A katona
szerző: Vörösmarty Mihály
1
A sorshúzás
Sorba legény, sorba szép legénység,
Ide álljon, kit nem bánt a vénség.
Akit isten ép kéz-lábbal áldott,
Védelmezni tartozol hazádat.
Nem lesz önkény és nem lesz kivétel,
Nem fogunk már senkit is kötéllel:
Katona lesz, akit a sors talál,
De a katonaság még nem halál.
Katonának sokszor jól van dolga,
Sóra, fára többé semmi gondja;
És ha szenved, szenved országunkért,
Apja, anyja, s mindnyájunk javáért.
Majd ha harsog a kürt, a dob pörög,
Puska roppan, az ágyu mennydörög,
S ló és ember alatt reszket a föld,
Vész, sikoltás minden lelket eltölt,
Akkor tetszik majd meg, ki a legény,
Kinek magyar szíve van a helyén,
Mert nem csárdán terem a vitézség,
Bornyeléshez nem kell nagy merészség;
De ki bátran halál szemébe néz,
Az a legény talpán, az a vitéz.
Rajta ifjak! bátor ép legények
A sorshúzást ti ne rettegjétek.
Ha talál is a sors, nem a világ,
Haza tértek, még meg sem gondolnák.
Nyolcad évre ismét látjuk egymást,
Itt vagy máshol. Isten hozzád, pajtás.
2
Márton gazda
"A táncban mért hányod fonákul lábadat?
Ha iszol, mért adod bánatnak magadat?
Mint kinek a tyúkok ették meg kenyerét,
Vagy kinek borában légy találta vesztét.
Másszor ha legyet látsz, igyál előbb magad,
És a kenyér helyett edd meg rosz tyúkodat.
Vagy tán szeretőd volt, majd szőke, majd barna,
És most nincs semilyen, ki levest habarna?
Ne aggódjál rajta, azt gondold, hogy gombház,
Példabeszéd mondja, ha leszakad, lesz más.
Asszony nemzetséggel nem jó cimborálni,
Az ő mesterségök: csalni és darálni.
Csalni azt, ki bennök bizodalmat vetett,
S eldarálni az ép tiszta becsületet.
Endre, Endre! bizony félek, hogy megjártad,
Szíved igaz pénzét könnyen kidobáltad,
És kaptál jó pénzért hamis rosz portékát,
Hordja el a karvaly a sok rosz asszonyát."
Így szólt Márton gazda búsongó Endréhez,
Mellé telepedvén az asztal végéhez.
Endre ült, könyökét asztalhoz szegezve,
Kalappal orcáját mélyen betemetve.
A gyertya előtte búsan pislokálván
Gyászt látszott viselni elkonyúló hamván.
De hogy becsületes Márton gazdát hallá,
Felolvadott néma bánatja panasszá.
"Mit beszél kend nekem légyről és tyúkokról,
Nem származik az én bajom állatoktól.
De hajh a szerető, atyámfia Márton,
Szerető elég van széles e világon;
Csak igaz szerető nincsen az ég alatt:
Minek rontsam vele szép ifjuságomat?
Miattam akár mind hordja el a kánya:
Nem ér egy fakovát száz falu leánya.
Katonává lettem, mert engem ért a sor,
Azért nem vigasztal sem a tánc, sem a bor,
Itt kell hagynom apám, anyám s testvérimet,
Ki mondja meg, hová hajtom le fejemet?
A jó isten tudja megjövök-e vagy sem?
De már ha menni kell, azt nem is keresem,
Hátat fordítok a falu határának,
S jó éjszakát mondok az egész világnak."
Ezzel a palackot szájához emelé,
Míg nem feneke a pallást fenyegeté.
Márton megfeddé őt a mohó ivásért,
Hogy ily rosz kedvével istent, embert megsért,
S addig tartóztatá szép vigasztalással,
Hogy Endre békülni kezde új sorsával.
3
A kis leány
Jött Márton gazdának tíz éves lánykája,
Függvén kis karjáról kézi kosarkája.
Szemes volt a leány és nem bátortalan,
S vidám, mint akinek nem rosz szándéka van.
"Anyám köszönteti kendet, Endre bátya,
S kívánja, hogy legyen boldog utazása,
Fogadja jó szívvel e kis útravalót,
Pogácsát, pecsenyét és egy fehér cipót.
Azt is izeni még édes anyám kendnek,
Hogy rólam, ha elmegy, ne felejtkezzék meg,
Nyolc esztendő mulva már nagy leány leszek,
Kendhez, ha megtetszem, feleségül megyek.
Addig megtanúlok szőni, fonni, varrni,
A fáradt gazdának jó ételt habarni.
Megbecsűlöm kendet, amint kend engemet.
Vezesse az isten útjában kelmedet."
Márton gazda amint hallá a beszédet,
Könybe lábadt szeme az örömtől égett.
Legifjabb lánykáját mert igen szerette,
De hogy ilyen okos, azt nem is sejtette.
Endre szomorún bár, mosolygott a lányra,
Mert neki is tetszett elmés indítványa.
"Ki tudja, kis hugám, mi lesz még belőlünk,
Nyolc esztendő mulva, ha akkor még élünk?
Addig meghalhatok nehéz szolgálatban,
Vagy te másba szeretsz, mert legény elég van.
De ha úgy tetszenék jóságos istennek
Hadi szolgálatból hogy visszajöhessek,
Majd szemedbe nézek nyolc esztendő múlva,
S meglátom, nem vagy-e szívben megváltozva."
Így szólt s kezet fogott jó Márton gazdával,
Vidám szemet váltott kicsi mátkájával:
Leönté a holmit tágas szűrújjába,
S a bíró házához útnak indúlt lába.
4
A puszta kút
Távol a falutól
Nyugot felül
Nagy rónaság terjed
Végetlenűl.
Gyalogutja mellett
Mai napig
Egy száraz kútágas
Bámészkodik.
Mig jobb idők jártak
Feje fölött,
Kútjánál sok edény
Megtöltözött;
Sok ifjú és leány
Barátkozék,
Csendes tanujok volt
A kút s az ég.
Hejh, sok szegény utas
Lelt enyhet ott,
S keskeny árnyékában
Kinyúgodott.
Most a kút elapadt,
S gémetlenűl
A puszta kútágas
Áll egyedűl.
Elátkozott fején
Nincs semmi dísz,
Rideg fájának a
Madár se hisz.
Csak ünnep-estenként
Jön a leány,
S vígasztalást keres
A puszta fán.
Tán oly boldogtalan
Ő is szegény,
Hejh mert soká késik
A várt legény.
5
A jövevény
Ne várd, babám, ne várd
Legényedet
Ki tudja merre jár
S hová veszett?
Mit ér az oly legény
Ki el nem jő,
Ha rá várakozik
Hű szerető.
Lásd én tüzön, vizen
Átszállanék,
Hogy tőle megtudjam
Szeret-e még?
De hajh, nincs oly leány
Ki várna rám!
Ki kapna ily kopott
Rosz katonán?
Pedig habár ruhám
Ütött kopott,
Szivem azért még el
Nem száradott.
Szeress engem, babám,
Ha még lehet,
Ha még nem adtad el
Kis szívedet.
Ha nem igaz hozzád
Akaratom,
Ne legyen, míg élek,
Egy jó napom.
6
Hadi élet
Derék szál férfi volt a szolgált katona,
S a leány a falu legszebb hajadona,
Ott álltak kettecskén a kútágas mellett,
Mindenik magában sokat töprenkedett,
S hogy megindult a szó, s szemök keveredett,
Beszélt a katona sok cifra esetet:
Miként járt iszonyú magas hegyek felett,
Hogy hátával szinte dörzsölte az eget,
Tarisznyára szedett holdat csillagokat,
Melyek mind megszöktek, mikorra felviradt;
Hogy sétált a göncöl szekerén fel s alá,
Bakkancsa talpát a tenger nyalogatá;
S hogy végre kiült a világnak szélire,
S úgy lógatta lábát a fakó semmibe.
De még e dicsőség nem tartván örökké,
Hogy ideje lejárt, indult hazafelé.
S addig gyalogolt, hogy lába majd elkopott,
Fejében a sapka összezsugorodott:
Csak szive ép s egész, mint az isten adta,
Azt egy kis leánynál itt zálogban hagyta;
De a kis leányból azóta nagy lány lett,
Azóta talán már férhez is mehetett.
7
Vallomás
"Endre bátya, Endre bátya
Hát nem ismer engem?
Hogy hihette kend azt rólam,
Hogy tán elfeledtem.
Az esztendőt édes apám
Gerendára rótta:
Kendre vártam télen-nyáron
Nyolc esztendő óta.
Avval nőttem hajadonná,
Hogy ha kend még megjő,
Felesége leszek kendnek,
S víg lesz a menyegző!
Itt vagyok most Endre bátya,
Ha nem tetszem kendnek,
Adjon kend el s vegyen rajta,
Gyolcsot szemfödélnek."
"Tüzes-adta kis leánya,
Szivem lelkem Katicája,
Hát te szeretsz engem?
Már sok országot bejártam,
Ily csodára nem találtam!
Áldjon isten lelkem!
Alig akadok magadra,
Úgy megnőttél szépre, nagyra,
Hogy nem győzlek nézni.
Nincsen ember a világon,
Akivel most boldogságom
El tudnám cserélni."
Így szóltak egymással Katica és Endre,
Tarka beszédjökben nem vigyáztak rendre,
Szivök sem dobogott most úgy miként máskor,
Pedig egyikét sem zavarta meg a bor.
Még vizet sem ittak, mert a kút elapadt;
De szerelmes szívök annál inkább dagadt.
S Endre a bakancsot könnyebben emelé,
Hogy a szép Katicát meg-megölelgeté;
Szórul szóra végűl kezet is nyújtottak,
Egymásnak újolag hűséget fogadtak.
A fogadás közben összeforra szájok,
Hogy a versíróknak nincs ily Katicájok!
Így ballagtak el a faluba kettecskén,
Útközben gyakorta egymásra tekintvén,
Beszédes szájok is elnémult mint a hal,
Mert lelkök tele volt örömgondolattal.
A kútágas pedig még szomorúbb fa lett,
Ösvénye is benőtt s a fűben elveszett.
Az üres egekbe nyujtózik hasztalan,
Neki a világon már nem nagy becse van,
Hacsak a boldog pár meg nem ássa kútját:
Fordítsa az isten jóra házok dolgát.