelenetet sohasem felejtem el!
Nem szószerint idézem, mert hiszen csak a megjelenésekor olvastam a könyvet, de ilyenformák benne a leírások.
Hát ő nem látta másképpen a világot.
Az ilyenféle látású ember nézve sem lát színt, arányt, formát, értéket, hasonlóságot,megtartásra méltó karakterjegyeket az utazása közben előtte föltáruló rendkívüliségekben, csak ahogy általánosságukban hatnak rá a látottak s másnap már elfelejti, mint az álmot.
Nekünk magyaroknak nem csekély hibánk az, hogy rohanvást szoktunk utazni. A futó ember pedig nem lát semmit, nem hall semmit, nem érez semmit. Csak az álló ember, a nyugodtlelkű és nyugodtszemű, az az öterejű fölfogó, aki az öt érzék képességeivel a tudásának birtokába szedi az utazásban eléje forduló kincseket.
Aki a botanikához nem ért, az hiába megyen a párizsi híres füvészkertbe. Annak minden fa csak fa és minden virág csak virág.
Aki soha nem olvasott a tenger életvilágáról, hiába nézi meg a nápolyi akváriumot, akár csak kínai könyvet nézne kínai nyelvismeret nélkül.
És aki az épületekben nem látja az építőmester gondolatát, hogyan utazik az végig a városokon?
Nem is kellene talán külföldön utaznia, csak az érettelméjű embernek, aki már nem csak a hölgyek iránt érdeklődik, hanem az emberi művelődés valamelyik ága iránt is és aki egyszóval úgy megyen Arabus országba, hogy tud arabusul.
A fiatalság okosabban cselekszik, ha először a hazáját járja be.
Istenem, ez a mi Magyarországunk micsoda nagy és szép világa a látnivalóknak! A történelem, a természettudomány és az emberismeret érdekességei kínálkoznak itt gyönyörködésre lépten-nyomon.
Egyszer, hogy Erdélyben kószáltam, két helyen is találkoztam angolokkal, akik nem győzték áldani azt az ötletüket, hogy ide jöttenek ebbe a leíratlan különös országba, amely tele van a természet remekeivel és csodáival.
Pedig ezek az angolok csak fele harmada gyönyörűséghez juthatnak, mint mink, mert mink a mi hazánkban, különösen a történelmi nevezetességű helyeken, a szívünkkel is utazgatunk.