A kivándorlás
szerző: Radó Sámuel
A kivándorlás tudományos szempontból nagyon egyszerű dolog.
Adva van egy ország, melynek földje kövér és a természet minden kincsével meg van áldva. A földnek birtoklása körül azonban a legabszurdabb aránytalanság uralkodik. Háromezer ember bírja a föld egyharmadát, míg több százezer mezőgazdasági munkás a dívó külterjes gazdálkodás mellett csak az élettartás legutolsó fokán tengődhetik, a gépek mindinkább terjedő alkalmazása által lassanként kiszorúl és még megszokott nyomorúságos életmódjának költségeit is csak nehezen tudja megkeresni. De ha a munkásnép helyzete sanyarú, ez állapot mellett a latifundiumos sem érzi magát nagyon jól.
Jövedelme természetesen nagy, de csak abszolute véve, amennyiben tetemes összegeket kap kézhez. De földjének jövedelmezősége relative kisebb, mint más, sokkal kevésbé termékeny országokban, miután nálunk primitiv módon gazdálkodnak és 30-40.000 ezer holdas területnek okszerű megmívelése csak óriási tőke segítségével volna lehetséges.
Mit szóljunk továbbá a hitbizományokhoz és a holtkéz birtokához, melyen a megkötöttség folytán úgyszólván nemzeti díj van kitűzve a rossz gazdálkodásra, amennyiben a mindenkori haszonélvező annál több jövedelmet húz, minél kevesebb beruházást eszközöl és minél könyelműbb rablógazdálkodást folytat. Eszerint Magyarország csak annyiban agrár ország, amennyiben nincs ipara, de nem mondható földmivelő országnak, miután a földbirtok megoszlása nem engedi, hogy a természet áldása megfelelően kihasználtassék. A következmények nem is maradnak el. Ez a tejjel-mézzel folyó Kanaán, gyéren lakott ország. De még ezt a gyér lakosságot sem tudja táplálni, amennyiben évente kerek számban 200.000 ember tódúl ki és boldogabb hazában keresi a megélhetést.
Ha már most a tudományhoz fordulunk avval a komoly kérdéssel, hogyan lehet a kivándorlás baján segíteni, a felelet nagyon egyszerű és világos lesz:
Tessék - úgymond - a föld birtoklása körül legalább a legabszurdabb kinövéseket eltörölni, amint azt más országokban tették. A latifundiumosoknak akkor módjukban lesz okszerűen gazdálkodni, a paraszt a haza földjén talál munkát és megélhetést, az iparnak megszaporodnak a fogyasztói és a kormány nem lesz kényszerítve helytelen vámpolitikával a fogyasztókat megsarcolni, hogy a rossz gazdálkodás folytán megszorúlt birtokos osztály földjáradékát mesterségesen felcsigázza és a föld árát hallatlan módon felverje.
Így hangzik a tudományos szakvélemény, mely minden kételyt és homályt kizár.
Más képet kapunk azonban, ha a kérdést a politika terére visszük át. A politika az érdekeknek küzdelme és ebben a bajvívásban természetesen a hatalmas vezető osztály érdeke győz. És ha még igazi érdekek vezérelnék őket, akkor megnyugodhatnánk, hogy egy számra ugyan csekély, de nagy tekintélynek örvendő osztály a politikai felsőbbség jótéteményeit élvezi.
Könnyű azonban belátni, hogy ahol a munkás szökik az országból, a latifundiumos csak egy bizonyos, úgyszólván barbár jólétnek örvendhet. A földbirtokba fektetett tőke nem kamatozik, és mi készségesen hitelt adunk a nagybirtokosok panaszainak, hogy nem képesek magasabb munkabért fizetni, ami tekintve az irrationális üzemet, nem is csodálunk.
Ezt a visszás állapotot mi azonban természetesnek találjuk és mi felnevelkedtünk abban a hitben, hogy Franciaországnak, Németországnak gazdagoknak kell lenniök, Magyarországnak azonban a végzet határozata folytán, televény földjén nyomorognia kell és örökös tőkeszegénységre van kárhoztatva.
Ez az ordító képtelenség szellemi kincstárunknak egyik leltári cikke. A hazafiság pedig abból áll, hogy jámbor szemforgatással a török hódoltságot, az osztrák elnyomatást okoljuk anyagi hátramaradásunkért, ámbár ez főleg a legmodernebb keletű élhetetlenségnek s a feltétlen osztályérdek uralmának a bűne.
Bátran lehet tudományos határozottsággal, mint megcáfolhatatlan igazságot kimondani, hogy a földbirtok egészségtelen megoszlása, egyik főokozója a kivándorlásnak, mely az országra nézve egy vérszegény szervezetnek érvágását jelenti.
Amilyen egyszerű és világos a betegség képe, olyan határozottan indikálva van a gyógyszer, melyet alkalmazni kell. A kormány azonban nem így cselekedett és - őszintén szólva - nem kell ezen búsulni.
Mert ott, ahol a közvéleményben az osztályuralom eszméje oly mélyen meggyökeredzett, hogy az állam egy adómentes 800 koronás létminimumot teljesen kielégítőnek talál s ahol a 600 koronás évi bért olyan állapotnak tekint, melynek javítását követelni valóságos istentelenség, mondom, olyan társadalomban még a kormány esetleges intézkedése is, melyet az uralkodó áramlattal szemben kierőszakol, holt betű marad, a parcellázás és telepítés, melyet nálunk is megkísérlettek inkább a birtokosok javára válik, kiktől a földet megváltották, de a telepesek sorsát általában alig javította.
A kormány tétlensége, melyet a kivándorlás első éveiben tanusított, tehát természetes volt, mert a társadalmi erőviszonyokból folyt. Az igazi baj csak akkor kezdődött, mikor bizonyos tünetek a kormány legsajátosabb érdekkörét érintették, a hatóság tehát kényszerítve érezte magát, hogy valamit tegyen. A munkások szökését eleinte senkisem bánta, de az már baj volt, hogy ennek folytán az újoncjutalékot nem lehetett teljes számban kiállítani, hogy a katonakötelesek közül csak a legsatnyább elem maradt az országban, hogy munkáskezekben érzékeny hiány állott be s hogy az adóhátralékosokon, kik Amerikába vándoroltak, a tartozást nem lehetett behajtani.
Ezt a kormány nem nézhette közönnyel. Helyzete azonban felette súlyos volt. Az egyedüli gyógyszer alkalmazása, egy nagyszabású telepítési akció, hatalmas ellentállástól való félelme folytán ki volt zárva. Már most, ha az ember nem követheti az ész parancsát, akkor menthetetlenül a sületlenségek útvesztőjébe téved. Ez volt a kivándorlási politika sorsa is. Az első dolog volt, hogy erőszakhoz fordúltak s a kivándorlókat mindenféle ürügy alatt vissza akarták tartani. A tragikum az, hogy a proletár rendszerint csak nagy lelki küzdelem s minden mentőeszköz kimerülése után határozza el magát a tengertúli útra. Bizonyára sokkal szivesebben kereste volna kenyerét a Nyirségben vagy az Alföldön, ahová visszatoloncolták, mint a pittsburgi kőszénbányákban. A kivándorlás korlátozására megindúlt akció végre abban csúcsosodott ki, hogy az emigránsok Fiumén és nem Brémán át hajózzanak Amerikába s az imádott hon megadta nekik a lehetőséget, hogy a Cunard-hajókon a Szózatot elénekeljék és a stewart velük magyarul beszéljen. Mint gyógyítószer ez valójában édes-keveset jelent.
Időközben a statisztikusok, szociológusok, közgazdászok rávetették magukat erre a napnál világosabb ügyre és szerencsésen sikerült egy teljes homályba burkolt, megfejthetetlen problemát csinálniok belőle.
A sok vizsgálódás és kutatás végre oda lyukadt ki, hogy kételyeket támasztottak aziránt, vajjon a kivándorlás tényleg beteges folyamat-e s az emigránsok visszaözönlő pénze nem tekinthető-e az országra kívánatos jövedelmi forrásnak? Ezt a meggazdagodást szépen köszönjük, éppúgy, mint nem lehet hasznot hozó dolognak tekinteni, hogy az ágyban fekvő beteg nem kereshet ugyan, de alapot nyer, hogy alamizsnát kapjon. Ilyen tendenciózus bemutatás nem lett volna lehetséges, ha bizonyos alapigazságokat előbb tisztáztak volna. A közgazdaság mai állása mellett azonban a munkaerő értékének meghatározása egyike a legvitásabb problemáknak s e kétely a kivándorlás megítélésénél is érezteti hatását. Hogy a munkaerő bizonyos értéket jelent, az kétségtelen. Viszont látjuk, hogy a munkátlanok óriási serege állandóan infesztálja a közgazdasági életet s miután a munkaerő nem tudja fentartási költségét reprodukálni, értéke a zéróig csökken s a nemzetközi munkapiac alkalmasabb helyén keres elhelyezést. Felmerül továbbá az az ellentmondás is, hogy egyrészt az egykerendszer miatt panaszkodnak, másrészt az alsó néposztály könnyelmű családalapításán és szaporodásán sopánkodnak, egyfelől a kivándorlást istencsapásnak nézik, másfelől azonban a nálunk felesleges munkások külföldi boldogulásának örülnek és hazaküldött filléreiket nagy vívmánynak tekintik.
Mindezeket az eldöntetlen kísérleteket egy újonnan megjelent könyvecske: Neményi Bertalan "A magyar nép állapota s az amerikai kivándorlás“, az Atheneum r.-t. kiadása - nagy objektivitással és tájékozottsággal mutatja be. A fiatal szerző nemcsak a tudományos apparátust kezeli nagy biztonsággal, hanem beható éleslátásról és judiciumról is tesz tanúságot. A szerző nagyon jól tudja, hogy az igazság ebben a kérdésben nagyon egyszerű de büszkeségét veti abba, hogy a felvetett problémák minden zege-zugába bevilágítson. Neményi Bertalan még csak húsz éves és a tudomány évlapjaiban ritka jelenség, hogy valaki abban a korban, mikor rendesen billiárdozásra vagy verselésre visz bennünket az ambició, egy kérdés fejtegetésébe mélyedjen el, mely a fiatal képzeletre kevés vonzóerővel van.
Miután a szerző tudományos érdemeit méltattuk, még egy jellemző vonását ki akarjuk emelni. Több helyütt a fiatal zseni védekezik az utópizmus esetleges vádja ellen és pl. ott is, ahol az angol telepítés utánzásra méltó példájáról van szó.
Miért volna ez utópizmus? És ki legyen utópista, ha nem egy húsz éves fiatal ember! Az idő rohamos fejlődését tekintve mondhatjuk, ami ma még utópizmus, holnap már reális politika lehet. Nincs az a miniszteri programm, mely ne indúlna ki valamikor utópiáknak tartott eszmékből. Ép úgy, mint minden nagy arisztokrata család legvégső fokon, plebejusi eredetre vezethető vissza.
És ha utópizmus alatt különösen azt értik, hogy energikusan a gyökeres átalakulást és a tudományosan megalapozott reformot követelik, akkor a fiatal generációt csak biztathatjuk, hogy ezt a kiátkozott utópizmust bátorsággal és önálló gondolkodással míveljék. Evvel az országnak sokkal többet használnak és - ami nem megvetendő - fényesebb karriert is csinálhatnak, mint a lagymatag opportunizmussal, mely minden visszaélést iparkodik történelmi alapon kimagyarázni. Ebben az országban utópizmusnak csúfolt lelkes reformtörekvésre égető szükség van. S az ilyen utópizmusnak kilátása nem is olyan rossz, mert amint mondtuk: A mai nap utópizmusa már holnap kormányképes realitás lehet.