A kis aranyvirág

A kis aranyvirág szerző: Szendrey Júlia

(1868.)
Megjelent a Magyarország és a Nagyvilág 1868. évi 38. számában. ^[1]
A szöveg őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.

Halljad csak!

Odakünn falun, épen az út mellett, fekszik egy mezei lak; bizonyosan magad is láttad már azt egyszer. Előtte kis virágos kert van, rácsozattal bekerítve, mely be van festve; egészen közel hozzá az árok mellett a legszebb zöldfü között nőtt egy kis arany virág; épen olyan melegen és szépen sütött reá a nap, mint a szép, nagy pompás virágokra a kertben, azért hát az napról-napra nagyobb lett. Egy reggelen egészen kinyílva állt ott, kis vakitó fehér leveleivel, melyek mint sugarak veszik körül a kis sárga napot közepén. Eszébe sem jutott, hogy őt ott a fűben senki sem veszi észre, hogy ő oly szegény, megvetett virágocska, oh nem! oly vidám volt, egyenesen a meleg nap felé fordult, felnézett reá és hallgatta a pacsirtát, mely a levegőben énekelt.

A kis aranyvirág oly boldog volt, mintha valami ünnep lett volna, pedig csak hétfő volt. A gyerekek mind az iskolában voltak; mig azok ott padjaikban ültek és valamit tanultak, addig ő kis zöld szárán ült és ő is tanulta a naptól és mindentől, mi körülötte volt, milyen jóságos az Isten! és nagyon örült rajta, hogy a pacsirta mindent, mit ő csak magában érzett, oly szépen és világosan énekelt el. És a kis aranyvirág nemével a tiszteletnek tekintett föl a szerencsés madárhoz, ki énekelni és röpülni tudott, de azon még sem busult, hogy ő azt nem tehette. „Hiszen látok és hallok!" gondolá, — „a nap rám süt, a szellő megcsókol! Oh, mily bőkezüleg vagyok én megáldva!"

A rácsozaton belül olyan sok feszes, előkelő virág volt, minél kevesebb illatjuk volt, annál inkább begyeskedtek. A paeoniák fölfujták magokat, hogy a rózsánál nagyobbak legyenek; de nem a nagyság teszi meg! A tulipánoknak volt a legszebb szinök s ezt ők jól tudták és nagy begyesen tartották magukat, hogy jobban lehessen őket látni. Rá sem néztek künn a kis aranyvirágra, de ez annál többet nézett reájok és igy gondolkodott: „Mily pompásak és szépek azok! Bizonyosan leszáll hozzájok az a gyönyörű madár és meglátogatja őket! legyen hála az Istennek, hogy oly közel vagyok hozzájok, hogy legalább láthatom ezen fényt és pompát!" És épen amint ezt gondolá: „Kvivit!" leszállt a pacsirta; de nem a paeoniákhoz és tulipánokhoz, — oh nem, le a fűbe, le a kis aranyvirághoz. Ez úgy megijedt örömében, hogy nem tudta, mit gondoljon.

A kis madár körülötte tánczolt és ezt csicseregte: „Oh, milyen puha itt a fű! És im milyen kedves kis virág, szive aranyos és ruhája ezüstös!" De hiszen az a sárga pont a kis virág közepén csakugyan olyan is volt, mint az arany és kis levelei körös-körül mint az ezüst, úgy ragyogtak.

Hogy milyen boldog volt a kis aranyvirág, — oh nem! ezt senki sem képzelheti! A madár megcsókolá őt, énekelt neki és megint fölszállt a kék levegőbe. Beletelt bizonyosan egy negyedóra, mig a kis virág magához jött. Félig szemérmesen, de magában mégis örvendezve tekintett a többi virágok felé a kertbe, hiszen látták a megtiszteltetést és boldogságot, mely őt érte; hiszen azok is értik, milyen öröm volt az. De a tulipánok még egyszer olyan feszesen álltak, mint azelőtt, képök olyan begyes és vörös volt, mert nagyon mérgelődtek. A paeoniák meg olyan vastag fejűek voltak; szerencse volt, hogy beszélni nem tudtak, mert különben ugyancsak lehordták volna a kis aranyvirágot. E szegény kis virág jól látta, hogy rossz kedélyhangulatban vannak s ez igen fájt neki. Épen ekkor jött a kertbe egy leányka, nagy, éles, fényes késsel; egyenesen a tulipánokhoz ment s egyiket a másik után lemetszette. „Jaj!"— sóhajtott a kis aranyvirág, — „hiszen ez irtóztató; most már végök van!" Aztán elvitte a leányka a tulipánokat. Akis aranyvirág örült neki, hogy ő csak egy szegény kis virágocska, hogy ő csak künn a fűben nőtt; oly háládatosságot érzett és mikor lement a nap, bezárta kelyhét, elaludt és egész éjjel a napról és a kis madárról álmodott.

Következő reggelen, midőn a kis aranyvirág ismét boldogan terjeszté fehér leveleit, mint megannyi kis fehér karokat a levegő és világosság felé, megismeré madárkájának hangját; de olyan szomorút énekelt. Hja. de a pacsirtának igazi oka volt reá; mert megfogták őt és most már kalitkába volt zárva a nyitott ablakban. A szabad és boldog szerteröpködést énekelte meg, a fiatal zöld búzát a mezőn és azokat a gyönyörű utakat, miket föl magasan a levegőbe tehetett. Nem volt jó kedve a szegény madárnak, hiszen be volt zárva ott a kalitkába.

A kis aranyvirág úgy szeretett volna segíteni rajta. De miképen teheti ezt ő? Bizony ezt nehéz volt kitalálni. Egészen elfeledkezett arról, mi szép körülötte minderi, mily melegen süt a nap és mily fehérek az ő levelei. Ah, ő csak a fogolymadárról tudott gondolkodni, kin nem volt képes semmit is segíteni.

Ugyanekkor két kis fiú jött ki a kertből; egyiknek kezében egy nagy éles kés volt, éppen olyan, minővel tegnap a leányka a tulipánokat lemetszette. Egyenesen a kis aranyvirág felé mentek, ki el nem tudta képzelni mit akarhatnak.

— Ismét gyönyörű gyepet vághatunk ki a pacsirtának! — mondá az egyik fiú és elkezdett köröskörül az aranyvirág körül egy négyszöget kivágni, úgy, hogy az éppen a közepére jutott.

— Szakítsd le a virágot! — mondá a másik fiú s a kis aranyvirág reszketett ijedtében, mert hiszen leszakitatni annyi, mint életét elveszteni és ő úgy szeretett volna élni, hiszen a gyeppel a kalitkájába mehetett volna.

— Nem, hagyd ott! — szólt a másik fiú, — úgy szépiti a gyepet!

Igy hát ott maradt s a gyepen a pacsirta kalitkájába jutott.

De a szegény madár hangosan keseregte elvesztett szabadságát és szárnyaival a kalitka oldalait verdeste; a kis aranyvirág nem tudott beszélni, egy vigasztaló szót sem mondani, bár mennyire is szeretett volna.

— Itt nincs viz! — szólt a bezárt pacsirta. — Mind elmentek és elfeledtek egy cseppet innom adni. Torkom száraz és ég! Tűz és jég van bennem és a levegő olyan fullasztó1 Oh, meg kell halnom, el kell válnom a meleg napfénytől, a friss zöldtől és mindazon örömöktől, amik a világon vannak!

— Aztán a hűs gyöpbe fúrta kis orrát, hogy ez által kissé megfrissüljön. Ekkor szemébe tünt a kis aranyvirág és a madár intett neki, megcsókolta s igy szólt hozzá:

— Neked is el kell ide benn száradnod, te szegény kis virág! Téged s a kis darabka zöld gyöpöt adták nekem az egész világ helyett, mert künn az az enyém volt! Minden kis fűszál itt egy-egy zöld fa, fehér leveleid mindegyike egy-egy illatos virág legyen nekem! Oh, ti csak arra emlékeztettek engem, mily sokat vesztettem!

— Oh, ki őt megvigasztalhatná! — gondolá a kis aranyvirág; de egy levelét sem tudá megmozgatni; hanem az illat, mely finom levelei közül kiáradt, sokkal erősebb volt, mint amilyen ezen virágnak lenni szokott, ez észre is vette a madár s ámbár a szomjan majd elveszett és kínjában a fűszálakat leszaggatá, még sem érinté a virágot.

Beesteledett és még sem jött senki egy csepp vizet hozni a szegény madárnak, mely kiterjeszté szép kis szárnyait és görcsösen rázá; éneke bánatos csip-csip volt, kis fejét a virág felé hajtá s a madárka szive meghasadt a vágytól és a szomjuságtól. Ekkor nem tudá a virág, mint az előbbeni estén, bezárni leveleit, betegen és szomorúan hajtá le kelyhét.

Még csak .a következő reggelen jöttek oda a fiuk és amint a madarat meglátták, sirva fakadtak, sok, sok könnyet hullattak és egy kis sirt ástak neki, melyet viráglevelekkel felékesítettek. A madárka holttestét egy szép piros skatulyába tették; királyilag temettessék el a szegény madárka! Mikor még élt és énekelt, elfeledkeztek róla; a kalitkában feledék és elhagyták őt veszni a szükségben, most már ékességet és sok könnyet kapott.

De a gyepet, melyen az aranyvirág volt, kihajították az országút porába; senki sem gondolt arra, ki mégis legtöbbet érzett a kis madárka iránt és ki őt úgy szerette volna megvigasztalni.

Megjegyzés

1. Bihari Mór (Érkeserű, 1860. április 25. – ?, ?) ügyvéd, szépirodalmi és jogi író, Szendrey Júlia publikációit összegyűjtő könyvszerkesztő jegyzete:
   „Ez az utolsó négy dolgozat [A szerencsétlen narancsfa, A pásztorleány és a királyfi, A kis aranyvirág, A fenyő és a vadrózsa – szerk.] rege-féle. Utolsó két évében írta ezeket. Akkor, mikor testben már csak árnyképe volt önmagának, lélekben meghasonlott legközvetlenebb környezetével, férjével is. El is költözködött családjától. Nem akart tudni senkiről és semmiről. Itt e magányos szobában beletemetkezett a múltba, mely annyi örömet és boldogságot ígért és úgy tűnik fel előttem, hogy itt újra átélte annak a múltnak minden üdvét s a vigasztalan jelennek minden keservét. Egzaltált lelke elvesztette a múlt és a való megítélésére a helyes mértéket. Mindent bearanyozott a múlt emléke előtte, és minden kietlen s hideg volt, mi a jelent alkotta. A regékben ezt a múltat példázza. A jelen szomorú sorsát zokogja el. Az a szerencsétlen narancsfa, ki idegen talajba elsorvad; a napfénytől, erdőtől, szabadlégtől kalitkába zárt madár; a sziklatetőn egyedül álló fenyőóriást körülkúszó vadrózsa: mind, mind Szendrey Júlia allegorizálója.”