A kevély (1789)
szerző: Csokonai Vitéz Mihály
Nézd csak azt, ki amott sétálgat kevélyen,
Mindent megvét s útál szemeivel mélyen.
Felemeli orrát a többiek felett,
Öblös vitorlája hajt igen nagy szelet.
Ezt mihelyt valami szellő megmozgatja,
Azonnal kétfelé büszkén fintorgatja.
Fel sem vesz senkit is nagy rátartiságban,
Mintha csak ő volna ember e világban.
Sajnálja a főldre bocsátni lábait,
Útálván a véle testvér főld porait.
Nem méltóztatik ő kimondani a szót,
Az u-t o-nak mondja, a-nak teszi az o-t.
Ezt is foga között szűrve kell kitenni,
Különben parasztos s comis fogna lenni.
Sőt még nagy lelkének az esik terhére,
A Teremtőt azért veszi crisisére,
Hogy amely levegőt a szegény kilehell,
Úri tüdejének ugyanazt színi kell.
Most is a' derogál dagályos szivének,
Hogy róla a múzsák verseket kőltének.