Imre
(XVII. király 1196-1205)

szerző: Garay János
A király vesszeje

Szemben állott két erős had,
Szomjan egymás életére;
Imre s Endre, két királyfi,
Voltak a hadak vezére.
A hadak rokonfelekből,
Hős magyar fiakbul állnak,
Mint a kettévágott alma
Két hasábjai valának.

Halmon innen, zöld mezőben,
Táborával Imre álla,
Elsőség és jog szerint a
Nemzetnek fölkent királya:
Délceg ifjak, bajnok őszek
Járnak, kelnek táborában,
Püspökök s papok sétálnak
Tiarákban és talárban.

Túl a halmon Endre herceg,
A királynak öccse látszik,
Kalpagának kócsagával
A hajnal sugára játszik,
Délceg ifjak, bajnok őszek,
Erdőt képeznek körötte,
Mely a tér ugar kopárán
Zöld sudárát felütötte.

S innen és tul a kelő nap
Rózsatengert hint a tájra,
Fű, virág gyöngyárban úszik,
Mit a harmat sírt reája,
Mint támadjon a hadakban
Vér s halálnak gondolatja?
Életinger- és örömre
Őket a látvány ragadja.

S mint a méhe, rajt eresztvén,
Nagy zsibongással megindul,
A királynak táborából,
Ifja, véne utra mozdul;
Pillanatban átrajongnak
Endre herceg táborába,
S mint tengerben két folyóvíz
Hullnak egymás tárt karába...

„Mért csapoljuk a magyar vért
Két külön folyó medrébe.
Hogyha egyesítni birjuk,
Egy medernek köz ölébe?
Vagy, ha folyni kell a vérnek,
Folyjon el honvédelemben,
Német ármány, és görög csel,
Vagy tatár dulások ellen!”

Igy kiáltnak, s készek Endrét
Üdvözölni új királynak;...
De hűséggel Imre mellett
Még hű nép van, akik állnak.
S Endre herceg, elkapatva
A közel siker hevétől,
Harctalan távozni büszke
A csatának szinhelyétől.

S erejének nagy sokától
Elbizottan, telhetetlen,
Támadót fúvat, kikelvén
Népehagyta bátyja ellen.
„Jöjj elő – kiált kevélyen –
Országodnak táborával;
Hadd lássuk az éj királyát
Jőni csillagok hiával!”

Elhagyatva, mint hajótört,
Mint viharroncsolta gálya,
Áll kevés hívei körében
A magyar fölkent királya;
Látja népe pártolását,
Hallja öccse gúnybeszédét,
Merre fordul, szégyen és vész
Fenyegeti végreményét.

És miképen a hajózót
Ép a vésznek pillanatja,
Mely örökre elmerítné,
Legmerészb hőssé avatja:
A király egy óriás lesz
Fenségének érzetében,
Földfeletti lelket érez
Forrni karja s szíverében.

S elhajítva, mely födözte,
Harci mellét, vaspáncélát,
Oldaláról lekötözve
Életoltó kardacélát,
Mint egy könnyű fűzfa-ágat
Nem vészen mást jobb karába;
Igy megy, egymagán, kíséret
Nélkül Endre táborába.

„Meglátandom – így kiált fel,
Vesszejét tartván az égre –
Ki merészli fölemelni
Karját a király fejére?”
S megy, miként a nap sugara
Fellegosztva mén előre ;
A királyi szent tekintély
Egyedüli véde, őre.

A hadak, mint a villámtól
Megvakitva, sujtva állnak,
S rendeik közt öntudatlan
Rést engednek a királynak.
Bámulástól kötve vannak,
Meglepéstől elbüvölve, –
S ő megy Endre sátoráig,
Hajszála sincs meggörbülve!

S érve öccsét sátorában
Félistenné vál alakja,
Néma, büszke, szent haraggal
Karján Endrét megragadja.
S át, miként jött, a sorok közt
Táborába vissza mégyen...
Csakhogy már most Endre lépdel
Mint fogoly, kíséretében.