Megjelent a Nádihegedű című kötetben.
A mű őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.

Sokdolgú ember vagyok, nem is szájatátó természetű, azért az uccán én nem igen szoktam ácsorogni. Hanem ha játékos-bolt előtt visz el az utam, annak a kirakata előtt mindig megállok. Elhitetem magammal, hogy a járkálás kívántatja meg velem ezt a kis pihenőt, pedig tisztában vagyok vele, hogy egész másról van itt szó.

Az én gyerekkorom úgy telt el, hogy még csak nem is láttam boltból került gyerekjátékot. Nem mondhatnám, hogy proletárgyerek voltam – a mi uccánkban, ahol én nevelkedtem, még tán ma se ismerik a proletár szót, – de a mi akkori szegénységünkhöz képest még a mai proletár is nábob. A Jézuska ugyan már akkor is tudta, mi az ő hivatala karácsony éjszakáján, de a mi házunkat mindig kifelejtette. (Nem tudom, azért-e, mert nem volt rajta házszám, vagy azért, mert olyan kicsi volt az ajtónk, hogy úgyse fért volna be rajta karácsonyfával.)

Elég az hozzá, hogy az én játékos-ládám az az árok volt, amelyik a házunk végében húzódott. Nyár derekáig ugyan tele volt szép zöld, békanyálas pocsolyavízzel, de mikor azt a kánikula kiszárította, sok mindenféle kincset lehetett ott találni. Fazékfület, kannafeneket, pipakupakot, cérnagurigát, üvegcserepet, mit. Egyszer egy üvegdugót is találtam, amely Ferenc Józsefet ábrázolta s az öreg király képe nekem azóta mindig ebben a formában jelenik meg. Ez különösen kedves játékom volt, míg a fél feje le nem hasadt, akkor elcseréltem egy cserebogárért. Ezekből látnivaló, hogy játék dolgában az én gyerekkoromat nem nagyon kényeztette el a sors. Hát ezért ácsorgók én deres fejjel a játékos-boltok előtt; kárpótolom magam a játéktalan múltért. Persze, szégyenlem magam emiatt a tisztes koromhoz nem illő bűnös szenvedélyem miatt, de hát a szenvedély ellen hiábavaló minden küzdelem. Ha én valami új játékot látok a kirakatban, akkor egy pillanatra mindig hosszúinges kisgyereknek érzem magam és a szívemen nőtt fejfák alól mindig föltapsikol az öröm.

Hát valamelyik délben, ahogy odaérek a játékos-bolt elé, az andalgó-sarokra, látom ám, hogy a konkurrensek megelőztek. Két kimondhatatlan rongyos kislány áll a kirakat előtt, a legfelső lépcsőn, a maszatos kis orruk rányomva az üvegre, amit már beharmatosított szájacskájuk forró lehelete a hideg esőben. Egyik az egyik sarokban ágaskodik, másik a másikban, a mezítelen lábuk vörös, mint a cékla, de a hangjuk vidám-tiszta, mint a rigóé.

– Úgy ám, de nekem négy babám van, neked meg csak három – mondja a nagyobb, aki már túl lehet az öt éven.

– Az ám, de ne félj, az enyimeknek meg piros pántlika van a nyakában, – vágja vissza a

kisebb.

No, gondoltam magamban, ezekből a kis rongyélusokból se nézné ki az ember, hogy ennyi bábujok van. Az is lehet, hogy csak a szájuk jár. Hiszen a gyerekek borzasztó hazugok, majdnem olyanok, mint a felnőttek.

– Nekem két házam is van, osztán katonák is strázsálnak előtte, oszt nemzetiszín masnijuk is van nekik, – ezt megint a kicsi mondja s most már kezdek észbe kapni. Mert csakugyan látom magam is, hogy rózsaszín házacskák előtt fából faragott katonák meredtkednek a kirakatban, szuronyosak, puskásak, kokárdásak, – ej, de jó, hogy az az ántánt nem járatos erre, mindjárt leszereltetné őket, hogy fel ne borítsák az európai egyensúlyt.

Csakhogy már beszél a nagyobbka csöppség. Azzal szúrja szívén a másikat, hogy neki meg négy lova van és azoknak farka is, meg sörénye is.

– Nekem meg tehenem van, egy, kettő, három ... sok! – csattan fel diadalmasan a kicsi.

– Az se igaz ám, – pöntyög a nagyobb, – mert csak két tehén a tied, a harmadik nem az.

– De igenis az, – erősködik a kicsi, – nem is adom neked, tudod-e?

A nagyobb odasomfordál a kicsihez és taszít rajta egyet.

– Hát látod-e, hogy az enyim, te béka!

A kicsi méregbe jön és úgy könyököli oldalba a nagyot, hogy visszagurul a sarokba.

– Így ni, – teszi a csípője helyére a kezét a diadal gesztusával. – Most már a tehén mind az enyim, meg a ló is, meg a házak is, mert mind az én oldalamon vannak, tudod-e, oszt a te oldaladon meg nincs más, csak az a pisze baba.

És mikor megint a nagyobb taszítja vissza a kicsit és körömmel, szikrázó szemmel esnek egymásnak, mint a vadmacska-fiókok, akkor már tisztán látom, hogy ez a két isten-szegénykéje elosztotta egymás közt a kirakatot innen az uccáról, hogy ami a jobboldalon van, azt az egyik nézheti, ami a balon, azt a másik. És most nekivadulva ki tudnák egymás szemét szedni azért az illúzióért, amelyik mind a kettőjüknek egyformán elérhetetlen messze van az üveg mögött.

Arról aztán én nem tehetek, ha az emberi együgyűségnek ez a kis képe az olvasónak a magyar politikusokat juttatja eszébe és egy kicsit talán az országot is, amely egyedül való szegénységében nem tudja mással mulatni magát, mint hogy hol beveri a szöget a kukoricamorzsolószékbe, hol kiszedi belőle. A politikusok pedig szikrázó szemmel, csattogó foggal, tépő körömmel állnak a hatalom kirakata előtt és véresre marcangolják egymást az illúzióért, a látszatáért a hatalomnak, amely bent, az ántánt boltjában mindnyájunknak egyformán elérhetetlen messze van az üveg mögött.