A kassai múzeum
szerző: Tarcai György
Vidéki múzeumaink ügye a legutóbbi évek folyamán örvendetes lendületnek indult. Miként a múzeumok országos bizottságának ujabban megjelent évkönyvéből is kitűnik, a már meglevő gyűjtemények mellett számos új múzeum keletkezett, a mely ha egyelőre kezdetleges állapotában nagy igényekre nem is tarthat számot, biztos menedéke lesz régi művészetünk emlékeinek s hathatós eszköze annak, hogy oly helyeken is, a hol ezzel eddig vajmi keveset gondoltak, tudomást szerezzenek a modern magyar művészetről.
Egyelőre ugyan jóformán csak a kormány gondoskodik arról, hogy vidéki múzeumaink gyűjteményei évről-évre néhány modern magyar műtárgygyal is gyarapodjanak. Az érdeklődés azonban, a mely a vidéki műkiállítások kapcsán művészetünk iránt már nem egyszer lobbant föl szinte váratlanul lelkes módon, remélnünk engedi, hogy a vidéki városainkban nem egy helyütt virágzó kulturális egyesületek helyes irányítása esetén, egyesek és társulatok szintén részt kérnek majd művészi életünkből s maguk is gyarapítani fogják művészeti gyűjteményeiket. Minél inkább gyarapodnak vidéki múzeumaink modern műtárgyakkal, az érdeklődés azok iránt annál szélesebb körű lesz s így izlést fejlesztő hatásuk is egyre jelentősebb. S ha vidéki városaink és ezek lakosai egyelőre pusztán múzeumuk kedvéért lesznek műpártolókká s vesznek évenkint egykét műtárgyat, művészi életünk virágzása, a melynek művészeink anyagi boldogulása bizonyára nem az utolsó föltétele, már akkor is hatalmas lépéssel jut közelebb a megvalósuláshoz.
Nem kevésbbé fontos a vidéki múzeumok hivatása régi művészetünk emlékeinelv megóvása tekintetében. Hogy mily hajmeresztő mulasztások történtek nálunk e téren még nem régiben is, ennek részletes bizonyítása bizonyára fölösleges. Monumentális emlékeink megóvása érdekében a Műemlékek Országos Bizottsága megtesz mindent, a mire megszabott hatáskörében képes. Igazában azonban műemlékeink pusztulását gyökeresen csak akkor akadályozzuk meg, ha ezek iránt a nagyközönség érdeklődését fölkelteni sikerül s ez műemlékeinket önszántából maga fogadja oltalmába.
Az ingó műemlékek megóvása érdekében a kultuszminisztérium gondoskodásából most készül egy törvényjavaslat. Ha ez utóbbi tör-vénynyé is válik, hatásköre a gyűjtők birtokában s így rendesen jó helyen levő műtárgyak megóvásán kívül aligha terjed majd túl.
A külföldi régiségkereskedők ügynökeit, a kik nyaranta még ma is csapatostul járják be Felsőmagyarországot, Erdélyt és a Dunántúlt, bajos dolog lesz megakadályozni abban, hogy a mit potom áron a vasutak vonalaitól félre eső régi elhagyatott várkastélyokban vagy pusztulásnak indult udvarházakban, városaink régi patriciusi épületeiben összeharácsoltak, hogy azt külföldre ne hurcolják. Garázdálkodásuktól csak a vidéki múzeumok védhetnek meg bennünket, a melyek társadalmi úton alapítva szerény anyagi eszközökkel is sikerrel kelhetnek versenyre a vajmi olcsó eszközökkel dolgozó régiségügynökökkel; de magában véve erkölcsi fölényükkel is s minden anyagi viszontszolgálat nélkül a maguk részére hódithatják a vidéki közönséget, a mely pusztán avatat-lanságánál fogva s minthogy a birtokában levő hasznavehetetleneknek látszó régi műtárgyakkal nem tud mihez fogni, engedi át ez utóbbiakat idegeneknek martalékul.
Vidéki múzeumaink közül ma is azok a legérdekesebbek, a melyeket műtörténelmi szempontból véve jelentősebb vidékeken egy-két lelkes műértő tisztán társadalmi úton alapított s a melyekben a műtárgyak zöme ajándékból áll. Annál sajnálatosabb, hogy vannak régi városaink, a melyek egész mivoltukkal olybá tűnnek föl, mint egy-egy múzeum s még csak lomtárhoz fogható helyiségük sincs, a hol jobb idők virradásáig azokat a műrészleteket, régi vasalásokat, bútorokat, faragványokat elraktározhatnák, a melyek egy-egy régi ház lebontásával kapcsolatban válnak bitang jószággá. Ezek között a mindmáig múzeum nélkül szűkölködő vidéki városok között pedig van olyan is, a melyben hajdanában a külföldön napjainkig emlegetett, világhírű gyűjtők laktak, a kiknek halála után a műtárgyak természetesen a külföldre kerültek, mert nem volt hely, a hol tulajdonosuk még életében örök letétbe tehette volna, nem intézmény, mely műtárgyainak gondos megőrzésére vállalkozott volna.
A napjainkban restaurált középkori templomok közül nem egy valóságos múzeum volt, a melyben századok folyamán tömérdek s műtörténelmi szempontból véve gyakran igen becses műtárgy halmozódott föl. Ez utóbbiak közül a rosszul fölfogott stílszerű hatás kedvéért nem egyet küszöböltek ki a templomból s helyeztek el múzeum híján nyitott deszkaszínben avagy magánházak padlásán. Történt pedig ez olyan műtárgyakkal is, a melyeket már irodalmunk is behatóan méltatott s a melyekre legelőkelőbb fővárosi múzeumaink is büszkébbek lehetnének, mint a külföldi másodrangú régi mesterektől megszerzett képekre, a melyekre még ma is ezreket költünk.
A mily fontos a múzeumok minél nagyobb számban való alapítása vidéki kulturális központokban, épp annyira kívánatos volna, a már meglevő gyűjtemények szakavatott rendezése. E tekintetben vidéki múzeumaink nem sok lélekemelőt nyújtanak.
Mint alkalmam volt tapasztalni, vannak gyűjteményeink, a melyek megtekintését annak, a kiről kisül, hogy múzeumi dolgokhoz ért, meg sem engedik, oly nagy a rendetlenség ezekben. Egy-két merőben archeológiái érdekű, illetve egész újonnan alapított múzeumon kívül, a vidéken a nyilvános jellegű gyűjtemények a nagyközönségre nézve rendezetlen állapotuk miatt semmiféle hatással nem lehetnek. Az egyetlen kivétel e tekintetben talán csak a kassai múzeum, a vidéknek ez egyik legrégibb ilynemű intézménye, a melyet új palotájában most rendeztek újonnan s a melyet a közel jövőben nyitnak meg ismét.
Felsőmagyarország fővárosa művészettörténelmi szempontból nézve hazánk legnevezetesebb helyeinek egyike. A kassai dómon, csúcsíves építészetünk e ránk maradt legpompásabb emlékén s a szent Mihály kápolnán kívül, a mely ugyancsak csúcsíves építészetünk legeredetibb alkotása, a festészet, szobrászat és az iparművészet emlékei teszik azzá, a melyek itt különösen a XVI. és XVII. századból nagy számban maradtak ránk s a régi háborús idők viharai közepette szinte bámulatra méltó módon eleven művészi életről regélnek. Ez emlékek javarészt még ismeretlenek, a minthogy sajátos viszonyainknak megfelelően a kassai szent Erzsébet dómról sincsen eddigelé korunk színvonalán álló s a műemlék becséhez méltó monográfiánk. Soha sem beszéltek annyit nálunk művészetről, műtörténelemről, mint manapság; az érdeklődésnek azonban eziránt, különösen művészetünk régi emlékei iránt, vajmi kevés határozott jele látszik. Mintha az a tettrekész, lelkes nemzedék, a mely műemlékeink számbavételéhez először fogott hozzá, kihalt volna, a nélkül hogy működésével a hivatalosan nagy számban nevelt mai műtörténész nemzedéknek példájául szolgálna, a műtörténelmi kutatás terén — tisztelet a kivételeknek — nálunk ma jórészt mindenfelé nyomasztó szélcsönd honol. A művészetünk letűnt korszakainak emlékei iránt rajongó szeretettel viseltető régi nemzedék java képviselőinek egy része alapította Kassán a múlt század hetvenes éveiben a felsőmagyarországi múzeum-egyletet, a mely a kassai múzeumot csaknem kizárólag társadalmi úton megteremtette. Az alapítók sorában ott volt Henszlmann Imre, Kassa e nagy szülöttje, műtörténelmünk atyja, továbbá a Klimkovics testvérek, a kik ott tanárkodtak s a mellett a festészet terén korukban számottevő működést fejtettek ki. A múzeum-egylet első éveiben ennek érdekében még Dessewffy Sándor, akkor kassai püspöki titkár, ma csanádi püspök s Myskovszky Viktor, ez érdemes kutatónk buz-gólkodott. A nagy közönség kezdettől fogva fölkarolta az új intézményt s alig egy évtized mulva, hogy a múzeum-egylet abban a régi épületben, a melynek építését Bocskaynak tulajdonítják, berendezkedett, a helyiség szűknek bizonyult. Régi helyén, a legutóbbi tíz év folyamán a kassai múzeum már olyan volt, mint egy túltömött régiségraktár, a melyben jóformán mozogni sem lehetett. S a midőn Bubics Zsigmond kassai püspök, ez ismert mecénásunk, több termet megtöltő gyűjteményét a múzeumnak ajándékozta, ezt már el sem helyezhették itt.
Kassa szabad királyi város közönsége ekkor követésre méltó áldozatkészséggel fényes palotát emeltetett az új múzeumnak, a mely ebbe egy évvel ezelőtt költözködött át. A túlzsúfoltság s kellő szakavatott erők hiánya miatt rendezetlen múzeum ideiglenes vezetésével ekkor Wlassics Gyula miniszter Mihalik Józsefet, a jeles műtörténeti írót s az országos iparművészeli múzeum igazgató őrét bízta meg, a ki egy év alatt, igaz hogy éjt-nappalt összetéve, a múzeum műtárgyait nemcsak lajstromozta, hanem szakok szerint s e mellett kiváló jó ízléssel oly pompásan rendezte el, hogy a kassai múzeum mai állapotában fővárosunk és a külföld ilynemű jelesebb intézményeivel egyaránt versenyezhet.
A kassai múzeum új palotája tíz nagy termet foglal magában; de minthogy a gyűjtemények ujabb adományok következtében ismét tetemesen gyarapodtak, az épület már is szűk, a min egyelőre talán úgy lehetne segíteni, ha az állat- és ásványgyűjteményt, a mely a modernebb felfogás szerint a kulturhistóriai emlékek és művészeti alkotások gyűjteményébe úgy sem illik, máshol helyeznék el. Az egyes termek-berendezése ízléses, mondhatnám fényes s ezt a múzeum főleg Eder Gyula városi tanácsos buzgólkodásának köszönheti, a ki a múzeumi ügyeknek a város közönségével szemben lelkes referense volt.
A kassai múzeum gyűjteményei között a képtár a leggazdagabb, a melyet Mihalik József a palota tágas előcsarnokában, lépcsőházában és az utóbbiból balra nyíló két emeleti teremben helyezett el. A képek, a melyeket itt látunk egy-kettő kivételével mind magánemberek ajándékai s főleg Henszlmann Imre és a Klimkovics-család hagyatékából kerültek a múzeumba, azonfelül Bubics Zsigmond püspök bőkezűségéből, a kinek válogatott darabokból álló képtára maga két termet tölt meg.
Henszlmann Imre hagyatékában csupa régi kép van, még pedig főleg olasz mesterektől. Egy festett feszület Guido Reni nevét viseli. Ennél előkelőbb nevek is szerepelnek ebben és a többi gyűjteményekben, a melyek természetesen eddigelé még nem eshettek keresztül a tudományos képkritika rostáján. A Klimkovics-testvérek hagyatékából múzeumunkba került festmények között sokan azokat találják majd a legérdekesebbeknek, a melyeket ők maguk festettek. Klimkovics Ferencnek archaizáló fölfogásában, a melylyel magyar történelmi életképeit festette, tagadhatatlanul van valami sajátos varázs, a mely lebilincsel s naiv közvetlenségével hat. Mindazonáltal, művei után ítélve, e festőnk fejlődése időnek előtte félbeszakadt s ő nem vitte többre, mint az ügyesebb műkedvelő, a minek alighanem az akkoriban nálunk mindenfelé kicsinyes viszonyok voltak az okai s erejének a tanítás terén és a város társadalmi életében való nagymértékű szét-forgácsolása. Bár műkedvelőnél egyéb soha sem akart lenni, jóval több művészi vervvel dolgozott Bubics Zsigmond püspök, a. midőn kedvtelésből még az ecsetet forgatta. Tájképei, mint a minő a kassai múzeumban Fraknó vára, a Markó-Ligeti iskola számottevő követőjeként tüntetik föl; virágképei azonban a melyekből itt egy tekintélyes sorozat látható, a bécsi festők hatására vallanak, a kiktől úgy látszik első sorban tanult. Említettem, hogy a Bubics Zsigmond adományozta képek két termet töltenek meg. A képek zöme régi olasz, németalföldi és német mesterek műveiből s néhány jó másolatból áll. Az előbbiek sorában Tin-toretto, Claude Lorrain, Pieter Claes és Nic. van Hoye, továbbá Caspar Netscher és Wohlgemuthnak tulajdonított munkák vannak, a melyek egyikét-másikát a tüzetes képkritika, ha el is fogná vitatni e mesterektől, ezek modoráról a képek nagyjában mind híven tájékoztatják a nézőt, miként Rafael, Dürer és a velenceiek irányáról is az a néhány kép, a melyet e mesterek iskolájának tulajdoníthatunk.
A Bubics-gyűjtemény figyelemre méltóbb képei még Overbeck Madonna-kartonja, néhány pompás angol akvarell, több középkori miniatűr-kép. Az újabb magyar festészetet a gyűjteményben Ligeti Antal tájképe, a korán elhunyt kassai születésű Aranyossy Ákos rézkarcai képviselik s Bubics püspök pompás arcképe, a melyet László Fülöp festett.
A múzeum képtárának régibb szerzeményei sorában idősebb művésznemzedékünk több jeles tagja szerepel. Székely Bertalan már régebben egész sor pompás tanulmányt ajándékozott a múzeumnak. Tanulmányait a mester azzal az egészséges realizmussal festette meg, a mely nemrégiben rendezett különkiállításán feltűnt ifjúkori önarcképét jellemezte. Lotz Károly ajándékából a mesternek egyik régebben festett s múzsát géniuszszal ábrázoló képe került ide. Benczúr Gyula Vajk kereszteléséhez festett s Adalbert püspököt ábrázoló tanulmányával szerepel szülővárosa a múzeumban, a melynek érdekesebb képei még Than Mór mohácsi csatája, Orlai Petrich szent István képe, Molnár József egyik legjobb keleti tárgyú műve, a rnely utazó beduin családot ábrázol a Markó-Ligeti iskola modorában. Képviselve van muzeumunkban, ha nem is fényesen, Rombauer, a felvidéknek a múlt század elején külföldön is ünnepelt festője, a kinek sírja Eperjesen omladozik el-hagyatottan. Klimkovics Ferenc hagyatékából került a múzeumba Roskovics Ignác két kitűnő festménye. Az egyik Klimkovics arcképe, a melyet a mester jeles professzora ötvenéves jubileumára festett, a másik Roskovics legkedvesebb zsánerképeinek egyike: a művészpasszió, a mely mesterünket egy vén körtefán guggolva ábrázolja, a mint ennek reves kérgére egy lefűrészelt galy helyén madonnát fest. Roskovics e két képén, Aranyossy Ákos macskával játszó meztelen fiatal lányán s a Bubics-gyűjtemény kapcsán említetteken kívül a fiatalabb művésznemzedéket Kassán még csak Papp Henrik képviseli rokkant negyvennyolcas katonát ábrázoló életképével s Margó Ede Hannelét ábrázoló domborművével, amelyet a kormány ajándékozott a múzeumnak. Szobor aránylag kevés van itt s ez is Izsó Miklós magyar alakokat ábrázoló terrakotta tanulmányain kívül, mind gipszmásolat. Annál gazdagabb múzeumunk metszetgyűjteménye, a melyben maga a Henszlmann hagyatéka. 3000 darabból áll. A német, németalföldi, olasz, angol, francia és magyarországi metszetek sorában régi mesterek sajátkezű rajzaival is találkozunk, mint a minő Rubensnek egyik színezett rajza, a mely Nep-tunt és Amfitritét ábrázolja. Érdekes kincse múzeumunknak Henszlmann Imre kéziratainak a gyűjteménye is, a mely káprázatos fényt vet e geniális tudósunk sokoldalú s különösen a műtörténelem terén külföldön is méltányolt, alapvető működésére ; továbbá arra a baráti viszonyra, a melyben Boehm Farkassal állott, a kit első önálló művében mentorának' nevez s a ki Bécsben korában számottevő és magyar előkelőségekkel sűrűn érintkező művész volt. Nyilván Boehm keze alól kerültek ki azok a pompás toll- és ceruza rajzok, a melyek Henszlmann kéziratai között szétszórtan ránk maradtak, a melyek sorában nem egy kulturhistóriai fontosságú kicsiny képpel is találkozunk. Ilyen gróf Dessewffy Emilnek a Magyar Tudományos Akadémia néhai elnökének ceruzával rajzolt tenyérnyi arcképe, a melynél kitünőbben jellemzett portré a múlt század derekáról vajmi kevés maradt ránk. Henszlmann Imre irodalmi hagyatéka bizonyára méltóvolna arra, hogy tüzetesebb vizsgálat alá vétessék. E föladat első sorban arra hárulna, aki műtörténelmünk úttörő művelőjének életrajzát megírná.
Visszatérve a kassai múzeumhoz, a mely művein kívül a legfényesebben őrzi Henszlmann emlékét, az itt elhelyezett iparművészeti gyűjteményt is behatóbban kell méltatnom, annyival is inkább, mert anyaga a hazai műtörténelem szempontjából véve még érdekesebb, mint a képtáré. S a műtárgyak zöme az iparművészeti osztályban most kerül először közszemlére, mert a régi múzeumban a közönségnek hozzáférhetetlen lomtárban volt elraktározva. Egy kosárnyi értéktelen s nyilván kivetésre szánt ócska vas között akadt rá Mihalik József arra a két ónplakettre, a mely Mars istent és Juszticiát ábrázolja s a melyet művészi értékénél fogva bízvást Flötnernek tulajdoníthatunk. Az országban páratlanul gazdag a kassai múzeum ónedénygyűjteménye, a melynek tárgyai között nem egy remek magyaros ízlésű cizellálással díszített XVII. századbeli kancsó és pohár van.
Iparművészetünk múltjának kutatói meglepő módon eredeti anyagot találnak itt majd az agyagművesség régi emlékei sorában, a melyek arról tanúskodnak, hogy Felsőmagyarország számos városában, a melyről e téren eddig semmit sem tudtunk, a XVII. századtól kezdve a fayence-művesség rendkívül virágzott, Holics, Tata, Regéc és Telkibánya fayence-edénveinek számos remek példányán kívül, a melyet nagyrészt Bubics Zsigmond ajándékozott a múzeumnak, felvidékünk e téren még alig emlegetett városai közül Kassa, Igló, Eperjes szerepel, helylyel-közzel meglepően eredeti példányokkal. Igen érdekes egy 1617-ben készült fehér ónmázas fedeles korsó, amelynek színes díszítésén nyilvánvaló az olasz hatás. Meglepő módon merész, de ügyes néhány iglói fayence-edény diszítése, mint a minő a díszes fedeles tál, fedelén szfinxszel. Egész sorozat fayence-szobrocska is látható itt, melyek szintén a legutóbb említett három felvidéki város gyárának a jegyét viselik. E gyárak még a múlt század elején is virágzottak s nyilván csak az osztrákok olcsó, de selejtes importja bénította meg működésüket, mint a hogy nem egy nálunk ősidőktől fogva művelt technikának a virágzását is elfojtotta.
A múzeum fafaragványai közül a legérdekesebb a XVII. századbeli menyasszonyi láda, a mely ez év tavaszáig egy kassai kovácsmester házának padlásán hevert, a kitől a múzeum számára Mihalik szerezte meg. Az erőteljesen kidomborodó sajátos kezelésű növényi és virágelemekkel díszített ládán a kulcspajzs alatt igen kedves hatású színezett dombormű van, a mely XVII-ik századbeli viseletben s a ruha rendkívül gondos részletezésével egy önfeledten csókolózó fiatal párt ábrázol megkapó frisseséggel. Egy másik érdekes fafaragvány az a díszes ajtószárny, a melyet Dessewffy Pál sárosmegyei földbirtokos egy bártfai polgártól szerzett meg s családi kincseivel egyetemben legújabban a kassai múzeumnak ajándékozott. Dessewffy Pált fejedelmi alapítványai révén, a melyeket ujabban tett, országszerte ismerik; hogy ősi kastélya a sárosmegyei Margonyán a nemzedékről-nemzedékre gyűjtött műkincsek mily gazdag tárháza volt, az csak most válik nyilvánvalóvá, hogy nem lévén fiú utódja, egész gyűjteményét a kassai múzeumnak ajándékozta. A gyűjtemény a múzeum legnagyobb termét tölti meg s kétségkívül egyik legérdekesebb részlete ennek. A terem falait a Dessewffy-család tagjainak több századból való arcképei diszítik; ezek közt van Dessewffy Arisztid tábornok; az aradi vértanú arcképe is, a ki Dessewffy Pálnak testvéröcscse volt. A terem sarkaiban és a közepén álló szekrényekben díszesen cizellált csatabárdók, damaszkuszi pengéjű kardok, berakott művű buzogányok és egyéb fegyverek láthatók, a melyeket hajdan a Dessewffyek for-gallak. Egy szekrényre való drága művű ötvösmunka, egy másik szekrényben pompás agyagművek azt hirdetik, hogy régi udvarházaink lakói közhasználati tárgyaikon is súlyt fektéitek a művészi formára. Az agyagedények sorában van egy pompás rajnavidéki korsó l603-ból, a melyet falán Hans Beham táncoló parasztjainak domborművű képe díszít; gyönyörű darabokkal találkozunk a Dessewffy-gyűj-lemény holicsi remekeinek gazdag sorozatában, a mely l 740-1825 között készült s a melyen kívül még néhány felvideki fayence-edény, többek közt egy remek díszítésű habáni kanesó teszi változatosabbá a gyűjteményt. Érdekes itt még egy vert rézből készült borbély tányér 1587-ből, a melyen kívül a kassai múzeum az aljukon domborművekkel ékes régi vert borbélytányérok és keresztelő tálak oly gazdag sorozatával dicsekedik, mint a minőt hazánk egyetlen más múzeuma s a külföldön is csak kevés tud fölmutatni. Ez utóbbit szintén Bubics püspök ajándékozta múzeumunknak. Dessewffy gyűjteményéből még a faragványos fali órát említem, a nap kocsiján ábrázolt Apolló és Minerva alakjával a mely Boulle-nak a Louvreban őrzött XVIII. századbeli órájának egykor francia másolata.
A kassai múzeum gyűjteményeinek az ismertetését az eddig elmpndattakkal még távolról sem merítettem ki s terem jóval korlátozottabb, sem minthogy erre e helyen vállalkozhatnám. Egy termet a múzeum őskori gyűjteménye tölt meg, a melynek érdekessége az, hogy tárgyai javarészt Kassa vidékéről valók. Ezen kívül jelentősebb gyűjteményekkel találkozunk itt régi bábsütő mintákból, eredeti réz- és fametszetű dúcokból, a melyek egyben Kassa múlt század elei irodalmi életének is érdekes emlékei. Elég tekintélyes a múzeumban az érmek és régi pénzek, a vésett kövek, halottas címerképek, régi szövetek, miseruhák, hímzések, üvegedények gyűjteménye. Sok az érdekes kovácsolt vas és egyéb fémmunka. Ez utóbbiak sorában párját rikító műemlék gróf Csáky István országbíró második nejének Melith Klárának vörösréz koporsója 1685-ből. Ez utóbbit tetején Krisztust a keresztfán, két-felől Mária és szent János álló alakjával ábrázoló festmény, oldalain szentek medaillonba foglalt képei díszítik. A koporsót már régebben kifosztották s a kassai múzeumba a szepesi székesegyházból került, a melynek kriptájában Melith Klárát 1686-ban temették el.
Mellőzve a merőben kultúrtörténeti érdekű emlékeket, mint a minők a régi kassai szin-lapok, régi papirospénzek, céhládák, rokkák s más efélék, még csak egy II. Rákóczi Ferenc korabeli zenélő óráról emlékezem meg, a mely a Rákócziak zborói kastélyából való. Ebben a zenélőmű még ép, csak megrozsdásodott; avatott mechanikus bizonyára könnyű szerrel tisztíthatná meg a zenélő szerkezetet, a mely megszólaltatása esetén alighanem a régi magyar zenéhez szolgáltatna rendkívül érdekes s a maga nemében talán páratlan dokumentumot.
A kassai múzeum küszöbön levő megnyitását bízvást tarthatjuk országos jelentőségű kulturális eseménynek. Pompásan elrendezett rendkívül változatos és gazdag gyűjteményei bizonyára a legszélesebb körökben fognak érdeklődést kelteni. Igen kívánatos volna szakembereink érdeklődése is, a kik vidéki múzeumaink iránt eddigelé talán a nálunk elég sűrűn megforduló külföldi kutatóknál is kevesebb figyelmet tanúsítottak. A kassai múzeumban még sok műtárgy vár fölfedeztetésére s a fölfedezések a melyeket kutatóink itt tehetnének, esetleg meglepő fényt vethetnek művészetünk és művészi iparunk eddigelé még vajmi homályos múltjára. A midőn a múlt nyáron a kassai múzeumot megtekinteni alkalmam volt, a gyűjtemények tárgymutatója még nem jelent meg. A műkincsek nagy tömegében behatóbban tájékozódnom csak Mihalik József miniszteri biztos szíves kalauzolása révén vált lehetővé, a kinek lekötelező figyelméért e helyen is őszinte köszönetet mondok. A múzeum mintaszerű rendezése körül szerzett, elismerésre méltó érdemeit, erre nálamnál hivatottabb tényezők bizonyára jobban tudják majd méltatni, ha a múzeum már megnyílt s hatása Felsőmagyarország leg-virágzóbb kulturális központjában s ennek környékén, továbbá művészeti és irodalmi életünkben nyilvánvalóvá lesz.