A költészethez
szerző: Kosztolányi Dezső
Vérig sebezve, lázba futva
a föld sötét tusáitól
kitör nyomott szivemből újra
az égigérő halk sikoly.
Felcsendül a bús, elmaradt dal,
és újra csendbe könnyezem.
S a tört kobozról méla hanggal
zokog le árva énekem.
Költészet, eljöttem tehozzád!
Véremmel írom ezt a dalt.
Lelkem nehéz tusák kinozták,
és kedvem a zavarba halt.
A torkom sírás fojtogatta,
magamba jártam társtalan:
Hallgass meg, árvák édesanyja,
hozzád zokog fuló szavam!
Előttem állt a vészes élet,
s én harcait csak bámulám.
Éhes, dulakvó, nyers kedélyek
között nem nyúltam kincs után.
Szünetlenül másom kerestem,
ki öntelen szeret s megért,
véresre lökdelék a testem,
és senki sem adott segélyt.
Lihegtem a forró gyönyörre,
forgattam a habos kupát.
Majd néztem árván, elgyötörve,
mint győz a nyegle bárgyuság.
Tündérruhába szállt kavargón
felém sok édes látomány,
s nagynéha egy-egy utcasarkon
heves gyönyörről álmodám.
De mind csak álom volt, csak álom,
amit a szél tovább üzött,
s tövis fogadt a puszta tájon,
és égetett tüzes üszök.
Kínáltam az egész világnak
világot érő szívemet,
a többiek utamba vágtak,
s én sírtam ott, mint a gyerek.
Kolduskirályként így bolyongtam
e napsugáros földtekén,
e kapzsi össze-vissza bolyban
már lantom is feledtem én.
Élesztgetém elhalt szerelmem,
uj hont kerestem, szüntelen,
dörögtem a hitványok ellen,
s zokogtam sok bús éjjelen.
S most újólag reád tekintek,
költészetem, te hű arám,
ó, öntsd a tiszta régi hitnek
vigaszsugárait ma rám.
Nem a gyerek zokog teérted,
akit mulattat a koboz:
a férfi, aki a tiéd lett,
és újra él és álmodoz!
Nem kell tovább a szörnyü hajsza,
amelyre sok zokogva néz.
Bút adj, a szenvedés malasztja
édesb tenálad, mint a méz.
Nyújtod karod, a régi szív vár,
rám ontod éjsötét hajad,
s én mint anyámnak keblin immár
nyugszom te rajtad hallgatag...