A kertésznek csak egy lánya volt
szerző: Gárdonyi Géza
A kertész már hét éve, hogy megházasodott, de gyerek csak nem jelentkezett a háznál.
Búsúltak is rajta sokat.
- Mindenkinek van a faluban, csak nekünk nincs,- sóhajtozott az asszony. De én már tudom mi az oka?
- Mi?
- Vért ontottál a bosnyák fődön. Azér apasztotta el az Isten a te véredet is.
- No hogy apadjon el minden bosnyák is!
Töppedjenek meg, mint az októberi szőlő.
- Vagy hogy azér, mer elhagytam a hitemet, - kesergett az asszony. Mondták, hogy a plébános prédikált effélét.
- No hogy töppedjen meg minden plébános is!
A kertész ugyanis kálvinista volt, és a felesége is áttért később, hogy úgymond, vasárnaponkint ne kelljen kétfele járniok a templomba.
A nyolcadik esztendőben aztán mégis született egy kislányuk. Kékszemű lett, mint az anyja. Emmának kereszteltették.
Szép kis egészséges kisdedke volt, csak épp a szemecskéje fájt egyszer. De az is elmúlt.
Egyszer hogy kiviszi az anyja a csöppkét az udvarra, a gesztenyefa alá, elképedve látja, hogy a gyermek belenéz a napba. Belenéz oly nyugodtan, akárcsak egy tányérra nézne.
Akkor ismerték meg, hogy vak. Volt nagy sírás, volt nagy kesergés. Hogy épp az ő gyermekük ... Minden más gyermeknek jó a szeme a faluban.
Az orvosnak is megmutatták.
- Ebbizony vak, - mondotta az orvos. - De talán idővel megjön a szemevilága.
Persze csak vigasztalásképpen mondotta.
A leány aztán szépen fölnevekedett. Formás kis szőke lány lett, - arcra olyan mint az anyja, de a nyaka rövid, mint az apjáé. Növekedett, és csakúgy játszadozott, mint a többi leány. Kicsi-korában bábúzott, együtt játszotta az ispilángi-rózsát a lányokkal. Iskolába is járt, depersze csak hallgatónak. És nem is hiába: hallásból mindent megtanult, csak éppen írni-olvasni nem tudott.
Otthon is hasznos volt Emmácska: mindenben segített az anyjának: sót tört, cukrot, borsot, mindent tört a mozsárban. Fát hordott a tűzre, meggyúrta a tésztát, megtisztította a halat, a zöldséget, etette a baromfiakat, szóval mindent dolgozott, amit a leányok szoktak. Még varrt is.
És boldog volt. Naphosszat dalolgatott a kertben, vagy a szobában. Olyan szépen dalolt, hogy akik a kert mellett mentek el, megálltak.
- De szépen fujja, eszem a lelkit! - mondogatták.
Olyankor a kertész elégedetten mosolygott.
A kertészné is ha valami kedvetlenség érte, nem egyszer szólt a leányának:
- Danolj valamit, Emmácskám.
És Emmácska elmosolyodott, dalolt: Sűrű csilagos az ég ... vagy Erdő, erdő, sűrű erdő. De néha olyat is dalolt, amin elszomorodtak a szülői. Mikor például azt dalolta: Nézz rózsám a szemembe.
És ahogy nőtt, a hangja is egyre szépült.
Valami csodálatosan finom zengése volt a hangjának, kivált mikor a magas hangok jöttek a torkocskájából. Mintha valami fülemilének a torkát illesztette volna be a jó Isten egy fiatal leánytestbe, hogy emberi szavakkal is daloljon.
A kálvinista pap együtt szokott sétálni a pápista pappal. (Már csak ott abban az egy faluban.) Azok is megálltak egyszer, és hallgatták. A kert közepén méternyi széles homokos-kavicsos út volt, ribizke szegte. A leány azon sétált föl és alá és dalolt édesen.
- Ha vak nem volna, - mondotta a plébános, - szerencsés lehetne a hangjával.
- Az ember nem a hangjával szerencsés, - vélekedett a kálvinista pap, - hanem a szívével. Mindig a szívével.
- Hát persze-persze, hogy a szívével. De mégis ...
S ott álltak a kert végén, a lonc-bokor mellett, mígcsak a leány abba nem hagyta a nótát.
A kertész látta őket, és büszke volt a leányára.
De az ő fejében sohse fordult meg, hogy szerencsés is lehetett volna a lánya a hangjával. Csak afféle paraszt kertész-bojtárból urasodott kertész volt, és hírét se hallotta soha az operának.
Egyszer egy kis kellemetlenség is érte Emmát a hangja miatt. A templomban vasárnaponkint mindenki énekel, mikor a rektor énekre orgonál. Emmának a hangja egyszer kiemelkedett az énekből, és arra mindenki abbahagyta az éneket, mindenki őt hallgatta. Ő aztán, hogy magára maradt, elszégyenkedett, és ő is abbahagyta. A rektor kapta el az éneket újra, és csak maga fújta tovább az orgonán.
Attól fogva csak halkan dúdolt Emma a többivel. Pedig kérte is rá egyszer a rektor, mikor a püspök meglátogatta őket, kérte, hogy énekeljen legalább egy verset, egymaga a kóruson, éshogy az milyen szép lenne, mennyire meglepné az úri vendégeket. Emmát azonban semmiképpen nem lehetett rávenni. Még az anyja se tudta rávenni.
Már tizennégy éves volt akkor Emmácska, gömbölyű arcú és domborodó keblű. De fehérebb színű, mint más leányok, és persze nem olyan fürge, nem olyan mosolygó.
Azon a tavaszon történt, nagypénteken, hogy benyitott hozzájok a pápista harangozóné.
- Csak egy percre futottam ide, - mondotta szapora szóval, - a plébános úr bizonyosra várja ám husvétra a salátát. Nekünk is ha jut egy-két fej. Hát azt hallották-e, hogy a szomszéd faluban mi a hír?
S elmondta, hogy egy odavaló huszár fiú felakasztotta magát a kaszárnyában, mert férjhez ment a szeretője.
- Ott akasztotta fel magát, ahol háltak. De hogyan nem ébredt rá egyik se?
- Nem jár az zajjal, - mondta a kertészné. Az én uram látott Bosnyák-országban egy akasztást: csak a nyakába tették a bosnyáknak a madzagot: meg se nyikkant. Egy perc mulva már nem élt.
A husvét későcskén érkezett abban az évben Szent György nap előtt való napon. Künn beszélgettek az udvaron a vén vadgesztenyefa alatt, amely akkornap feslett, és fakó zöld rongyokként lógtak még a levelei.
S két óra hosszat eltrécseltek százféle ügyről-bajról: kalácslisztről, új babos kartonról, ablakfestésről, hideglelésről, gyereknevelésről, csirkenevelésről, és a tavaszi kacsaültetésről, - szóval mindenféléről, mint az olyan asszonyok szoktak, akiknek sietős a dolguk.
Végre a harangozóné a fejéhez kapott:
Jajjaj de elmaradok! No Isten velők. Tudod-e mi ujság Emmácska? - szólt vissza még a kapuban, - kőművesékhez egy pesti fiú jött ma, rokongyerek. És az is vak szegény. Akkora, mint te vagy.
Emma nem felelt, csak pislogott. Várta talán, hogy többet is mond az asszony a pesti fiúról, de az asszony már akkor sietett, csakúgy csattogott a papucsa.
- Hát csak szép fejeseket, - kiáltotta vissza még az utcáról. Majd elküldöm érte a Lacikámat.
Emma gondolkodva őrölte tovább a mákot a padon, a gesztenyefa alatt. A kertészné rossz réklit öltött és az övébe csíptette a felsőszoknyáját. Meszet kevert egy dézsában, és előkereste a meszelőt. Meszelt.
Emma ekközben elvégezte a mákőrlést. Bevitte a konyhába. Letette a konyhaasztalra, jól be. Aztán a diót vitte ki szakajtó-kosárban. Törögette kalapácscsal a padon.
Ugy egy óra moha bevitte azt is. Visszatért az udvarra.
- Anyácskám, - szólalt meg. Az a pesti fiú nem jön ide?
- Nem tudom galambom, - felelte az asszony. Vigyázz, ott a meszes dézsa.
Este mikor lefeküdtek, ujra megszólalt a leány:
- Az a pesti fiú eljöhetne. Eljöhetne a harangozóék Lacikájával.
Másnap reggel mások is tudakozódtak saláta felől. A kőművesné is.
- Ugyan kőművesné, - mondotta a kertészné, - hozza el azt a pesti fiút hozzánk. Hadd mulassanak. Hallom, hogy az is vak.
- Az szegény - felelte a kőművesné, - elhozta a néném levegőre egykicsit, csak egy hétre. Egy hétig lesznek vendégeink. Aj szegényke, - mondotta a fejét csóválva. Olyan szép fiú ... És sohse vót ki a nagyvárosból. Az apja asztalos vóna, de mióta megköszvényesedett a karja, csak virslit árul. Éjjeli kocsmákban árulgatja a virslit. És öt gyereke van, öt fiú. No majd hónap délután elsétálok vele.
Emma megszólalt:
- Ma.
- Ma nem érek rá, kedves. Kenyeret meg kalácsot kell sütnöm. Aztán az az Ádám gyerek más vezetővel ki se mer mozdulni a házból. A kutyáktól fél.
A kutyáktól Emma is félt. Azért nem is járt magában soha. Pedig szeretett ide-oda ellátogatni a leánypajtásaihoz. És nem is kellett neki vezető. De a kutyáktól irtózott.
Délután gyerekek játszottak a kert mellett. Emma ismerte mindeniket a hangjáról.
- Bandi, -szólt ki az egyiknek. Gyere, adok mazsolát. Csak három szemet adok. De ha megteszed, amire kérlek, adok egy marokkal.
- Megteszem, Emma.
- Erigy el kőművesékhez. Ott van egy vak fiú. Mondd meg neki, hogy itt meg van egy vak leány ... Elpirult, elakadt.
A fiú elnyargalt. Kisidő mulva visszatért.
- Ma nem gyön a pesti fiú. Mert máma a feltámadásra készülnek.
Emma besietett a házba:
- Anyácskám, - mondotta lihegve, - a feltámadásra ... Öltözzünk a feltámadásra.
És már nyitotta is a ruhaszekrény ajtaját.
- Feltámadásra? Hogy mennénk mink oda?
- Mások is mennek, - dohogott Emma. Az éjféli misére is elmennek, a feltámadásra is. Mind ottvannak a kálvinisták.
- Nem, nem, - felelte az anya, - kisülne a szemem. Hozz be még egy nyaláb szalmát. Bárányt fejtett és kemencét fűtött kalács alá. Emmácska duzzogott, kedvetlen volt. Alig lehetett megvigasztalni.
- Holnap felveszed a fehér ruhádat, - vidámítgatta az anyja, - és te leszel a legszebb a leányok között.
Este sokáig nem aludt el Emma. Egyszer meg is szólalt:
- Melyik csokrot tűzzem a hajamba? A kéket vagy a rózsaszínűt?
- Mindegy, - felelte az anyja.
- A rózsaszínűt teszem, - mondta a leány - a rózsaszínű bársonyt.
De másnap reggel mégis a kéket tette, a kék selymet.
- Meleg van már, - mondotta, - a selyem illik ilyenkor.
Türelmetlenül várta a harangszót. Kétszer is bement a konyhába és ivott vizet egy aranyozott szélű katángvirág-szín kék bögréből, az ő kis kávésbögréjéből.
A katolikus hívek már akkor szállingóztak a kapu előtt a templom felé. Mindenki ünneplőben. Az asszonyok és leányok kalácsos kosarat is vittek. Egyik-másik beköszönt a kapun ;
- Dicsértessék ...
- Mindörökké, - felelte boszúsan a kertész. Ott ült már a gesztenyefa alatt és pipázott. Hétköznap csak elfogadta a pápista köszöntést, de ünnepen nem szerette.
- Apácskám, - szólalt meg Emma az ajtóban, - nekünk csak tízkor harangoznak: elmehetnénk addig mink is ... a pápista templomba.
- De mán azt nem teszem, - hörkent meg a kertész. - Micsoda bolond beszéd ez!
Emma kedvetlenül szipogott. Az apja mindig teljesíteni szokta a kívánságát.
- Azt mondják igen szép ott, - mentegetődzött pislogva, - igen szép ...
- Ha szép, ha nem szép. De mán ilyen szent ünnepen nem vétkezek avval, hogy pápista templomba menjek.
Emma arca elszomorodott. Befordult a szobába, és kicserélte a kék selyem csokrot a rózsaszínűvel.
Tíz óra felé aztán ők is megindultak.
Az idő napos volt. Enyhe szellőcske szárítgatta az útcát. A kálvinista harangok ünnepiesen zengtek-bongtak. A levegőben az akkornap érkezett fecskék szállongtak, mintha a harangok hangján hintálódznának.
Emma az apja karjába öltekezve lépegetett.
A haja-fonata koszorúba volt kötve, és rajta a rózsaszínű
bársony-csokor kisasszonyosan virított. De a fehér ruha rajta meg a cipő, csakolyan volt, mint a parasztlányoké.
- Szerencsés jónapot! - köszöntgettek jobbról-balról a kálvinista isten hívei.
S a kertész méltóságosan köszöntgetett vissza.
Ő is úgy volt öltözve: félig urasan, félig parasztosan, mint a lánya: kék posztó parasztruha rajta, de a fején úri szalmakalap, és a nyakán úri gallér, a kezében sárga úri bot.
Emma is köszönt, ha női hangot hallott. A kezében kis azalea-csokor volt. Más lányok jácintot vittek vagy tulipánt fehér zsebkendőben a zsoltáros könyvük mellé szorítva. Az ő virágát mindig maga a kertész választotta ki a sok közül.
Az ünnepre sokan begyűltek a szomszéd falvakból és tanyákról is, úgy hogy a lányok két padjából kiszólította a rektor a bentülőket:
- Engedjetek helyet a korosabbaknak: álljatok ki a prédikáló-szék alá.
Emma is köztük volt. Odaállt a szék alá, szembe a község véneivel. A gyerekek egyrészét is leszólították a kórusról és a pap széke elé sorakoztatták. A templom csupa mozgás volt: szoknyák suhogtak, és gyerek-lábak csosztattak. Kegyes illatok lengedeztek.
- Pestiek is vannak itt, - susogta Emmának az egyik parasztleány. - Ketten vannak. Egy vak fiú is.
Emma megrezzent.
Aztán a mozgás elcsendesült. A pap is beült a székébe és ünnepi komolysággal nyitotta meg a könyvét. Olvasott. Az orgona megszólalt. Az ülő hívek fölkeltek és állva énekelték:
Szent Isten noha néked
az egek ülőszéked,
biztat szent ígéreted ...
Emma megfogta a mellette álló lánynak a karját, és a fülébe susogott:
- Hol áll az a vak fiú?
- Nem áll, - súgta vissza a leány, - ül. Az asszonyok sorában ül, szélrül a padon, a pesti asszony mellett.
- Belül-szélrül?
- Belül.
- Hányadik pad?
- Nyolcadik.
Valóban ott ült egy sápadt és behunyt szemű zömök kamaszfiú, tizennégy-tizenötéves. És gyűröttes ruha rajta, úri ruha, de csak afféle olcsó, barna, kávészínű mosóruha. Fekete oldalt-fésült haja olyannyira le volt pomádézva, hogy szinte parókának látszott.
Az ének zúgott. Emma hallgatott. Aztán az ének elvégződött, a hívek leültek. Az orgona más énekre változó hangokat fuvolázott áhitatosünnepien.
A rektor a XXXV. zsoltár dallamát vezette be. A tábla persze mutatta, hogy nem a Perelj Uram zsoltárt kell énekelniök, hanem csak annak a nótájára a husvéti éneket: Jézus ki a sirban valál.
Azonban, hogy a rektor az énekkezdésre futtatott, Emma egyszerre fölemelte a fejét. S ime finom vékonyka hang előzi meg a többiét, mintha hegedűhang szólalt volna meg, valami tündérhegedű meleg hangja:
Perelj Uram perlőimmel ...
Az énekre nyílt ajkak becsukódtak. A nyelveket bűvölet kötötte le. Az a fiatal hang, s a hangban a szűzi testnek az az üde finomsága ... Mintha egy virág énekelne.
Minden szem a leányra nézett. A hátul-ülők is nyujtogatták a nyakukat. Egy töcsök asszony a padra állt leghátul, s elnyílt szájjal bámult.
A vak fiú is fölemelte az arcát. Csukott szemehéja félig fölemelkedett. Fülelt a hang felé.
Emma pedig megfordult már az asszonyok padsorai felé, és dicsőült arccal énekelte tovább:
Harcolj én ellenségimmel.
A két kezét is lassankint kiterjesztette, mint a szárnyát emelő galamb. A fejét ájtatosan hajlítgatta jobbra és balra, s a hangja mondhatatlan magasságba szállt:
Mondjad ezt az én lelkemnek:
Tégedet én megsegítlek.
Lágyan és elenyésző hegedűhangon énekelte az utolsó szót. A rektor már csak az orgona búgójával kísérte, hogy tisztábban lehessen hallani.
Skandalum volt, de gyönyörűség! A kertészt kiverte az izzadtság szégyenében.
Már az ének elején oda akart menni a lányához, hogy elhallgattassa, de lefogták:
- Engedje: igen szép!
Az ének végén aztán mégis kilépett a padból, és odacsoszogott lábujjhegyen a leányához:
- Ne énekelj! Nem tudnak tőled énekelni. (A teremtésit az apádnak!)
A leány elhallgatott. Ismét az öreg bácsik felé fordult. A hívek csak akkor kezdhették rá a husvéti éneket: Jézus ki a sirban valál..
Délután a leány nem ment el a templomba, csak az anyja. A leány otthon maradt az apjával és ebédutántól kezdve egyre a vendéget várta.
- Jönnek-e már? - kérdezgette minduntalan.
A kertész ott pipázott az udvaron, és ki-kinézett a kerítés fölött.
- Még nem jönnek, - mondogatta. Bizonyosan elmentek megint a templomba.
Emma a macskával játszott a padon a gesztenyefa alatt. Egyszer fölállt a padra és belekapaszkodott félkézzel a fának a ház felé hajló vastag ágába: megvonta a kezét egy levélen. Már akkor terjeszkedtek a gesztenyefa levelei, és balzsamos nyers illattal lehelte be a vén fa az udvart.
Nézett a lány a falu felé.
A kertész föl és alá sétált az udvaron és pipázott, pökedezett. Valahányszor a kerítéshez ért, kikandikált az útra.
- Jönnek már, - szólalt meg végre négy óra felé.
A leány leugrott a padról. Elpirult. Hallgatódzott. Megtapintotta a haját, a csokrot. Simított a szoknyáján is.
Az utca felől csakhamar közeledett a beszélgető hang: a kertészné hangja, a kőmivesné hangja, aztán egy idegen női hang, amely hasonlított a kőmivesnéhez, de érdesebb volt valamivel.
A kocsiúton jöttek, lassú sétában, bizonyára a vak fiú kedvéért, aki a nénje karján vigyázatosan lépegetett, és egy kampós gyökérbottal tapogatta az útat. Uj szalmakalap volt a fején, fekete, olcsófajta, és vastag bagaria-cipő a lábán, fűzős. Halvány kerek arca kissé emelt volt, és nyugodt. Csak időnkint rándult meg a szemöldöke, mikor rögre lépett, vagy kerékvágásba,
Végre odaérkeztek a házhoz. Ott a kapuküszöb magaslott kissé, és a vak meg is botlott benne.
- Itt vagyunk, Emmácska - szólt édesen a kőmivesné. Itt vagyunk, lelkem.
A pesti asszony megveregette az Emma arcát, és meg is csókolta.
- Hát ez az? Milyen szép leány! Itt a fiam, kedves. Ádám a neve. Ismerkedjetek, beszélgessetek.
S beletette a fia kezét a leányéba.
A két vak gyermek percekig úgy maradt: kéz-kézben. Mikor aztán a kertész betessékelte a vendégeket a házba, a leány fölemelte a balkezét és a fiunak az arcát körülsimította. Rátapintott a fiunak az orrára, szemére, szájára, homlokára, fülére. Aztán ismét a szemét tapintotta meg gyöngéd érintésekkel.
A fiu állta nyugodtan, szótlanul.
Aztán ő emelte föl a bal kezét és vigyázatos gyöngédséggel a leány arcához érintette. Gyorsan áttapintotta, a hajára is tapintott, a bársony csokrot is átsimította, és a szeménél időzött leghosszabban.
A leány állta nyugodtan, szótlanul.
Aztán a fiu is lebocsátotta a kezét. A leány kezét is eleresztette. Arccal fölfelé szimatolt,
- Különös szag ez, - szólalt meg. Micsoda fa ez?
- Vadgesztenye, - felelte a leány. Ülj le itt pad van. Tessék.
S megfogta a fiúnak a karját, a pad felé vonta. Az arca piros volt, mint a pipacs, és pislogott.
A fiu arrafelé lépett, amerre a leány vonta, A botja a padhoz érült. Megtapintotta. Leült. A háta mögé is tapintott. De a pad vagy háromarasznyira volt a fa derekától, nem vethette neki a hátát. Hát csak ült. A botját a lába közé fogta.
Hallgattak.
Belülről kihallatszott a beszélgetés. Mind a ketten arra hallgattak. Három asszonyi hang vidám kelepelése egyszerre.
De im az ajtókilincs megnyikkan: a kertészné lép ki. Tányér van a kezében és a tányéron négy szelet diós és mákos kalács.
- No, - mondja édesen, - hát mulattok! Nesze Emma, kínáld meg kalácscsal a vendégedet.
A leány átvette a tányérat. Mosolygott. A tányér remegett a kezében.
- Egyél, - mondotta. - Jó kalács. Én törtem a diót. A mákot is ...
A fiu mind a két kezét fölemelte. Megtapintotta a tányérat és bele is tapintott. Kivett egy mákos szeletet, megszagolta, és legott belefalt.
- Jó, - mondotta, - jó.
A leány mosolygott. Elégedetten hallgatta, hogyan csamcsog a fiú. A fiú igen jóízletűen csamcsogott, s közben a kalapját feltolta a homlokán. Emma is vett a kalácsból és szintén csamcsogott. Aztán hogy a fiu utolsót csammantott, újból megkínálta:
- Egyél még: arravaló.
- Nem köll több, köszönöm, - felelte komolyan a fiu. Délbe is ilyet adtak. De az nem vót ilyen jó.
- De egyél hát.
- Nem kell több, hanem ha vizet adsz, azt iszok.
- Adok.
És suhogó szoknyával futott be vízért. Bevitte magával a kalácsot is. Letette a kemencére, és befödte egy üres cseréptállal. Töltött az aranyozott szélű, katángszín bögrébe vizet, és kisietett vele.
A fiu nagy kortyokban itta. Miind megitta.
- Jó víz, - mondta komolyan. - Jobb a pestinél.
Aztán megint hallgattak.
A háztetőn három veréb ugrált. Torzolgatták a nádat, ahogy a verebek szokták. Az egyik közülők röp-röpp odaröppent a földre eléjök, és felkapott egy kalácsmorzsát. Visszaröppent vele a házra.
A másik két veréb is: rippem-röppöm: kapkodott a morzsákból.
A leány feléjök legyintett. A verebek egy burranással elszárnyaltak.
Az udvar ismét csendeskedett. Az utca túlsó során valamelyik háznál, tán az ötödik szomszédban nyikorgott a kútágas, ahogy vízért bocsátották le a vödröt. Aztán kis szünet következett, s a kútnyikorgás ujból hangzott, de élesebben és szaggatottan.
A két vak arra fordította a fejét. S hallgattak.
Aztán kocsizörgés közeledett a falu felől és lódobogás, taktusos lánczörgés és a lovak szerszámcsatjainak egyenletes csattogása.
- A Kis Antiék kocsija, - szólalt meg a leány.
- Három ló, - mondta rá a fiú.
S hallgatták, hogyan erősödik a zörgés, dobogás, csattogás, pattogás, aztán hogyan halkul el, míg végre elmúlik.
Ismét csöndesség következett, faillatokkal teljes csöndesség. A nap rézsut sütött a gesztenyefa ágain át, és meleg sugárzással bontogatta a fakózöld gesztenye-leveleket.
Egy méh döndült el köztük. A fiú utánafülelt.
- Méh, - mondotta. - Pesten nincs méh. Itt sok van. Mindenfelé van. De azt mondják: csíp. - Csak azt, aki bántja, - felelte a leány. - Jó bogár.
A fiú hallgatott. Emma is hallgatva ült mellette.
A konyhaajtó ismét nyikkant. A kertész lépett ki. Vidáman pöfékelt a rövidszárú tajtékpipájábbl, A csizmája ünnepiesen nyikorgott.
- No nem beszélgettek? - kiáltott rájok, - Hát mulattasd Emma a vendégedet.
Kisidőre a ház végébe ment, aztán visszatért. A csizmája még ünnepiesebben nyikorgott.
- Hát se nem esztek, se nem beszélgettek? Hogy is hínak, - szólt a fiúra.
- Ádám, - mondta örömmel a leány.
- Szép név, - bólintott a kertész. - Hát hol a kalács?
- Ettünk már, - felelte nyugodtan a fiú.
- Már bevittem, - felelte a leány.
A kertész leült a fiú mellé a padra.
- Hát jó vót-e?
- Jó vót, - felelte a fiu.
- Jó vót, jó vót, hát persze hogy jó vót. De én mán ettem jobbat is.
És elmondta, hogyan sütöttek egyszer a bakák Boszniában mákoskalácsot. A mák nem volt elég fekete, hát puskaporral keverték.
A fiu mosolygott.
Emma is mosolygott.
A kertész elégedett arccal szipákolta a pipáját.
- A bakancsot mondja el, - szólalt meg Emma. - A bakancsot ...
A kertész készségesen elmondta a bakancsot, mikor a szakácsbaka levetette a fél bakancsát, mert a lába fájt, és úgy főzte félmezitláb a nagy üstben a bablevest. Mikor aztán megfőtt az ebéd, kereste a bakancsát. De sehol se találta. Végre a levesből került elő.
A vak fiu nevetett. Emma is kuncogott. A kertész visszatért az asszonyok közé, hogy odabent is elmondja a bakancsot.
A két vak gyermek ismét komolyan ült és hallgatott.
Végre a fiú szólalt meg:
- Alkonyodik. Pesten korábban alkonyodik.
Akkor már a vendégasszonyok is kiléptek.
- Megyünk haza, Ádám.
A fiú fölkelt. Sóhajtott. Megérintette a leány karját, s leismult a keze a kezéhez.
- Szerbusz, - mondotta melegen.
- Isten áldjon meg Ádám, - felelte a leány. - Gyere el holnap is.
És mikor elmentek, mikor már a beszélgetésük hangja is elhalkult, megölelte az anyját.
- Igen kedves fiú, - mondotta, - igen kedves az a pesti.
És lement a kertbe, a ribizke-útra, a fehéren virágzó szilvafák közé. Megnyitotta az ajkát és dalolt
Este későn furulyázok sokáig ...
Az emberek megálltak az útcán.
- De jó kedve van ma Kertész Emmácskának.
A leány azonban nem hallotta őket: dalolt édes ajkkal, rezgő mellel, föl és alá sétálva, a fejét himbálva, mosolyogva, dalolt a virágosfák alatt, és a finom vonású tündérhangok messze szálltak az ajkáról:
Elfujom én azt a nótát oly szépen ...
A kertek és szőlök fülemiléi halk röppenéssel szálltak oda, odagyűltek, oda tizével, százával. Csodálva nyújtogatták a lombok közül, virágok közül a fejecskéjöket. A dal végén aztán ők is megzendültek, a szárnyukat rezgetve, fejecskéjöket emelgetve kísérték a leány dalolását.
Másnap délután ismét ellátogatott a fiú. Csak magában érkezett: egy iskolásgyerek vezette a kapuig. S megnyitotta neki a kiskapu-ajtót.
Ádám magasra emelte ott a lábát, arasznyival is magasabbra, mint kellett volna a küszöb fölött, és belépett.
- ltt vagyok Emma, - mondotta.
És fülelt.
- Isten hozott, - felelte Emma a fa alól.
És piros arccal sietett Ádámhoz. Kinyújtotta kezét. Megtalálta. Kézen fogta.
Ültek a padon és hallgattak. A kertészné kiszólt a konyhából:
- Vidd le Ádámot a kertbe.
- Gyerünk le a kertbe.
A fiu készségesen fölkelt. Emma karjába öltötte a balkarját, jobbjával a botjával tapogatott. HaIIgatva lépkedtek a kert méternyi széles főútján.
- Itt most fordulunk, - mondta a leány.
És balra vonta, amerre a szilvafák és nyári almafák virágoztak.
Adám szimatolt. Az út végében száz fa is állt mind virágban. Emma arra vezette.
A méhek ott már igen dönögtek, szinte zúgtak-zengtek egy-egy fán és fa körül. A napsugaras levegőben mintha ezernyi cimbalomhúrt zengetne-zsongatna a szél, noha nincs szél.
Adám szemöldöke összevonult:
- Megcsíp, - szólalt meg aggodalmasan. - Engem megcsíp.
S össze-összevonta a nyakát, mikor egy-egy méh a füle mellett szállt el.
- Ne félj, - biztatta Emma.
-Téged ismernek, - felelte a fiú. - De én pesti vagyok.
- Látjátok, hogy velem vagy. És ha az arcodra száll, ne kapj oda, csak rázd meg a fejedet. Vagy vedd elő a zsebkendődet: lebbents feléje.
- Gyerünk oda, ahol nincs ennyi méh, - mondotta a fiú.
A leány a cukorborsó-ágyhoz vezette a fiút. Ott üvegablakok voltak egymásra rakva.
- Itt leülhetünk, - mondotta a leány. De csak a szélére ülj, mert ablakok ezek.
A fiu megtapintotta a helyet s óvatosan leült.
- Itt valami igen jó szag van, - mondotta.
- A kalapodnak van olyan szaga.
- Nem, - felelte a fiú. - A pomádé olyan. Tiz fillér volt. De nem azt érzem.
- A violák nyílnak.
- Nem, nem violák. A violák szagát ismerem.
- Akkor talán az ibolyákat érzed. Itt nyílik ibolya is.
- Nem, nem az.
- A nárciszt érzed.
- Nem. Ez valami olyan ... Sohse éreztem. És arra volt erősebb, amerre a méhek zönögtek.
A leány szimatolt. Egyszercsak fölkelt és futton-futott, ment a kerti úton a lonc-bokorig. Letört egy elvirágzott ágacskát, amelyen volt még néhány virágocska, s visszafutott vele.
- Ez az, - mondotta a fiú.
Sokáig szagolgatta. Aztán a kabátja felső zsebébe tűzte.
S órákig ott ültek egymás mellett ismét csendes és boldog hallgatásban. Odahallatszott a méhek zsommogása, a játszó gyermekek kiáltozása, egy-egy kocsi zörgése, egy-egy madár szólása. Különösen a kakuk szava tetszett a fiunak. Arra fordította a fülét.
Végre megszólalt:
- Alkonyodik.
A következő napokon is odalátogatott a fiú minden délután, ameddig csak a faluban volt. Keveset beszéltek, de a fiú mégis szívesen ment oda.
- Itt jó lenni, - mondotta. - Pesten nagy a zajgás. De ott meg az útak jók.
- Sokat jársz? - kérdezte a leány.
- Nem, csak délután megyek ki öt órakor. Akkor hozzák az ujságot, és én kiviszem a körútra és eladom.
- El tudod adni?
- El. Mind. Nem nehéz. Csak állni kell és kiáltani olykor: Esti Ujság ...
Olyan éneklő hangon mondta, mint ahogy az utcán szokta, és büszkén biccentett a végén:
- Megveszik.
- És sok pénzt kapsz?
- Hajaj! Egy kalappal. Néha réz helyett nikkelt adnak, és nem kérnek vissza.
- Az jó lehet, - mondotta elgondolkodva a leány.
Azon az éjszarán nyugtalanul aludt. Az anyja csodálkozva hallgatta, hogy a leány meg-megszólal: álom-rebegő hangon mondogatja: Esti Ujság ...
Az utolsó nap essős volt és szeles, de azért Ádám ellátogatott kertészékhez.
A szobában ültek persze, és nem beszéltek semmit. Csak ültek, arccal az ablaknak. Füleltek. A szél suhogott és az ablakra verte olykor az essőcseppeket. A gesztenyefának is már terjesztetten állt minden levele, és az is olyan különösen susogott, mikor a szél neki-neki fujt.
A kertészné tüzet vitt a kályhába, mert a hideg tavaszi szél a szobát is elhidegítette. Fujt egyet-kettőt a forgács alá, s becsappantotta a kályha-ajtót.
- Mingyán meleg lesz itt, - mondotta, - csak beszélgessetek.
S visszatért a konyhába. Be-benézett az üvegajtón át és csodálkozott, hogy nem beszélgetnek.
Végre bement hozzájok, és maga is leült. Zsákot vett a kezébe: varrt.
- Danolj valamit Emma. Még nem is danoltál Ádámnak. Ádám még nem hallott.
- De hallottam, - mondta komolyan Ádám, - A templomban hallottam.
Emma elpirosodott.
- Hallottam, - ismételte a fiu.
- No és ugye szép? - kérdezte az anya.
- Szép.
- Danolj Emma.
A leány mosolygott, a földre gondolkodott. Aztán megszólalt:
- Melyiket?
- Mindegy, akármelyiket, - felelte az anya. - Emma ezer nótát tud. Egyszer hall egy nótát, mingyán tudja.
Emma köhintett és szép halkan édesen rákezdte:
Szombat este tiz az óra, jöszte rózsám az ajtóra ...
Édes vonással mondta ezt a szót: jöszte, és a fejét ringatta a nótához, ahogy a kertben szokta. Mosolygó ajkkal dalolt, arccal mindig Ádám felé.
Elvégezte. Hallgattak. Az esső suhogva verte az ablakot.
- Melyiket még? - kérdezte a leány. - Mondj egy nótát, pestit, ha akarod, - talán tudom.
- Nem, - felelte a fiu, - csak ezt danold mégegyszer.
A leány megint elölről kezdte mégédesebben:
Szombat este tiz az óra.
A lelke benne volt minden hangban. A fejét féloldalt hajlította, mikor odaért: Gyenge vagyok, beteg vagyok, fájdalmamban majd meghalok. S az utolsó szót végezte halkan, elenyészőn.
Az esső suhogott odakünn.
- Elég volt? - kérdezte a leány. - Vagy danoljak még egy nótát?
A fiú gondolkodott.
- Mégegyszer ezt, - mondta azután komolyan.
És a leány harmadszor is eldalolta a nótát.
A fiu szeme elnedvesült.
A nóta végén az útcaajtó becsapódása hallatszott, ahogy valaki kinyitotta és a szél elkapta, becsapta.
Aztán valakinek a csizmája kopogott az ablak alatt.
Ádám megszólalt:
- Jönnek értem.
És fölkelt.
A botját kereste a szék mellett. A kertészné vette el tőle, mikor leültette. A kertészné oda is adta neki a kalapjával együtt.
- Itt van Ádám. Mikor utaztok?
- Este, - felelte Ádám.
- És mikor értek haza?
- Hajnalban.
- Borzasztó ...
- Nem. Vonaton jó utazni, jó.
És megérintette az Emma karját, lesimult a kezéig:
- Szerbusz.
- Szerbusz, - felelte Emma halkan.
- Eljösz-e a jövő évben is?
- Nem tudom - felelte komolyan a fiú. - Ha elhoznak ... talán megint husvétkor ... Itt igen jó ...
Abban az évben gyakran lehetett hallani az Emmácska hangját a kertben, s leginkább a kert végén a lonc-bokor táján. De legszebben mindig azt a nótát danolta:
Szombat este tiz az óra.
A végén mindig elhallgatott, és sokáig szünetelt.
De aztán víg nótába kezdett, s ha idegen ment arra, és hallgatta, a fejét csóválta rá:
- No lám, de víg leány.
Az év eltelt. Ismét elérkezett a tél, s utána a tavasz. Az asszonyok megint megjelentek husvétkor salátáért. A kőmívesné is. Emma várta, hogy a kőmívesné előemlíti Ádámot, de a kőmívesné csak arról beszélt, hogy most
már parasztok is, tanulnak kőmívességet.
- Mindenen kőmíves akar lenni. Rossz vége lesz ennek.
Aztán az ünnep is elérkezett. Emma megszólította a templomban a mellette álló leányt.
- Te Maris, nincs itt az a pesti fiú?
- Nincs, - felelte a leány.
Abban az évben már ritkábban dalolt akkor is csak szomorú nótákat, egyet-egyet. S akik arra mentek, a fejőket csóválták:
- De búbánatosan fujja az Emmácska.
És ismét elmult a nyár, a gesztenyefa isrnét elhullatta a leveleit, ismét következett a hó, hó után a lonc virágzása. És mikor már a lonc finomka illatát hordozzák a méhek, akkor már közel a husvét.
Emma megszólította a kőmivesnét:
- Eljönnek-e az idén a pestiek?
- Nem jönnek, kedves. Én jártam nálok. Mert a néném beteges szegény. A haja is mind kihullt. Ott voltam egy hétig.
Sóhajtott.
- Az Ádám bezzeg megnőtt. Már nemcsak esti ujságot árul, hanem sportujságot is. De most igen boldog. Vettem neki egy olyan kis szájjal fuvó harmonikát. Hogy örült neki! Még aznap megtanult rajta fujni. Mindenféle nótát. Azóta egyebet se csinál, csak ül a sarokba és avval mulat. És ezerszer is elfuj egy nótát. Eleinte örültek neki, de most már unják. Mert mindig csak egy nótát fúj.
- Melyik nótát? - kérdezte halkan Emma.
- Azt, hogy Szombat este tíz az óra. Fene tudja, hol szedte azt az ostoba parasztnótát.
Emma behunyta a szemét. Az arcán a szokott köves nyugodtság maradt.
Abban az évben már nem dalolt Emma. Hiába biztatták: se a szobában nem danolt, se a kertben, mintha csak elvesztette volna a hangját.
A következő év husvétján ismét megjelent a kőmivesné. De Emma épp a kertben volt akkor. Csak az anyjától hallotta az ujságot.
- Itt van megint a pesti asszony. De csak magában. Az Ádám pajtásod nem jött el vele. Emma csak állt, mintha megkövült volna. Az anyja két tányért emelt le a falról és egy papiros-csuklyában mazsolát tett az egyik tányérra. - Tisztítsd meg kedvesem.
A leány kiült a két tányérral a gesztenyefa alá, a napra. Mert abban az évben március végén volt a husvét, és a gesztenyefa még nem bontotta ki a levélbimbóit: a nap átsütött az ágakon a padra.
Egyszercsak a leány leteszi a tányérat az öléből s kisiet a kapun. Megy az útcára, be a faluba. Itt-ott a kutyák megrohanják, és ő sápadtan a lapul a kerítéshez, házfalhoz, mígnem jön valaki, aki elszólítja a kutyát. Emma csak megy tovább. Benyit kőmivesékhez. Ott is van kutya, egy kicsi fekete. Megrohanja. Meg is hasítja a szoknyáját. Emma állja sápadtan.
- Mi jót hoztál kedves? - kérdi odabent a kőmivesné.
- Csak erre jártam, - lihegi Emma. Erre jártam ...
A két asszony leülteti.
- De megnőttél, de szépen felvirultál, - mondja a pesti asszony. Az én Ádámom is. Emlékszel-e még az Ádámra? Látnád micsoda legény már. A bajsza is ütközik. Már nem árul ám ujságot, nem: bejárattuk a vakok intézetébe és megtanulta a hangolást. Zongorát hangol meg pianínót. Cimbalmot is tud. És öt koronát kap minden hangolásért.
Emma hallgatta a beszédet a szokott fásult arccal, világtalan szemével a gerendát bámulva. A pesti asszony tovább csevegett:
- Látnád milyen finom ruhája van, keztyüje is. És fekete pápaszemet visel. Most már meg is házasítjuk őkelmét. Korán van még, de vaknak úgy kell. Hálistennek van egy igen derék leány, aki rászánta magát. Az vezetgeti máris oda, ahova kell. Csak bevezeti az ajtón, aztán három óra mulva érte megy. Igen jó leány, jódolgos, szófogadó. Nincs ugyan semmije, dehát az nem baj. Már régen biztatjuk Ádámot, hogy vegye el.
Aztán a többi gyermekről is beszélt az aszszony, hogy milyen szerencsésen elhelyezték valamennyit. Ki boltos lesz, ki borbély, ki asztalos, ki lakatos, - mindenik kenyéren van már. De Ádám köztük mégis a legkülönb.
- Igen szeretett volna eljönni, - fejezte be az asszony, - mindenképpen el akart jönni. Még sírt is. No mondok szép vagy: bajszod van, aztán sírsz, picsogsz, mint valami kisgyerek. Első az engedelmesség. A menyasszonya is mondta, hogy első az engedelmesség. Mert így husvét előtt annyi hangolás, hogy három helyre is kell mennie egy nap. Első a kenyér, hiába. A menyasszonya is mondta, hogy kár lenne annyi keresetet otthagyni. Igen okos leány az, igen derék.
- Valóságos szerencse, - mondta elgondolkodva a kőmivesné. Emma fásult arccal bámulta a gerendát. Aztán hazavezették. Az anyja már kereste.
Meg is szidta, hogy összetépte a szoknyáját. Emma nem mentegetődzött. Leült és tovább tisztította a mazsolát. Este mikor lefeküdtek, az anyja bánta már hogy úgy szidta-korholta. Beszédet akart vele kezdeni a másnapi öltözésről. De a leány csak hallgatott.
- Melyik szalagot teszed fel, Emmácskám? - kérdezte végre az anyja.
Csak arra szólalt meg a leány:
- A rózsaszinűt.
Másnap hogy az anyja fölébredt, látta a világosságról, hogy sokáig elaludtak. Meglökte az urát:
- Kelj már fel, reggel van.
Aztán a leánya ágyára tekintett. Az már üres volt. Csak a köznapi ruhája hevert a széken.
Az anyja egy-pillantással látta, hogy a leány már fölvette a fehér ruháját.
Ásitott, nyujtózkodott. Kipillantott az ablakon, amelyen a reggeli nap első sugarai aranylottak.
S a tekintete az ablakon át az udvarra vetődött.
A lányát látta, mintha ott állna mozdulatlanul a gesztenyefa alatt a padon. A fehér ruhája rajta és a fején is fehéres virágkoszorú, loncvirág-koszorú.
De mintha a nyaka meg volna nyulladva...
Csodálkozva lépett az ablakhoz, hogy mit mivel ott Emma? A következő pillanatban már sikoltott.
Husvét másnapján temették Emmácskát.