A kapitány
szerző: Thury Zoltán
I.
A Gócs-család hálózata valami olyas mappa lenne, ha megrajzolnák, mint egy vasúti abrosz. Itt ritkás, amott sürü, lenn Erdély felé egy elhanyagolt, szegényes ág a vastag, erős törzsből, a szegény rokonok; Máramarosban kipusztult, elcsenevészett bitanghajtás, a vén Gócs Ferdinándnak ivadékai. Ezek csak a vérük jussán tartoztak a szép nagy familiához, Ferdinánd ur nem adta nekik a nevét. Az anyjuk után, a ki Gruber Mari volt s valami külső országból származott ide, Gruberek lettek ők is, a két fiu, a kik közül az egyik professzor volt Szigeten, a másik pedig szatócs. A tanárt Mihálynak hivták, a szatócsot pedig Ferdinándnak az apja tiszteletére, minthogy már csecsemő korában több életrevalóságot mutatott mint a bátyja s érdemesebbnek találtatott erre a hosszú névre.
Lenn az Alföldön laktak az erős, vagyonban, tekintélyben gazdag egyenes leszármazottak, a kik közül csak egy korcs származott el Bécsbe, hogy német dámákkal verje el a pénzét s vénségére elfeledve a magyar szót, beüljön egy minisztériumba egy forint ötven krajczáros diurnistának. A vékony vonalak aztán pókhálószerüen behálózzák az egész országot s bőven jut belőlük a külföldre is, a hogy a fiuk, lányok férjhez mentek, házasodtak s más családokba vegyültek be az unokák is, egyik erre, másik arra, vagyonosodtak, elzüllöttek, de mindig Gócs vérrel az ereikben, ugy, hogy ez a vér már apró csöppecskéiben, a mint szertefoszlott, mindent áttapasztalt. Fiukban, leányokban csörgedezve éltetett a magasztostól a hitványig minden szenvedélyt s a szélsőségekben tobzódva egyszerre táplált olyan testeket, a melyek közül az egyik uszott a gazdagságban, a másik pedig a szemétről szedte föl az elhajított sárgarépát, hogy valahogy csak el ne pusztuljon éhen. Nagyon szapora nép volt s a mellett szívós, hosszuéletü, különösen a férfi része, nem igen hunyta be a szemét egyik se hetven év előtt, de olyan aztán akárhány akadt, különösen a régebbiek között, a mikor még ur volt valamennyi, a ki kilenczven esztendőt is élt.
A nagy vagyont Ferdinánd ur meg a két kisebbik fia szerezte össze. A nagyobbik már ezek közül is csak prédált s azért aztán apanázst kapott, a mit Parisba küldtek ki neki. Ezen kívül aztán nem is akartak tudni róla. Élje a világát. Ferdinánd ur halála napjáig maga volt az egészség, ráhasonlított két kisebbik fia is, Bódog és Ferencz s ez a három nyers, kérges kezű kupecz előbb együtt, aztán a dominiumokra szertemenve, a szerzés fanatizmusával harácsolta össze a sok uradalmat, töméntelen sok szép fekete földet, a mi öntötte magából az áldást s uj és uj summákat termett a szerzéshez, a minek, ugy látszott, hogy vége se lesz soha.
A két fiu közül Bódog élte tul Ferenczet. Még életükben előre gondoskodtak a párisi bátyjukról. Kifizették s irást vettek tőle a közjegyző előtt, hogy sohase követel többé semmit.
Mikor Ferencz meghalt, Bódogra maradt minden s akkor egy pár esztendeig egy emberé volt az egész nagy gazdaság.
Csodálatosan virult minden. Olyan jövedelmet hajtott a sok föld, a milyent még soha s néhány esztendő alatt kinyújtózkodott a birtok a szomszéd megyékbe is és nőtt, szédületesen gyarapodott, mert Bódog ur mindig csak vett olcsón, drágán s mig paprikás szalonnát vacsorázott s aludttejet evett reggelire, subában fekve az asztagok aljában, dinasztiáról álmodozott. A szérü felett, a polyva sárgás ködében, éjjel az álmában, ha egy évben egyszer többet ivott valamelyik vásárban, mint a mennyit megbirt, a felizgatott képzeletében határozottan, el-eltünő s újra előtermett képekben hatalmas uralkodó családnak képzelte el a jövendőben a Gócsokat, olyan erős törzsnek, a miből hatalmasan kiválik egy rettenetes, ellenállhatatlan hatalmú testi és szellemi erő, a nagy Gócs, a kinek el kell jönni okvetlenül.
S aztán uralkodik.
Hűséges zsellér lesz az egész környék. Ő maga is beszegődött robotosnak ehhez az elkövetkező nagy úrhoz s törte magát a dologban, mig egyszer össze nem rogyott.
Egy éjjel, a mikor lázában még tündöklőbb fénykarikában jelent meg neki a megyének parancsoló, sok régi szolgaságot megbőszülő kis király, mosolyogva elaludt. Akkor éppen a szénakazlakat őrizte, nehogy a más ember lova is jóllakjék belőlük.
II.
Az utolsó tisztesség fényes uri temetés volt. Telegrammban hozattak le hozzá minden czifraságot, feketébe borult a ház, messze kivilágítottak a hosszu, vastag gyertyák. Valóságos erdő lobogott az aranyozott nehéz koporsó körül, a miben halványan, ujdonat uj fekete ruhába gombolva feküdt Bódog ur. Az állomásra pedig négy-öt kocsit küldtek ki minden vonat elé. Minden oldalról a nagy udvarházba folyt össze a gyászos rokonság s amint érkeztek, mindig hangosabb és hangosabb lett a ház. Mig az özvegy, a gyönge, vékony asszonyka némán járt a szobákban, zokogva ünnepelték a halottat a rokonok. - Némelyik kopott, szegény rokon asszonyságot el kellett vonszolni a koporsó mellől, hogy másnak is jusson hely a gyászban. Fenn az emeleti szobákban pedig káromkodva szidta az egész rongy népet a huszárkapitány, Gócs Dénes, a Bódog ur egyetlen fia. Látni se akarta őket s az anyjának kellett csittítani, hogy a mikor odalenn tulságos hangosan tört ki a rokonságból a gyász, ki ne dobassa az egész gyászos gyülekezetet.
- Az ember megundorodik a saját fajtájától.
- Hagyd, egy-két nap az egész, addig csináljanak, amit tetszik.
- Rongy nép.
- Az, az, de hát rokonok...
- Idejöttek kiszaglászni, hogy mi jut nekik. Egy krajczárt sem kapnak. - Az ablakhoz ment s körülnézett a nagy szürkeségben, a mibe beleveszett a Gócs vagyon határa. - Az enyém minden! Az is marad...
Az asszony megsimította a fia kopaszodó fejét, szeretettel mosolygott reá s hogy lennről ujra jajgatás hallatszott föl, most már ő is megundorodott az éhes, kapzsi népségtől.
- Az, az, fiam. Csak mennének már, utálatosak.
Éppen akkor fordult be a kapun még egy kocsi. Igás lovak húzták s a vedlett homokfutóból egy fiatal leány szállott ki. Körülnézett, hogy talán jön valaki, a ki fogadja, de a mikor hiába várt, magában indult el a ház felé.
- Ez meg kicsoda? - kérdezte fenn az ablak mögött a kapitány.
- A Gruber lány lesz.
- Olyan is van?
- Van, a tanárnak van egy leánya.
- S egyedül jött?
- Ugy látszik.
Lenn az ispán nagy immel-ámmal ment a lány elé s bevezette a többi rokonhoz a koporsó mellé. A Gócsok összesugtak, a mikor a szép fiatal gyermek átlépte a küszöböt s elhúzódtak mellőle. Szóba se állott vele egy se s a mikor egyszerüen letérdelt a halott lábához, átódalogtak a másik szobába, a hol a hideg husok voltak az asztalra rakva, hogy ne éhes gyomorral sírjanak.
A koporsó mellett egyedül maradt a lány. Összetette a kezeit, de nem imádkozott, csak nézte a halott ember arczát, rámeresztette a szemeit, mintha megbabonázta volna a mozdulatlanság. Még azt sem hallotta meg, a mit a szomszéd szobában az olyan haszontalan fattyu kölykökről beszéltek, a kik mindenhova odatolakodnak. Halkan, egészen magában suttogott: ilyen volt, ilyen? - s aztán elmosolyodott, maga körül látva ezt a sok gyászos atyafit, a ki egymással versenyezve siratja ezt a nagyon közönséges, durva arczu embert, a ki a nagy pénzhajszában talán most ér rá először arra, hogy jól kialudja magát. Mit tett ez a vén kupecz, a míg élt a más javára, mivel szolgálta a világot, miben különbözött attól a jármos baromtól, a mely napról-napra, évről-évre az ekéjét, meg a boronáját huzta? Szégyelt volna sírni s boszankodva törülte le pilláiról a könyet, a mi a nagy hangtalanságban kicseppent a szeméből.
Durván riasztotta ki csendjéből az ispán.
- Van valami pakkja a kisasszonynak?
- Az ülés alatt egy kis fekete táska.
- Fölvitetem oda, a hol aludni fog. A tekintetes asszony pedig azt üzeni, hogy kilencz órakor lesz a vacsora.
III.
Kilencz órakor fenn az emeleten három szobában is terítettek s letelepedett a rokonság. Némely asszony a legkopottabbak közül még itt se birt a nagy szive fájdalmával, hanem lesírta maga előtt az abroszt. Általában sokat ettek, ittak s a megboldogultról beszélgettek, a ki nagyon jó módban élt szegény és ime mégis meg kellett neki halni. Különösen akkor lett hangos a sopánkodás, ha valaki arra jött a családból.
Mire a Gruber lány feljött s az öreg asszonynyal váltott egynehány szót, már nem jutott hely neki. A rokonság semmi hajlandóságot se mutatott arra, hogy összeszoruljon egy kicsit s a szép leány egyedül járt szobáról szobára, tanácstalanul őgyelegve. A cselédek se igen vették észre, elveszett szegény a tömegben. Mikor látta, hogy mennyi idegen van itt, sírva fakadt s kimerülten, éhesen esett le egy székre az erkélyajtó mellett. A szive erősen dobogott, tele volt panaszszal s fájt a feje. Lassankint megérett benne a düh, elkeseredve nézett körül, hogy valami számbavehető ellenséget találjon. Mikor egy cseléd a kezében tállal elsietett mellette, egyszerre eszébe jutott, hogy kinek kellene elmondania az igazságát s utána kiáltott:
- Küldje ide a kapitány urat.
- Az urfit?
- Azt.
Mikor a kapitány jött, kiment előle az erkélyre. Háborgott benne a harag s az ösztöne az volt, hogy a körmeivel megy neki ennek a szép nagy embernek. Mikor már egymás mellett állottak, megcsappant a bátorsága s csak kérésre fogta a dolgot.
- Kérem szépen százados ur, vitessen ki engem az állomásra.
- Most?
- Most mindjárt.
- Miért? Reggelig nem indul vonat.
- Mindegy. Lefekszem a váróteremben a lóczára.
- Nem értem. Bántották?
- Nem, még azt se tették, csak keresztül nézett rajtam ez a sok igazi Gócs. Pedig itt van a levél, ön irta. Hivtak bennünket, nem tolakodtam be. Azt hittem, hogy nem tévedésből kaptuk. Ön, a gazdag, szép czifra katona, még csak nem is üdvözölte bennem a vendégét. Nem tudom, hogy itt önöknél mi a szokás. Nálunk mondanak valamit annak, a ki érkezik, hogy: Isten hozott, vagy ezt vagy azt, a mi a szájára jön az embernek, de észre se venni valakit, egy leányt, ez lelketlenség. Küldjön ki engem a vasuthoz.
- Bocsánat...
- Küldjön ki... Nem szeretném, ha megtudná apám, hogy ugy bántak velem. Ide jönne verekedni.
A kapitány érezte, hogy megzavarodik. Nem tudott a kipirult szép gyermek szeme közé nézni, hanem elfordult és az ég aljáról éppen fölemelkedő hold tányérjába bámulva, igyekezett valami mentséget találni.
- A gyász ugy elfoglalt bennünket, édes anyámat is, meg engem is, hogy semmire se jutott időnk... Bocsásson meg...
A lány indulatos lett, a mikor ezt a kapkodást látta.
- Nem igaz. A nélkül, hogy látott volna, elfordult tőlem. A törvényes unoka lenézte a törvénytelent, mert önöknél nincsenek emberek, csak méltóságok. Tegyen, a mi jól esik, de ezt meg akartam mondani, mielőtt elmegyek, meg hogy nincs joga rá, azt is. Hol vannak az érdemei arra, hogy engem lealacsonyítson. Kapitány ur, mi nem kapaszkodunk a multba, mint ön, nem alapítjuk véletlenekre jogainkat, emberek vagyunk. Ma már ez a világ járja, ha még nem tudná, hát tudja meg és beszélje el odabenn is. Mi már kinevetjük az olyan embert, a kinek semmi egyéb lelki vagyona nincs, csak egy régi név és egy mázsa önérzet. Forog a világ, kapitány ur...
A kapitány szeme már régen elhagyta a holdat s rábámult a leányra. Mig beszélt, szórakozottan hallgatta s csak nézte, mintha a szemeivel akarná megérteni, aztán egyszerre nagyon jó lett hozzá. Megsajnálta, mintha egy galamb vergődnék a lábai előtt. A nagy indulat meghatotta, érezte, hogy köny szökik a szemébe. Megvette az, a mit hallott. Eddig nem igen gondolkozott ilyesmiről s most érezte, hogy milyen keveset tud, nem képes megfelelni és védelmezni a saját álláspontját. Mig azon gondolkozott, hogy mit kellene felelni, érezte, hogy összezavarodik az agyában minden. Nincs véleménye, soha se törte magát az után, hogy legyen. A lány nagy szemei az arczába voltak szegezve, erre még jobban megzavarodott, mert azt hitte, hogy az a két nagy fekete szem mindent lát, a mi az agyában végbemegy. Egyszerre egészen őszinte lett.
- Nem, nem igen gondolkoztam még erről. A kaszárnya meg a katonák egészen elfoglaltak. Lusta voltam hozzá. - Mind bizalmasabb lett s mikor valaki a rokonok közül kidugta a fejét az ajtón, közelebb huzta a székét a lányhoz s halkabban beszélt, hogy odabenn meg ne hallják. - Az ilyen magamforma embernek más a gondja. Ott a reglama, azt meg kell tanulni, ki kell képezni a regrutákat, belovagolni a remonda lovat, aztán manőver délelőtt, délután meg parádé, meg verseny, ez a dolgunk.
- Nem sok. Valamicskét nem tanulnak is azonközben?
- Nem, teljességgel nem. Eszünkbe se jut, hogy talán nem tudunk valamit. Igy van, nem jut eszünkbe. Nekem most jönne majd a törzstiszti vizsga, hanem unom a könyvet. Nehéz hozzá a fejem. Azért nem szabad haragudnia rám, egyik ember ilyen, a másik amolyan. Én az ilyenek közül való vagyok...
A lány figyelmesen nézett reá.
Ennek a más világból való embernek minden szava érdekelte. A kapitány félreértette a mozdulatlanságát.
- Unja?
- Dehogy, dehogy...
- No lássa, hát igy van a dolog. Meg aztán nekünk nem is igen szabad olyasmiről diskurálni, a mi nem tartozik ránk. Nem szivesen veszik feljebb, a magasabb sarzsik.
- Gyermekek maguk?
- Nem, katonák. Nekem nem nagyon fontos, hogy mit tartanak rólam, ma otthagyhatom őket, hanem a szegény ember pályáját nagyon megakaszthatja nálunk a politizálás.
- És türik ezt?
- Nem azzal jöttünk mi ki a katonaiskolából, hogy valamit ne türjünk.
- Hiszen ez gyámság.
- Olyasmi, de megvagyunk vele. Lássa, tavaly hozzánk jött egy ezredorvos. Nagyon jó fiu volt, de nem közénk való. Amolyan modern ember, tele uj teoriákkal. Tőle hallottam ilyesmit, hogy: abszolut egyenlőség, emberi méltóság, szocziálpolitika...
- És mindez nem érdekelte?
- Nem, őszintén mondom, nem. Minek hazudnék, maga belém lát ugy is. - Majdnem félve huzódott el előle. - Menni kellett neki. Egyik ezredtől elüldözték a másikhoz... Elzüllött valahol. A munkásokkal barátkozik Pesten. Olvastam valamit róla a multkoriban, hogy beszédet mondott s összeveszett a rendőrfogalmazóval...
A leány messze elbámult s ugy mosolygott, hogy a kapitány meghökkenve kereste a jókedve okát.
- Tetszik ez magának?
- Csak beszéljen!
- Nem értem, nem...
A cseléd kijött a kapitány után, azt mondta, hogy hivatja az anyja. A nagy, erős ember fölállott, töprengve nézett széjjel, mintha keresne valamit. Mikor a lány fehér kezére esett a pillantása, egyszerre megragadta s mosolyogva húzta magával befelé.
- Jöjjön velem, jöjjön, beszélgetünk még.
A leány ment vele s csak a mikor észrevette, hogy a belső szobák felé vezeti, akkor állott meg egy pillanatra. A kapitány megijedt, hogy újra el akar utazni, vagy megint eszébe jutott a bántás és kérlelni kezdte.
- Ne haragudjék rám. Nem vagyok olyan rosz, hogy megérdemelném. Egy kicsit hibás vagyok abban a dologban, a mit a szememre vetett, de azért bocsásson meg. Jöjjön, együtt leszünk hárman. No ne legyen makacs.
IV.
A temetés után hamarosan elszéledtek a rokonok. Egy-két napig még vártak, hogy hátha következik még valami, talán fölolvassák a végrendeletet s kisül, hogy ez is kap ennyit, a másik is annyit, de csak sehogyse akart rákerülni a sor erre az aktusra. Végre is kaptak utiköltséget, meg azonkívül is felpakkoltak egy-egy zsák lisztet, meg szalonnát, turót, a mit az ispán mért ki nekik és elszéledtek annyi felé, a hány oldalról összegyültek erre a nagy családi gyászra.
Az öreg professzor is irt a lányának, hogy menjen haza. Azt irta, hogy nagyon várja. Üres a ház, minden a feje tetején tánczol és hogy a gáti erdő alatt, ott, a hol tavaly a nagy rákokat fogták, mélyen a partban fölfedezett egy uj mályvát. Az foglalja le minden perczét. A diákoknak már bemutatta, irni is fog róla, de még nincs egészen tisztában vele. A cseléd föl akar mondani, a kék virágos kancsó eltört s az igazgató már megint Pesten szaladgál, most az ő nyakán van minden gond. Nem tud elszámolni tizennégy forint hetven krajczárral. Valami papirosra jegyeztette fel, aztán elvesztette, vagy mi az ördög, de nincs. Hát csak gyere aranyom, gyere. Gócsnét csókolom, vigasztalja meg az Isten, derék ember volt a megboldogult, ugy hallom...
A leány készült is, de nagyon megijedt erre a kapitány. A rokonok már mind továbbálltak, csendes, békességes maradt a ház s az alatt a három nap alatt, a mig ott volt a lány, mintha uj élet költözött volna bele. A kapitány is húzódott hozzá, meg az öreg asszony is és a nélkül, hogy észrevették volna, ez a gyermekleány lett a család esze. Igába hajtották a fejüket mind a ketten. Eddig nem igen tanultak meg a maguk lábán járni. Bódog ur minden volt a házban, nem szenvedhette el, hogy más is gondolkozzék valamicskét körülötte.
A mellett csodálatosképpen megvigasztalta őket a vendégleány. Még ki se bujt a Bódog sirján a frissen vetett fümag a földből s már nevettek, ha valami olyas történt, a mi mulattatta őket. Előbb megbotránkoztak egy kicsit rajta, de aztán belenyugodtak, mert a leány olyan egyszerű érvekkel győzte le őket, a mit meg kellett érteniök.
- Ugyan néném, - mondta egyszer - ne bánja azt, ha mulat a furcsaságon. A bácsi is mulat ezen valahol, a hova elment. Mit gondol, hogy neki jobban esnék talán, ha egész nap sírnának a házában? Azt mondja a kapitány, hogy értette a tréfát, akkor ma is érti a tulsó világon.
A kapitány elgondolkozott s fölkelt, mintha többet akart volna látni.
- Hol van az?
A leány nem felelt mindjárt. Ugy elnézett ő is, mintha kereste volna a messzeségben azt a túlsó világot, a hova elmennek a halottak. Elálmodozott ezen a misztériumon s csak akkor kezdett el beszélni, mikor látta, hogy a kapitány rámereszti a szemeit és tőle várja a választ.
- Messze. Azt hiszem, hogy nekünk valahol nagyon messze, de nekik, a kik már nem közénk valók, a kiknek más a mértékük, más a lépésük, csak itt valahol közel, egy lépésnyire innen. Igy jön az ember örök idők óta s megy tovább, egy-egy lépést mindig s egy-egy pillanatot tölt mindenütt. Az élet, a mit itt lelünk, egy pillantás a megmérhetetlen mindenségben s a mi igazi életünkben se több egy állomásnál. Ennek az életnek végtelenül messze van a születése és beláthatatlanul távol a vége. Nem szabad túlságosan törődni azzal a csekélységgel, a mi a mai pillantás.
- Mi hát ennek a pillanatnak a czélja? - kérdezte érdeklődve a kapitány.
- Közelebb vinni a mát a holnaphoz meg a holnaputánhoz, a mi majd következik. Semmi egyéb. Addig kell haladnunk, mig el nem érjük a teljes szépet, a teljes jót, a teljes igazat, a mi már megvan ott valahol messze, a merre törekszünk. Ha aztán egyszer mindnyájan eljutunk odáig, akkor befejeztük az építés munkáját s elkezdünk élni. Csak az a baj, hogy a ma visszamaradt. Nem teljesíti a feladatát. Vagy azt hiszi, hogy jól van ugy a világ, a hogy ma áll?
- Nem, nem, azt nem...
- Lássa. Nézzen csak vissza az ember életébe. Vegyünk nagy lépéseket, századokat egy emberöltőnek és megtalálhatja a jelző oszlopokat, a melyek valóságos véráldozat számba mennek, vannak mások, a melyeket teljesen lefoglalt magának a templom, mindeniknek a végén beszámolhatott az ember magának arról, hogy minek élte át. Akár könyvet lehet vezetni róla. Ez a század az emberé. Most ő következik. És nem akar fölébredni, nem akarja megérteni a dolgát. Ha valami gyors fordulat nem áll be a fejlődésben, szégyenünkre mindössze annyit fognak majd mondani az utánunk következők, hogy elkezdtünk valamit, megpróbálkoztunk azzal, a mi a feladatunk volt s képtelenek voltunk reá, megnehezítettük azoknak a dolgát, a kik majd utánunk jönnek. Gyávák vagyunk, végtelenül gyávák.
Az arczát elborította a láng. Fölállott és egyszerre olyan gyönyörű szép lett, hogy a kapitány megdöbbent. Az öreg asszony is olyast érzett, mintha forróság szaladt volna végig rajta s ijedten integetett a lánynak.
- Ülj le, borzasztó vagy.
A leány visszahanyatlott a székbe, egyszerre halovány lett, de azért mosolygott. Fizikumát kimerítette a beszéd, a lelke azonban végtelen gyönyörűségbe merült. Valami elérhetetlenről álmodozott s az tette boldoggá, hogy egyszerre megvalósult a képzeletében minden vágyakozása. Látta magát, hogy mint hordja egymásra a nagy épület koczkáit, megizmosodik a munkában s magasabb és magasabb lesz a fal, köréje ömlik a többi ember is segíteni s a mint körülnézett a sok munkás között, csak egy ember hiányzott.
Fölnyitotta a szemeit s hangosan kérdezte:
- A kapitány... hol maradt el a kapitány?
A százados hozzá ment, megfogta a kezét.
- Itt vagyok.
A leány csendesen felállott, hosszasan nézte a szép nagy embert s mintha az erejét akarná felbecsülni, megszorította a karjait. Az öreg asszony rájuk meresztette a szemeit s mintha megijedt volna.
- Mit akarsz vele?
- Semmit néném, semmit.
A kapitány azonban nem hagyta annyiba a dolgot. Megfogta a leány kezét és húzta maga után.
- Hova mentek? - kérdezte az öreg asszony.
- Mindjárt jövünk, mama.
Mikor egy kis ösvényre bekanyarodtak a licziom bokrok mellett, megállottak s most már a kapitány nézett erősen a lány szemébe, mintha a pillantásával ki akarna szivni belőle minden titkot.
- Valamit akartál mondani. Elhallgattad. A szemedben láttam, a mikor azt mondtad, hogy: gyávák vagyunk, azzal nem fejezted még be a mondanivalódat. Vársz tőlem valamit, akarod, hogy melléd álljak, mondd...
A leány olyan izgatott lett, hogy reszketett benne minden ideg. Félt, hogy leesik, megkapaszkodott a katona egyik karjában. Pihegett s egy darabig nem tudott beszélni.
A katona pedig sürgette:
- Mondd, mondd, akarod? Szolgád leszek. Még nincs meggyőződésem, nem szerezhettem magamnak, hanem hiszek. Érzem, hogy felébred a lelkem. A mit veled mondat el valami magasabb hatalom, csak az lehet az igazság. Veled megyek. Taníts, légy a mesterem...
A leány megcsendesedett. Komoly nyugalommal nézett fel a nagy emberre, gyönyörködött benne, aztán megfogta a fejét, lehúzta magához és megcsókolta az arczát.
- Mi ketten nagy munkát végezhetünk. Én sem tudok sokat, csak sejtek mindent. Gyönge vagyok, te erős; szegény vagyok, te gazdag. Tied az óriás vagyon, a mi után annyi sokan sírnak. Visszaadjuk az embernek, a mi az emberé, kenyeret, uj vallást, szeretetet.
Megint az a ragyogó igazság lett az arcza, a mitől az előbb megijedt az öreg asszony, a felmagasztosulás maga. A kapitány nézte, nem merte megfogni, félt, hogy beletörik az ő nagy markába ez a csepp kis reszkető jószág s csak magában áhitatoskodott, mintha egy szent állana előtte. A leány most már határozottabb lett.
- Anyád majd utánunk jön. Vagy megért minket, vagy nem. Ha igen, velünk dolgozik, ha nem, fölösleges nekünk. A mi nagy dolgunkban, ha beállunk a szegény emberek közé, ha a világpolgár háborúját megindítjuk az összeharácsolt vagyon ellen, nem szabad egy gyönge öreg sorsán fennakadni. Milliókról van szó. Jösz velem?
A férfi megindult előre be a ház felé s utána ment a leány. Mikor kiértek a nagy útra, az öreg asszony fölállott a székről s utánuk kiabált:
- Fiam, fiam...
Azok meg se hallották a szavát. Utánuk indult, de már nem érte be őket többé soha.