A koldus (Turgenyev)
Ott sétáltam az utczán fel-alá ... Egyszer csak megszólit egy összetöpörödött vén koldus. Gyuladtak, könynyel teltek a szemei, ajkai kékek, csupa rongy fityeg le róla, testén nem ápolt sebek. Oh mily kegyetlenül rontott neki az ínség e szerencsétlen lénynek!
Felém nyujtá piros, dagadt, ronda kezét... Nyögött, bőgött segitségért.
Elkezdtem kotorászni zsebeimben... Sem erszény, sem óra, de még kendő sincs bennök. Semmit sem vittem volt magammal.
A koldus pedig egyre várt, s kinyujtott karja reszketve ingott.
Búsan, szomoruan, de erősen szoritám meg piszkos, reszkető kezét... «Ne kérj, felebarátom, látod, semmit sem hoztam magammal» — mondom neki.
A koldus rám mereszti gyuladt szemeit, kék ajkain mosoly játszadoz — s ő is visszaszoritja hidegülő ujjaimat.
— «Jól van, felebarátom», — hebegé, — «köszönöm ezt is. Hiszen ez is adomány».
És én megértettem, hogy magam is alamizsnát kaptam felebarátomtól.