A kövirózsa
szerző: Gárdonyi Géza
Egy levél meg egy telegramm, szinte egyidőben.
A levelet már a boritékáról megismerem, hogy egy pap barátom írja: Nagy Elek.
Nézzük a telegrammot:
Látogasson meg! Olyan kincset hoztam Indiából, amelyet Európa még nem látott.
BALÁZS.
Egy gazdag birtokos barátom. Nem is tudtam, hogy Indiában járt.
Nézzük az Elek pap levelét:
D. a J. K.
Kedves Barátom!
Most egy égett háznak a padlásán találtunk holmi régi iratokat és kétszáz évesnél vénebb könyveket. Igen rondák és rongyosak. Tisztitom. Szombaton várlak kocsival. Elek pap.
N. b. A falu népét igen megrontották a felebaráti gyülölet apostolai, akik erre is kóborolnak már. Tudod kiket értek: a hiszékenységgel seftelő szocialistákat.
Boldog nép volt ez azelőtt, ha szegény is. Szeretném, ha hoznál magaddal egy-két jó gondolatot. És ha nekem szombat este elmondod, vasárnap kiprédikálom. Tudod a mi prédikációs irodalmunk afféle szobai. A mai papnak a mai életet kell szolgálnia a Szentlélek világosságával.
Gondolkodva néztem a két meghívásra. A jövő hétfőn külföldre utazok, s nem lehet az utazást elhalasztanom.
Már a Balázs meglátogatásából aligha lesz valami. Sajnálom pedig. A kincsére ugyan nem vagyok kiváncsi. (Mi lehet: gyémánt, gyöngy? gazdátlan korona? - nem érdekelnek az ékszerész kirakatok. ) De gyermekkori barátom ő, és még soha nem fordultam meg a kastélyában. Sajnálom: most se tehetem.
Azt a jó papot azonban meglátogatom. Régi magyar könyvek, ó írások, - hát a világ végére nem mennék-e el értök?!
S firkantom a válasz-telgrammot:
Egy babszemnyi töredéket se engedj elkallodni. Szombat este ott leszek.
Feladtam.
Aztán hogy kilépek a póstaházból, arra fordul a gondolatom, hogy egy napot mégis rászánok a Balázs meglátogatására is. Ma csütörtök: holnap délelőtt vonatra ülök. Nála töltöm a délutánt és az estét. Jól fog esni neki, ha meglátogatom. Érzékenykedő lágy ember, kivált mióta a fia elölte magát. Tizenkét éves fiu! Vizbe ugrott egy dorgálás miatt. De azon a héten valami járvány volt az efféle a milliomos családokban: egy Rotschild-fiu is fejbelőtte magát.
No meglátogatom. Becsüljük meg a jóbarátokat! Az élet javai közé tartozik az az öt-hat velünk-érző lélek, akivel együtt utazgatunk a század hajóján a csillagokkal világított nagy végállomás felé.
Megnéztem a katonai térképen: hol a tanyája? Másfél kilométernyi távolság a vasúttól. No azért nem érdemes neki is telegrafálnom.
S nem is értesítettem az utazásomról. Csak vonatra ültem másnap, s délután kettőkor kiszálltam a kis megállónál.
Juniusvégi nap. Essőtől ázott gabonatáblák. De csak permeteg-esső lehetett, szárazon hagyta az útat. Csak a gabonán és az útszéli fákon csillog még a sok vízgyöngy.
Bizonyára az övé minden amerre ellátok. A búza meg is dőlt néhol. Dús termés kövér földben. Ő maga is olyan kövér, mintha a földjében termett volna.
Szivart veszek elő. Van még egy a tárcámban. Jó s drága havanna. Egy festőtől kaptam, aki valamikor Zichy Mihálynál járt, s azt mondta, hogy a szivar a czár asztaláról való.
Az akáczfasorban egy lélek se mutatkozik. Csak mikor a gabona-földeket elhagytam, látok egy szamarat.
Az árokparton legel: a poros dudvák között. Ő maga is poros és gubanczos szőrü. Látszik a szegény jámboron, hogy soha mióta a világon van, meg nem nyírták, meg nem kefélték.
De mért is nem eszi a bolond a jó füvet? Hiszen beljebb a legelőn a gilice-bokrok alatt találna.
A szamár után faárnyékok következnek az úton. Aztán halk kolompszó.
A levegőben legyek játszanak. A távolban hegyek kéklenek. Csönd és békesség a világ.
Ballagdálok.
A képzettársulásnak nem tudom micsoda bolond kapcsán az én szegény jó pap barátom fordul az eszembe. Hátha azzal lepném meg, hogy megirnám neki az egész prédikációját? No megteszem!
Mit is lehetne írni a jámbor falusi nép megnyugtatására.
... ..
Méla kolompszó ver ki az álmodozásomból.
Az útmellett az árokparton egy időses parasztasszony ül. Meztelen sáros két lábát maga elé nyujtja, s varr. Bocskort varr.
Mögötte birkanyáj legelész. Magyar és merinói juhok. Fehérek és tiszták még a nyirástól.
Az asszony tekintget rám. Közeledtemre oldalt mozdul. Akkorlátom, hogy ember is van mellette: a gyepen hever.
Puli kutyácska ugat felém. Az asszony rászól:
Az ember fölserken.
Néz.
Ásít.
Fölteszi a kalapját.
Szájába illeszti a pipáját.
Vén juhász. Ételes fazék hever mellettök madzagkantárban.
A juhász köszönt.
Megállok.
- Jól megyek-e erre a kastély felé?
- Jól, nemzetes uram, - feleli a juhász.
S belekandikál a pipájába.
- Csak igenyösen tessék, - toldja meg az asszony.
- A Balázs úré ez a nyáj?
- Az övé, nemzetes uram, - felel a juhász.
- A Balázs nagyságos úré, - toldja meg az asszony.
A szivarom harmadára fogyott. Keserű. Eldobom.
A juhász szeme legott a szivarra szegeződik. Végigpillant az úton. Egy kis cigánykaraván közeledik: három kocsi, rossz gebék és gyalogló asszonyok, futkározó purdék. A juhász megmozdul és átszökken az árkon, noha csak féllábán van bocskor. Fölveszi a szivarcsutkát, s örvendezve pislog rám:
- Jó lesz pipába, nemzetes uram.
És az asszonyra is mosolyog. Az asszony is mosolyog rája. Látszik rajtok, hogy öröm nekik a szivarcsutka.
Az asszony odaveti a bocskort az embernek.
- Öltse már fel kend. Mit ugrál itt félmezítláb, mint a veréb?
Mosolyognak egymásra.
Az ember leül hogy fölszijazza bocskorát. És közben a cigányok felé pillant. Elkanyarodtak már a keresztútnál másik falunak.
Lórobogás hangzik az úton. Egy szép sárga ló száguld felénk, fellegekbe verve maga mögött az út porát. S mintha csak lábhegygyel érintgetné a föld szinét, mintha láthatatlan szárnyak hoznák, oly könnyü a futása.
A kutya ugat.
- Csiba te!
- Nini, - álmélkodik a juhász. - Sz' ez a mi lovunk. Jó, hogy el nem fogták a cigányok.
- Az a. A Pille, - toldja az asszony. - Bizonyosan futtatták.
S a juhász elállja az útat.
A ló meglassudik s békén engedi, hogy elfogják.
Gyönyörü nemes paripa! Csupa hab a szája. A fején kantár. A hátán kis angol nyereg.
- No ez hát levetette a majmát, - mondja a juhász.
- Ugy kell neki, - toldja az asszony. Mindig hajszolják ezt a szegény állatot.
És hozzám fordul:
- Az ur egy kis angol lovászt hozott. Futtatnak az idén Pesten.
A juhász tünődik.
- Be nem vihetem, - mondja.
- Majdcsak jön erre valaki? - vélekedik az asszony Vagy az ángol jön érte, ha ugyan ki nem törte a nyakát.
A juhász hozzákötötte a paripát egy útszéli akáczfához. S nézte nagy tetszéssel.
- Az Isten is arra teremtette, hogy futtassák.
Közben a szamár is hozzánk ballagott, s a paripa mellett legelt tovább.
És ott állt egymás mellett a két rokon állat. Az egyik délceg, büszke, fényes, tüzesszemű állat; csupa jólét, csupa erő, csupa szépség. A másik alázatos, fakó, bús-nyugodt, csupa szerénység, csupa kopottság, egykedvü ostobaság.
- Be nem vihetem, - ismételte a juhász. - El se bocsáthatom, mert hátha nem hazafut?
Továbbsétáltam.
Egy nádviskó, aztán egész utcasor nádasházakból. Verestornyú templom. Cserepes parókia.
Az utcza vizes árkában kacsák, ludak és meztelen kis gyerekek. Fürödnek.
- Merre a kastély, gyerekek?
- Ahun a.
A lombos akáczok takarták előlem. Kőfalas, baroktetős régi épület. Nem nagy és alacsony. Mindössze egy vadszőlős terrasz az északi sarkán, az vall a mai úrra. Bizony meglepett, hogy Balázs nem lakik különbül. Milliomos, mint maga is megvallotta.
Még inkább meglepett, mikor bejutottam a kastélyba, hogy a vastag ódon-ó falak között modern bútorok állanak: kőrisbútorok, ébenfa bútorok, rézágyak, bőzendorfer; hamvas kék tapéták a falon. Villamos lámpások. Livrés inas.
Balázs nem volt otthon: vadászni ment ki még reggel az erdejébe.
Beküldtem a névjegyemet az asszonynak. Második asszony. Még nem ismerem. De engem bizonyára emlegetett neki az ura. Az első feleségével nem volt valami szerencsés. Kedvetlen természetü, rikácsoló asszony volt. Még az udvari kutya is félrehúzódott előle.
Az inas bevezet: harmadik szoba jobbra.
Szőke, nyulánk asszony, afféle magas lábszárú, aminőket a szobrászok szeretnek. De már nem fiatal. Sovány és ideges, mint az agár.
Éppen ruhát próbált: gyönyörű kénszínsárga indiai selyemruhát. S a ruha valami finom keleti illatot lehelt.
- Vasárnap bál lesz, afféle nyári bál a szomszéd faluban. Képzelje micsoda boszuság: bőre szabták itt derékban. Pestre küldtem, hogy mielőbb meglegyen: meg is jártam vele.
És szinte sápadozott haragjában.
Iparkodtam vigasztalni, hogy éppen az a legutóbbi divat: derékban ne feszüljön, hogy bőnek lássék a ruha. Kissé leányos az igaz...
Valamennyire föl is derült az arcza.
- Hát jó: fölveszem. Csak ezt az ordináré rózsa-olaj-szagot lehetne belőle kivenni. De az uram még hozott is belőle egy flakonnal.
Arra is megnyugtattam.
- A Serezád parfönje: nem is való más ehhez a ruhához.
Ékszeres ládika állt mellette az asztalon. Belenyult. Kivett belőle egy gyémántos arany diadémát. A hajába illesztette.
- Illik hozzá?
- Gratulálok, - mondottam, - igen illik.
A leánykái is mellette voltak, fehérruhás szinte kenderszín szőke gyermekek: kis angora macskák. Mind a háromnak ujmódi drága bábu a kezében. Ha leültetik, megszólal: Pihenjünk. Ha lábra állítják: Sétáljunk. Ha ölbe fektetik: Álmos vagyok. S a bábu behunyja a szemét.
Beszélgetünk az asszonynyal. Elmondja, hogy az ura félévig oda járt, s hogy mennyit aggódott érte.
- Félévig! Hogy lehet annyi ideig!...
- Hallom valami kincseket hozott.
- Kincseket? Nem tudok róla. Nekem ezt a ruhát hozta, meg egy japáni napernyőt, a gyerekeknek meg játékszert. Nem is beszélt kincsekről.
És csodálkozón, kérdezőn, hidegen nézett reám.
A legkisebb leány, - csak hároméves, - ahogy ott futkosott mellettünk, elcsúszott a parketten. Az orra a bábujába ütődött: vérzett.
Az anya megijedt.
Míg a gyermeket mosdatják, körülnézem a belsőgazdaságot.
Drága szép lovak, göbölyök, tiszta istálókban. De a cselédség lakása a béres-udvaron még a jobbágyvilágból való: két-három család egyszobában. Mezitlábas kis gyerekek hajadonfővel, hasig nyitott elejü ingben, játszanak. Egy fiucska piros rongyot kötött pemétnyélre és viszi egy csoport gyermek előtt. Énekelnek, mint a búcsúsok.
Egyszercsak gyermek-kiáltás hangzik az útca felől.
- Gábor az árokba esett!
A gyermekhad egyszerre abbahagyja a búcsújárást. Ki az udvarkapun, mint a verébraj!
Béresasszony lépked át szapora lépésekkel az udvaron. Naptól barna harmincéves asszony. Keze lába munkától durvult. Köszön, hogy mellettem lép el.
- Dicsértessék...
- Valaki az árokba esett, - mondom neki.
- Gábor, - feleli elmosolyodva.
- Gábor? Ember talán az is?
Az asszony megáll. Mosolyog:
- Dehogy ember: disznó az, tekintetes uram. Mióta megnyerték a nagylutrit, disznó.
S elmondja, hogy ezelőtt valami négy évvel az osztálysorsjáték főnyereményét kapták meg nyolcan, nyolc falubeli.
- Ugy folyt itt a pájinka, tekintetes uram, mint a víz. Még a kutyák is pecsenyét ettek. Jó világ vót, - mondta sóhajtva az asszony. - De mán csak ketten élnek.
- Hát a másik?
- Gál Máté? Az nem ivott csak egyszer. Annak legtöbb eszi vót köztük. Az a sakter házát vette meg, a cserepeset, meg nyócvan hód fődet. Pedig falu kódusa vót. Nem is vót több kódus, csak ő.
- Hát most mit mível?
- Most? Most mán Pestre jár kódulni. Csak az ünnepeket tölti itthon.
S a ház felé pillantott. Gyereksírás hallatszott onnanfelöl. Köszönt. Elsietett.
A Gábornak nevezett részeges fráter kimászott az árokból, s dallikózva haladt tovább a gyerekek kiséretében.
Ujra csend van a béres-udvaron. A tyúkok, pulykák némán kaparásznak.
Az egyik ajtó előtt kétéves forma nagyhasú kisgyermek, pofára is, mint valami trombitásangyal. A kezében olyan kenyér, mint a föld. Eszik. Legyek az arcán, a kezén, a kenyerén. Bánja is ő: eszik, szinte olvad a szájában minden falat. Egy gubancos kis kuvasz ül előtte, és égő szemmel, csorgó szájjal lesi azt a percet, amelyikben a gyermek el fogja ejteni a kenyerét.
Régi, gémes itató-kút az udvar közepén. Egy foltos szoknyáju mezítlábas menyecske dézsát mosogat a vályu mellett. És halkan dúdolgat. A szavait nem értem, de a melódiát ismerem: a vándorló királyfi, aki feleséget keres. Hány ezer éves emléke lehet a népnek?
Tovább sétálok.
Tágas szérű. Régi kőlábas csűr. A falából ezer éves téglák kandikálnak elő. A födelén is szinte elbarnult már a cserép. Még abból a világból való, mikor lóval nyomtatták a szemet a gabonából.
Valaki furulyál. Egy kis leány a csűr árnyékában. Áll és édes kedvvel fuvogatja a furulyát.
Mellette egy ötéves rnezítlábas leányka ül a csűr előtt, a papsajt között, és rongyból kötött bábut dédelget.
- Aludj babicza, aludj aranyosom. Éhes vagy talán, hogy nem alszol?
És gyönyörködő szemmel altatgatja rongyát.
Mégis kár volt eljönnöm. Itt vesztegetem az időt. Bizony jobb lett volna otthon maradnom és megírnom szépen nyugodtan a papomnak való prédikációt. Megírom pedig akárhogy is. Hogy meg fog lepődni az a derék ember!
De íme jön a gazda. Zöld kalaposan, sárga kamáslisan. Széles vállán puska és vadásztarisznya. Csupa gömbölyüség. Néhány év mulva már szuszogni fog a kövérségtől.
Csak az arcza színe a régi sápadtas, éppen nem vadászi. Volt is már egyszer valami idegjavító szanatóriumban. Oly ideges, hogy szinte rángatódzik az arcza.
Vidáman üdvözöl.
- No csakhogy itt vagy! Becsüllek érte! Barátom, mithoztam Keletről! Érdekelni fog, téged igen fog érdekelni. És adok belőle neked is. Amennyit kivánsz.
- Nem kivánok én abból pajtás semmit.
- Nono!
És nevetett.
- Teljes életemben gyülöltem az aranyat, ezüstöt. Vadnépeknek való. Talán éppen egy orrkarikát szántál nekem?
- Aranynál, ezüstnél nagyobb kincsek...
- Indiai gyöngyök?
- Olyanfélék. Meglásd örülni fogsz neki.
És karon fogott, bekisért a kastélyába.
A manó vigye el: hogy szabadulok én meg azoktól a fene gyöngyöktől! Dehogyis fogadok el tőle akármi ostoba cifraságot!
És szinte szorongtam aztán odabent, hogy előmutatja a kincseit. De nem is beszélt rólok. Az elefántok értelméről beszélt, meg az indiai népről és egyéb keleti különösségekről.
Mégis furcsáltam.
Az asszony is várta pedig, hogy beszélni fog a különös kincsekről.
- Te Balázs, - szólalt meg egyszer. Micsoda kincseket hoztál te?
S gyanakvó éles szemmel nézett az urára. A szeme olyan volt, mint a fűből fölnéző kigyóé.
- Kincseket? Nem hoztam én semmiféle kincset. Hát nincs elég ékszered? No nézd: még mire nem gondol!
S megvető árnyék vonult át az arczán.
Tovább beszélte az úti történeteit.
A leánykák ott vacsoráztak velünk a kisasszonyukkal. Csak elnéztem, micsoda nyaffadtkák. Nem ettek. Unatkoztak. Az anyjuk pedig külön parfét csináltatott nekik, s rájok-parancsolt, hogy egyenek.
Olyan kelletlenül ették a piskótát, mintha posztókalapot rágnának.
- Én nem tudom mi fából vannak ezek az én gyermekeim? - panaszkodott az asszony. - Egész nap etetem őket, mégis olyan nyápicok...
- Mars! Takarodjatok ágyba! - dördült rájok az apjok.
S az arcza rángatódzott.
A kisasszony elvitte őket.
Balázs a feleségére nézett:
- Zongorázz valamit kedvesem a vendégünknek.
S hozzám fordult:
- Tudom, hogy nem kedveled a zongorát. De éppen azért, hogy lásd: van kellemes zongorahang is a világon. És a feleségem játszott már nyilvánosan is.
Az asszony kissé vonakodott, de csak testben. Aztán a Bőzendorfer elé ült. Ideges kézzel kezdett egy Sopen-balladába.
Hát a zongora csakugyan kellemes hangu volt, mintha üvegharangocskák szólanának benne. De láttam, hogy az asszony figyelme a balkezét kíséri. Gyémántos karperecz csillog azon. Az asszony azt nézi, hogy a karpereczen lógó aranylánczocska hogyan tánczol a billentyűk fölött? Mingyárt a bevezetésben hibás hang éktelenkedik egy akkordban. Az asszonyka megrándul tőle. Megint hibás hang... Az asszony unalmat kifejező arczczal zongorázik még néhány percet, aztán boszusan csap a billentyükre.
- Ma nincs napom.
S fölkel. Otthagy bennünket.
- Üljünk ki tán a terraszra.
Kiülünk. Enyhe szép nyári est. A hold narancsszín fénynyel kél a távoli nyárfák mögött.
- Józsi, - mondja Balázs az inasnak, - hozd ki azt a két borostyánköves uj pipácskát az íróasztalomról. Meg egy vörösbádog iskátulya van mellette, azt is.
S hozzámfordul.
- No barátom, most következik a csuda, amely téged érdekel.
- Csak nem ópium?
Megvetően legyintett.
- Ópium? Mire gondolsz! Hiszen az méreg. Ez barátom merőben másvalami. India amint mondtam: tele van titkokkal és csodás ismeretlenségekkel. Olyan mint valami bontatlan kincsesbánya, amelynek csak a külső színéről hozogattak egyet-mást az angolok. De az igazi kincsek még rejtve vannak. Nohát én egy ilyen kincshez jutottam.
Az inas visszatért a két kis csibuk-pipával és egy negyedtéglányi vörös szelencével.
- Lefekhetsz Józsi, - mondotta a gazda. - A vendégszobát elrendeztétek?
- El, nagyságos uram.
- Lefekhetsz.
Az inas elment. Balázs megnyitotta a szelencét.
- Nézd.
Félliternyi apró zöld borsó volt benne. De mégse borsó, csak olyanforma készítmény valami kékes porban.
- Ez az, - mondotta Balázs. - Ez az a csoda, amelylyel meg kell ismerkedned.
S elégült arccal kevergette a teáját.
- Ha érdekel a másvilág, - folytatta, - a lelkek világa, éshát hogyne érdekelne, ma este láthatsz valamit. Kivel szeretnél beszélni a másvilágon lakók közül. Ki az aki igen érdekelne? Szeretnéd-e látni például Napóleont?
A fejemet ráztam.
- Nem lelkesedek érte. Nem vagyok francia.
- Hát Dantet? Sekszpirt? vagy Petőfit? vagy Hugó Viktort? vagy Puskint?...
- Mindennap beszélek velök. Ott állanak a szekrényemben. A másvilágról meg különben se nyilatkoznak.
- Ki tudja? Próbáld meg. Te nem hiszel a lelkekben?
- Túl is vagyok már rajta: tudom, hogy élnek. De zavar munkámban, ha velök foglakozok. Engem csak egyvalaki érdekelne, ha láthatnám, ha beszélhetnék vele.
- Láthatod, beszélhetsz vele.
- Nem. Azzal nem.
- De ha én mondom. Úgy fogod látni, ahogy most engem látsz. Úgy fogsz beszélni vele, ahogy most velem beszélsz.
A fejemet ráztam.
- Nem, őt nem láthatom. Pedig sokszor gondoltam... Gyerekkoromban is sokszor áhítottam, hogy bárha csak egyszer is láthatnám.
- De ha én mondom.
- Hiába. Az olyan magasságos világból való lélek, hogy egy pirinyó reménykét se érzek. Sem a valóságban, sem a te keleti szered útján.
- Nono, majd meglássuk.
S felnyitotta a bádogszelencét.
Legyintettem:
- Nem lássuk biz azt, Balázs. Mert ha szerből merítünk látomást, akkor csak a saját fantáziánknak a képeit látjuk. Hagyd az a szert: meg se próbálom.
- De mondom: a valóságot látod.
- Valóságot nem lehet szertől látni.
- Hát a mikroszkóp? Hát a teleszkóp? hát a telefon? telegráf? mind-mind szer. Nem olyasmiket látsz-e, hallasz-e velök, amiket nélkülök se nem látnál, se nem hallanál. Képzeld el, hogy háromszáz évvel hátrább vagyunk az időben, s én azt mondom neked: van olyan szerem, amelyen át sárkánykigyót fogsz látni egy gombostűnyi vízcseppben. Van olyan szerem, amelyikbe ha itt belekiáltok Jónapot! hát Párisból kiáltják vissza Adjonisten.
- A te szered nem olyan. Vagy megissza ember, vagy megeszi, vagy pipában szívja el. Mámort okoz, álomképet idéz elő.
- Hátha a lelkedet szabadítja fel a test kötelékéből?
- Az halál.
- De nem halál, csak mintha uj érzékeket kapnál.
- Az meg lehetetlenség. Az emberi testnek nincs több érzéke ötnél.
- De abban ám nagy a különbség: A kutya ötven lépésnyire már megérzi azt a szagot, amit a mi orrunk egy lépésnyire sem érez meg. A halász-sas félkilométernyi magasságból megkülönbözteti a vízben a halacskát... Ez a szer a lelkünket bontja elő a testi burokból. Csak egy láthatatlan szál marad meg egybekötőnek, hogy a test ne haljon meg az alatt az idő alatt, meg hogy a lélek visszatérhessen, amikor az ideje lejárt. Mondok példát: A minap este, hogy lefekszek, arra gondolok, hogy Ossziánnal fogok beszélni. Beteszek egy golyócskát a pipámba, rá egy csipetnyi török dohányt.
- Jer Osszián, - mondom Arany Jánossal. Nagy ámulatomra nem jön senki. Várok, várok. Egyszercsak jön egy cilinderes, borzas angol. És mosolyog rám.
- Ossziánt hívod? Én vagyok.
- Ugyan ne bolondozz!
- Nem bolondozok. Én költöttem Ossziánt. A nevem Mekförszn (Macpherson). Ha nem hiszed, nézd meg a lekszikonban.
Reggel eszembe jut az angol. Nézem a lekszikont, hát csakugyan.
- Beszélgessünk másról, - mondottam elmosolyodva. Megtenném csupán a kedvedért is, hogy megpróbálnám a szeredet, de látod, minden efféle készítmény fejfájást okoz, gyötrelmes fejfájást okoz, és én az agyvelőt tartom a legkimélniválóbb szerszámunknak. A Teremtő maga is azt burkolta be a leggondosabban.
Balázs a fejét rázta:
- Becsületemre mondom neked, hogy nem okoz fejfájást. Huszszor is próbáltam. Ez se nem hassis, se nem ópium. Ez valami nekünk ismeretlen növénynek a főzete vagy zsírja, vagy mije. Csak éppen, hogy úgy szokás szívni, mint az ópiumot. De ha teában iszod meg, akkor is csak jó a hatása. Ám hagyjuk az egészet, ha tartasz tőle. Én csak azért gondoltam, hogy örülsz neki, mert soha erről még ember fia nem írt. Én vagyok az első európai, aki hozzájutottam.
Kedvetlenül verte le a szivarja hamuját. Aztán ismét az utazásaira fordította a beszédet. Az indiai ősnépekről, papokról, fakirokról és bűvészekről mesélt. A szert is elmondta, hogyan szerezte: egy ezüstből alkotott Buddha szoborért cserélte egy buddhista kolostorban. Igen fájlalták, hogy idegennek a kezében látják, azért ajándékozták meg a titkos szerükkel.
Egyszercsak az órámra nézek. Éjfél van. Thű kutyaadtát! Nekem aludnom kell, s pihenten ébrednem.
- Feküdjünk le Balázs. Pesten majd elmondod a többit.
Fölkelt és megmutatta a szobámat. Odanyilt az ajtaja a terraszra. Elbucsuzott.
- Kilenczkor utazom, - mondottam. - Tehát legkésőbb nyolczkor fel kell kelnem.
- Maradj még legalább holnap.
- Lehetetlen. Aztánhát tik is készültök...
- Hova készülnénk? Dehogy készülünk.
- Bálba.
- Bálba? Micsoda bálba?
- Valami nyári mulatságra. A szomszéd faluba.
- A szomszéd faluba? Hiszen nem is lakik a szomszéd faluban semmiféle úr.
- Csak úgy fülhegygyel hallottam effélét. Lehet csak képzelődtem. Dehát mindegy: kilenczkor utazom.
- Felköltetlek.
A szobámba léptem. Szép kis tiszta szoba, nagyablakos, rézágyas.
De szokatlan ágyban nehéz aludni. Mármost ha későn alszom el, reggel meg fölébreszt valami borjubőgés, vagy kanászkürt, álmos maradok. A gondolkodásom olyan lesz, mint a zavaros víz. Hogy irom meg a papomnak a prédikációját? Pedig megírom. Ha a vonaton írom is meg, de megírom.
S újra arra fordult a gondolataim kereke, hogy mit írjak neki?
Közben aggodalommal éreztem, hogy nem vagyok álmos. Szorítottam a szemem pilláit: akartam aludni, mindenképpen akartam. Hiába akárcsak reggel volna, oly eleven-tiszta volt a gondolkodásom. Boszantott az ügy. Mármost a prédikáció-írásnak fuccs! Még csak egy gondolatot se vihetek neki. S újra szorítottam a szememet. Kis idő mulva újra boszankodtam. Kellett volna valami altatószert kérnem: brómot vagy aszpirint. Bevettem volna már a veronált is.
De nini hiszen ottmaradt az asztalon az indiai méreg. Becsületszóra mondta, hogy nem okoz fejfájást.
Tünődtem: megpróbáljam-e? No megszippantom. Legalább örül Balázs holnap, ha elmondom neki, miket álmodtam.
Három percz nem telt belé, már pipáztam az ágyban. De török dohányt tettem a pipácskába, s a borsónyi titkos szernek csak egy fele-darabját a dohány közé.
Szívom.
Gondolkodok.
Ekközben érzem, hogy a füst íze valami ámbraillathoz hasonlóra változik és édeses, bársonyos lágyságú.
No csakugyan nem lehet méreg. Ha méreg volna, kábítana. Bizonyára valami ártatlan növénypor. Mégcsak nem is altató. A hatása semmi arra aki tudta nélkül szívja. A képzelődés ereje persze csodákat mível. Az indiai papok rászedték Balázst.
Szívom.
Gondolkodok.
Ekközben látom, hogy épp szemben fekszem az ablakkal. Be kellett volna a kárpitját vonnom. De most már maradjon.
Milyen szépen tündökölnek a csillagok. Az ablak fája mint egy nagy t betű, mintha egy nagy fekete
T
állna a csillagok között.
A füst valami édes fűszeres ízü, s éppen nem érzek semmi bódulást.
De különös, hogy a szobám olyan világos, olyan derengőn világos, mint mikor tejüvegen bocsátkozik át a világosság, nappaliasan világos... Talán bizony Balázs valami indiai lámpással világosít?
De hol a lámpás?
Egyáltalán nincs lámpás sehol, sőt ami még különösebb: fala sincsen ennek a szobának! No nézd, hát a terraszra vetettek nekem ágyat, - a nyílt terraszra. Bolond ügy!
Le akarom tenni a pipát, hogy jobban körülnézhessek, hát nincs a kezemben a pipa. Elégett az egész pipa? Szárastól, szopókástól? De furcsa pipák azok az indiaiak!
A világosság egyre nyíltabb: még bizony rámvirrad itt a szabad ég alatt. De nini hiszen napfény ez!
Megfordult-e a világnak a rendje, hogy éjjel süt a nap?
Bámulva nézek szét: akkor látom, hogy nem is a terraszon vagyok, hanem a szérün az ó csűr előtt. S nem is fekszek én, hanem állok.
A szérün nincsenek már gyermekek. Csak egynéhány liba tépegeti csendesen a szennyes papsajt leveleit.
A szemem egy feketés-ruhájú zarándokféle emberbe ütközik. Hogyan nem láttam eddig, hiszen előttem áll! Afféle mezítlábas, hosszúhajú figura, aminők nagy búcsujáró-helyeken láthatók. Fekete poros kámzsa, a nyakukban nagyszemű olvasó, a derekukon szíjj, a kezökben keresztesvégü zarándokbot.
Ez is afféle csendes őrült, ájtatos csavargó, szentolvasós ingyenélő. Olvasó ugyan nincs a nyakában, de keresztesvégü bot van nála. Harminczévesforma szakálas ember. Áll előttem és néz rám nyugodtan, szinte gyermekien tiszta szemmel.
A zsebembe nyúlok. Találok is valami aprópénzt. Nyujtom neki.
Nem fogadja.
- Add valami szegénynek, - szólal meg nyugodtan. - Add a barátodnak, Balázsnak.
S nézett rám nyugodtan.
Elmosolyodtam a mondásán. Az is tetszett, hogy tegez.
- Hát te nem vagy szegény? - kérdeztem mosolyogva.
- Nem.
- Bocsánat, azt gondoltam...
- Aki nem kiván semmit, mindene van.
Csak nézek rá. Hiszen ez a mezítlábas ember okosakat mond! És ez hát csakugyan nem kiván semmit. A ruhája holtáig eltart. Ételben, italban nem válogat. Szállása minden boglyatöve.
- Dehát hogy lehet így élni? - mondottam. Csak imádkozással foglalkozol-e? Téged az megelégít? Mi imádság az, amelyik megelégít? Elvégre ha imádkozol, te is csak kérsz valamit magadnak az Istentől. Mit kérsz?
- Jőjjön el a te országod.
- Jőjjön el a te országod? Mi az a te országod?
- Az az ország, amelyikben két angyal az uralkodó. Az egyik angyal neve: Békesség. A másik angyal neve: Szeretet.
- Tehát a miatyánk. Nézd én is imádkozok. Minden este imádkozok. De mikor arra a kérésre jutok: Add meg a mi mindennapi kenyerünket, - ott annyira elkanyarodnak a gondolataim, hogy félbemarad miattok az imádságom.
- Mért?
- Azon gondolkodok el, hogy egyik ember bőségben él, a másik szegénykedik. Holott az imádság első szava minden ember ajakán: Mi atyánk. A jó Isten különböztette-e meg a gyermekeit? Vagyhogy maguk a testvérek különböztek el egymástól? és egyik nagyobb részt foglal el az élet javaiból, másiknak csak ami jut... Szóval: mért hogy egyik ember gazdag, a másik szegény?
A zarándok csak állt és nézett nyugodt szemmel. Körülöttünk napfény és csöndesség.
- Ki a szegény? - mondotta, - és ki a gazdag?
Ez a kérdés annyira együgyű volt, hogy nem is feleltem reá. Azt csak mindenki tudja talán, hogy ki a szegény, ki a gazdag?
A zarándok a fejét rázta.
- Vajjon az-e a gazdag, - mondotta nyugodtan, - az-e a gazdag, akinek kalácsa vagyon mindennapra és a kalács izetlen a szájának? Vagy akinek csak korpakenyeret sütnek, de annak ezer jóizét érzi? Mikor ideérkeztél havannaszivar volt tárczádban, és az neked keserű volt: eldobtad. A juhász fölvette. És ugyanaz a szivar őneki édes volt. Melyitek volt gazdagabb ama szivarral?
Bámulva néztem rá: honnan tudja? Nem láttam őt akkor az uton.
Az ember folytatta:
- Az-e a gazdag, akinek indiai selyemruhája van, és boszankodik benne? Vagy az akin foltos szoknya van, és boldogan danolgatva dolgozgat?
Nem tudtam válaszolni. Csak bámultam: micsoda értelem sugárzik a szeméből.
Tovább beszélt:
- Miben van a gazdagság? Az erszényben vagy a szívben? Ha az erszényben volna, akkor az emberiség nyelve nem pénznek nevezné, hanem boldogságnak. Nem azt mondanátok: Tizkoronás, száz-koronás, hanem tiz boldogság, száz boldogság, ezer boldogság. De nem mondjátok így. Mert a boldogság nem az erszényben vagyon, hanem a szívben. Szivet pedig egyformán osztott a mi atyánk minden embernek.
A szeme az arczomon állt, és én éreztem, hogy olvassa a homlokom fala mögött a gondolatomat.
- A szegény, mondod mégiscsak szegény, és a gazdag gazdag. És makacsul kérdezed: mért hogy az emberiség egyrésze gazdag, másrésze szegény?
Bólintottam.
Ő pedig gondolkodva nézett reám. S én éreztem, hogy a szeme áthatol rajtam, mintha üvegből volnék.
Zavart a nézése. Le kellett vennem a szememet a szeméről. S hogy így ujból a ruháját néztem, csodálkoztam, hogy előbb feketének láttam. Hiszen nem fekete, inkább barna, szinte kávészínü, sőt drappszínü. És a derekát se fekete szíjj övezi, hanem valami vékony fehéres kendő.
Az ismeretlen hallgatva állt előttem. Aztán fölemelte a jobbját:
- Mit látsz amott a csűrnek a födelén?
A csűrre néztem.
Néztem.
- Nem látok én semmit.
És ő nyugodtan, komolyan ismételte a kérdését.
- Mit látsz amott a csűrnek a födelén?
Ismét a csűrre néztem. Nem láttam rajta semmit. Csak a régi elbarnult cserép. De semmi, semmi.
És nem mertem válaszolni. Éreztem, hogy nem közönséges értelmű ember: szinte szorongva álltam már előtte, mint a gyermek a tanítója előtt.
É ő harmadszor is kérdezett:
- Mit látsz amott a csűrnek a födelén?
Akkor már szinte a szemem erőlködésével szemlélődtem végig az ó födélen. Néztem a gerincét, a négy szögletét, a közepét. A közepén mégis van valami hamvas zöldes növény...
- Bocsáss meg, - rebegtem végre, - de nem látok egyebet: egy kis bokor kövirózsa ott, gyermekkalapnyi kis bokor kövirózsa...
Tovább vallatott:
- Mit gondolsz, hogy került az oda?
Néztem.
Nem ember ültette oda, az bizonyos. Mert hiszen akkor vagy az ormára tette volna a csűrnek, vagy alább a szélére. De olyan magasba nem is ültetnek kövirózsát.
- Hogy került az oda? - ismételte a kérdést. - Honnan jött?
S a nézése szinte belemélyedt a szemembe.
Végre meg mertem szólalni:
- Talán a szelek vitték azt oda, a szelek... A magvát...
Bólintott:
- A szelek. De vajjon nem viszik-e a szelek a kövirózsa magvát kövér földekbe is? porhanyó szántóföldre? még porhanyóbb vakondtúrásokra? árnyékba? patak mellé? tópartra? Nem viszik-e oda is a szelek?
- Viszik.
- Hát akkor mért nem látsz azokon a helyeken is kövirózsát?
- Nem tudom.
- Megismered-e, hogy a kövirózsa maga választja meg a helyét, ahol életet kezdjen, virágozzon, magvazzon és elhaljon? Maga választja meg...
- Hát bizonyos.
- Dehát mért választja a kövirózsa mindig a leginségesebb helyet? Mért választja a kősziklát? mért választja a falormot? a kőoszlopot? Mért? és mért? Mért nem kezd életet a kövér földben. Vagy nem kezdhetne?
- Kezdhetne.
- Kezdhetne, de nem kezd. Neki a kő kell. A kő, ahol sovány gyökerei alig birnak megtartózkodni; ahol sápadt kis teste alig találhat táplálékot; ahol a nyári nap égeti, a vihar szaggatja, a tél fagya kétszeres erővel dermeszti.
Végignézett rajtam, mintha a ruhámat nézné.
- S neki mégis kő kell! Szenvedni akar.
S ujból végignézett rajtam. Aztán szemembe nézett nyugodtan, szelid-komolyan:
- Bizony mondom neked: az emberi lelkeket is különböző irányba fujják szét a magasság szelei. Az emberi lelkek közt is van kövirózsa.
S amíg így beszélt, a ruhája színe egyre világosodott, fehéredett, utoljára fehérré vált, mint a hónak a színe.
Az arca pedig fényesedett és fényesedett, úgy hogy szinte elviselhetetlenné vált a fényessége. S én káprázó szemmel álltam.
A botjára néztem. S ámulva láttam, hogy az előbb oly vékony bot növekszik, vastagszik, szögletessé válik, s rajta a kereszt is elszélesedik, magasabbá válik, mint ő.
Megrendülő lélekkel néztem a lábára, s íme seb piroslik a lába fején. S néztem a kezére, és íme seb piroslik a kezefején is.
És akkor megrázkódott bennem a lélek. A térdem remegett. Szólni akartam:
- Uram...
De abban a pillanatban, oly rövid idő alatt, ahogy egy szempillantás szemet zár és nyit, szememnek a következő megnyilása a holdfényre esett. Az erősfényü telt holdat láttam a szent fej helyén, amint az ablakomon besütött, s a kereszt helyén az ablak + alakú fáját.
Másnap korán ébredtem. A gazdasági zajgás ébresztett föl. Még hét óra se volt.
A házbeliek aludtak még akkor.
Kisétáltam. És az ó csűr előtt szinte akaratlanul is felnéztem.
Nem csekély elbámulásomra ott láttam rajta a kövirózsát.