A kétféle nóta

A kétféle nóta szerző: Gárdonyi Géza

       A szél süvöltve hordja a havat. Szélben hóban egy öreg ember jön süppedezve a szőlőhegy kocsiútján. Szűr van rajta, és a fején báránybőr süveg. A süveg le van húzva tarkóig. A szél vissza akarná tolni az öreget, de nem bír vele, hát mérgében csak a szűrt rángatja rajta, meg hátrakapdossa hosszú ősz szakálát.
- Haj, - így nyög az öreg, mikor egy helyen térdig sülyed a hóba, - bizony még megfagyok.
A szél most hátrarántotta a szűrét, mintha le akarná ragadni róla, s föl akarná röpíteni a magasságba. Egy nagy vászontarisznya lóg az öreg oldalán. A szél fölfújta a tarisznyát, és bizony elvitte volna, ha jól meg nincs kötve.
Amint így küzd az öreg a széllel, egy másik alak jön vele szembe. Ez is szűrös és satyakos, de ennek könyebb a sora: ezt a szél hátba nyomogatja, nem szembe.
Már ekkor besötétedett. A két ember csak akkor ismerte meg egymást, mikor összeért.
- E! Ked-e az, Márton?
- Én vagyok, - felelte az öreg.
A kérdező fiatalember volt, noha a fiatalságát a szemig lehuzott süveg alatt nem árulta el más, mint a hangja, s az arcának egy kis kipirosló része a szeme körül.
- Hunnan ilyen későn? - kérdezte tovább a fiatal.
- A szomszédbul.
- Ilyen rossz időbe is kódul kend?
- Mit csináljak.
A fiatalember egy percig némán állott, mintha maga is azon tűnődne, hogy mit csináljon az öreg. Aztán hogy a szél közibük szitált egy véka havat, hirtelen határozott:
- Hát, - így mond, - gyűjjön be velem a pincébe.
Az öreg kétszer se mondatta magának. A fiatalember átlépett a garád egy törésén. Az öreg utána botorkált.
A szél itt még dühösebben fújt. Rázta a lombtalan fákat; fölbontotta itt-ott a lugasszőlőt és huzgálta, cibálta; majd a pinceházaknak rontott: emelgette, ropogtatta a födelüket. A levegő tele volt a fák sóhajtásával, ajtók sírásival, tetők recsegésével.
Egy helyen két öreg diófa állt, s a között köpcös pinceház. A fiatalember ide fogta az utat. Jártas kézzel nyitott be, s tapogatott a gyertyára. Csakhamar gyujtó sercegett a sötétben, s a gyertya lángot kapott.
- No, itt vónánk, - mondotta a fiata, az ajtót betéve. - Üljön le kend. Mingyár tüzet is rakok.
A pinceház pitara volt ez. Ide már a szél nem birt beférkőzni. Próbálta ugyan, kéményen, kulcslyukon, de nem sokra jutott, hát mérgében csak az ajtót rázogatta.
A pitart borszagu dohos levegő lakta. Széles, alacsony tűzhely volt egyfelől, másfelől egy szoba ajtaja, meg a pince ajtaja.
Az öreg leült alázatosan egy kis szalmaszékre a tűzhely mellé. A kezét dörzsölte. Az arca úgy el volt jegesedve a hidegtől, hogy alig bírt beszélni.
- Azt hittem ez az utósó éccakám, - mondotta. - És még karácsony el se mult.
- Má cudar idő, - felelte a fiatal. - És engöm is ilyenkor kűdenek ide.
Belefujt a nedves forgácsba, aztán, hogy az nagy füsttel lobbot vetett, folytatta:
- Vendége gyütt a papnak. A tiszttartó mög a kálvinis pap. Oszt aszongya: Erigy ki fiam, Jancsi, hozzál abbul az ürmösbül. Mert lássa kend, röggelig verik az asztalt. Oszt az uraknál az a szokás, hogy röggel meleg üröst isznak.
Az öreg bólintott.
- Ihatik, akinek van, - felelte csöndesen.
S közelebb ült a tűzhöz. Odatartotta elkékült, elgémberedett két kezét.
Jancsi meg föltárta a kettős pinceajtót, s lement. Csakhamar vissza is tért egy kétliteres kormos oldalu fazékkal. Odatette a tűzhöz.
- Na Márton bácsi, - mondotta. - Itt az ürmös! Most mink is urak vagyunk.
- Haj de jó lesz, - örvendezett az öreg.
- Áldjon mög a csillagos ég, Jancsi.
Végigvonta a tenyerét a szakálán. Hosszú fehér szakála volt. A hó harmatként ült most rajta. A haja vége összefagyott a szakálával. A tűz már vígan lobogott. János karót tördelt még hozzá, s két szőlőtuskót is vetett reá. Aztán elővette a pipáját, s őmaga felült a tűz mellé.
- Hát vót-e ma sok szöröncséje kendnek?
- Nyócc grajcár az egész, - felelte az öreg. - Mög három tarisznya kenyér. De azt eladtam a kocsmárosnak.
Ő is pipát huzott elő a csizmája szárából. Jancsi odatette eléje a dohányzacskót.
- Mert látod, - folytatta az öreg, - többnyire kenyeret adnak. Azt pedig nem fogyaszthatom el.
Jánosban a kenyér szó gondolatot költött.
- Szalonna is van itt, - mondotta fölpillantva a polcra. A multkor itt hagytam egy tenyérnyit. Kár vót, hogy eladta kend a kenyeret, mert neköm nincsen.
- De van énneköm. Egy karajt meghagytam, amit a mónáréknál kaptam. Azzal benyult a tarisznyába; benyult szinte vállig és egy nagy karaj fehér kenyeret huzott ki belőle.
Jancsi kissé meghőkölt a kolduskenyértől.
- Mit eszik kend hónap? - mondotta tétován.
- Mit eszek? - felelte szinte sértődve az öreg. - Ne fájjon attul a fejed. Nem éheztem én még soha életemben.
A következő percben már sustorgott a szalonna: A pap szolgája gyakorlott kézzel forgatta a nyárson. Hallgattak. A tűzbe hulló zsircseppek kék lánggal sercegtek a parázsban.
János föl-fölemelte a szalonnát és a kenyérre hullatta olvadó cseppjeit. Aztán beledugta az ujját a borba.
- Már meleg. Igyunk tán előbb.
Odanyujtotta a fazekat az öregnek.
Az öreg félretörülte a bajuszát és ivott.
- Ajha! - mondotta belecsudálkozva levegőbe.
Csemmentett a szájával, aztán újra kortyogatott.
- Igaz-e! - felelte János büszkén, - nem bolondok a papok!
Az öreg fejcsóválással felelt, s rábámult fazékra.
Most már megsült a szalonna is. A kenyeret elfelezték.
Egy óra mulva már piros volt mindakettő és vidám szélesen.
Az öreg fölemelte a mutatóujjat és nagyjókedvében rákezdte:

Tisza partján csináltattam egy csárdát,
Abba méri kisangyalom a borát,
Ezüst icce, arany messző!
Azért járok ilyen késő
Tehozzád !

Öreges hangon dalolt és fatüdővel; de a pipájával vidáman integetett hozzá, és szemében az ifjúság tüze lobogott.
János is vele danolt. Nem ismerte ugyan ezt a régi nótát, de az első szótagról kitalálta a másodikat, s mikor ismételték a nóta derekától, János az arany messzőnél ledurrantotta a süvegét a földre.
No, ilyen vígan voltak.
Hej, Jancsi, - mondotta aztán az öreg, mikor pihenést tartottak, - mikor én olyan fiatal vótam... De mán a régön vót.
S mikor azt mondta: fiatal vótam, - végighúzta az ujja közt a bajuszát.
- Még tán szeretője is vót kendnek? - kiáltott Jancsi.
S röhögött.
Ez a százéves töpörtyü! Ez a kis pulykaorru, szemöldöktelen torzember, hogy ennek szeretője volt!
- Talán az is vót, - felelte elmélázva az öreg.
De nem sokáig időzött ennél a gondolatnál, hálás tekintetet vetett Jancsira és szólott
- Ha veled most nem tanálkozok, Jancsi, bizony kievett vóna a farkas a csizmámbul.
- Fenét ette vóna. Mit övött vóna kendön?
- Nono, - szólott az öreg, - szereti az a csontot is.
- Nem gondóta kend igaze, hogy ilyen jól élünk ma!
- De nem ám.
Ittak sürün és nagyokat. Az öreg arca kirózsásodott, s két öreg kék szeme hálásan sugárzott Jancsira.
- Hallod-e, Jancsi, - mondotta a fazekat letéve. - Neköd hagyom én a fődemet. Nem sok az igaz, - folytatta a pipáját kieregetve, - csak két hód; de az is valami.
Szava ünnepiesen hangzott, és az arca méltóságos kifejezést öltött.
Jancsi az örömtől szinte megrettenve nézett reá.
- Igazán bátyám? Nem szógáttam én arra.
- Hát kire hagyjam? Se fiam, se lányom, sömmi rokonságom. Most fizetnek érte negyven forintot. Az is valami.
- Ajnye bátyám, Márton bátyám, - szólt elérzékenyülten Jancsi.
És meghatottan pislogott.
- Neköd hagyom a házamat is, - folytatta nekitüzesedve az öreg. - Igaz, hogy rossz ház, de ha a tetőt mögcsináltatod, te is ellakhatsz benne.
- Kedves Márton bátyám... - felelt most már könnyezve Jancsi.
- Sohse hálálkodj.
- De kedves bátyáim... hogy szógájjam én ezt mög?
- Pizöm is van valamelyes, - folytatta sz öreg a pipáját újra töltve. - Pizöm is van neköm.
- Pize is van?
S János olyan csodálkozó nézéssel bámult reá, hogy a pipa majd kiesett a szájából.
- De van ám, - szólt szinte kevélyen az öreg. - Van egypár száz forintom.
- Mögájjunk csak, - szólt Jancsi nagyot nyelve. - Ivott-e kend valaha tokaji bort?
- Tokajit?
- Azt.
- Nem ittam én soha.
Jancsi fölugrott, és kapta a gyertyát. Lefordult nagysebesen a pincébe.
Egy pókhálós sárga palackkal tért vissza. A fazékban maradt ürmöst kilocscsantotta a földre. A palack nyakát leütötte. A tokajit beleöntötte a fazékba.
- No, ezt kóstolja mög kend!
Az öreg két kézre fogta a fazekat. Nézett rá nagy áhítattal. Aztán fölemelte és megszagolta. Belekóstolt. Arca szinte átszellemült. A levegőbe nézett. Aztán újra ivott. - Ez mán töszi, - mondotta olyan hangon, amelylyel inkább azt lehetett volna mondani: - Gloria in excelsis Deo. - De az öreg nem tudott latinul.
János képe sugárzott az örömtől és a büszkeségtől. Ő is jót húzott a tokajiból s mivelhogy ő se tudott latinul, ő is csak azt mondta:
- Ez mán töszi.
A parázs mellé tolta a fazekat.
Az öreg arca piros volt, mint a pipacs. Megint följebb taszította a süvegét és két könyökre dőlve, vidám képpel dünnyögött valami régi melódiát.
- Hallod-e Jancsi, - mondotta a nótát abbahagyva. - Van neköm egy pár tallérom is. Hóttom után az is a tiéd!
- Igyék édösapám. Engedje mög kend, hogy édösapámnak mondjam.
- A tallér van vagy háromszáz. Az el van ásva. De errül ne beszélj.
- Dehogy beszélök, édösapám. Mögházasodok, ha akarja kend, oszt mindönnap bablevest főzetök kendnek, kolbászosat. De azt csak télön löhet, - tette hozzá igazító hangon.
- A tallért egy rossz korsóba raktam, - felelt rá az öreg pipára gyújtva. - Halálom után mögtanálod, majd mögmondom, hogy hun. El ne felejtsd.
- Ha akarja kend, hát bort is iszunk mindönnap. De akkor a pap szógálatját nem hagyhatom el.
- Azt ne is hadd fiam.
- Kendé lögyön az első szoba. Az Örzse gondozza kendöt. Én csak hálni járok haza.
- Aranyam is van egypár. Nem sok, csak három. Mögtanálod azt is a tallérok között. Bele van csavarva selyömpapirosba.
- Igyék édösapám, kedves édösapám.
Az öreget nem kellett biztatni. Ivott.
- Húsz évet fiatalodtam ettül a bortúl, mondotta jókedvüen.
- Elvöszöm Örzsit, - beszélte boldog arccal Jancsi. - Szekeres Örzsit. Möglássa kend, hogy olyan asszony lösz abbul, hogy, hogy, hogy...
És fölkiáltott:
- Ej, édösapám, áldja mög az Isten kendöt mindön szép áldásával, hagy csókoljam mög a képit kendnek!
A két ember összecsókolódzott. Jancsi aztán megint a fazékért akart nyúlni, de a fazék feldőlt, s eloltotta a tüzet erős sustorgással.
Ez az eset a hazamenetelre fordította a gondolatokat. Jancsi még egyszer lement a pincébe. Levitte a tokaji bor üres palackját és eltaposta, aztán egy korhadt ászokfát vetett rá, mintha az okozta volna a hibát. Az ürmösből megtöltött egy ötliteres hordócskát, s elindultak.
Az indulás nehezen ment. Az öreg nekitántorodott a falnak.
- Csak nem részög tán kend? - kérdezte Jancsi. - Ha akarja vezetöm kendet.
- Dehogyis, - felelte az öreg, - csak a lábam zsibbadt el.
Tántorogva ment föl a lépcsőn. Jancsi is háromszor tapintott a kilincs mellé, míg megtalálta.
Odakint aztán a szél süvöltve rohanta meg őket: telicsapkodta szemüket, szájukat hóval. Befújt a kezük szárán; rángatta a szűrüket; lökdöste őket hol jobbra, hol balra.
Nem is beszéltek az úton semmit. Jancsi előlment, s olykor hátrapillantott, nehogy az öreg elmaradjon.
Küzdelmes másfél óra volt, míg eljutottak a falu végére, ahol a cigány lakik.
- No apám, - mondotta Jancsi, - bírja-e még a lába?
- Hallod-e, - felelte csöndesen az öreg. - Ne mondj engöm apádnak.
Jancsi ujra megállt és ránézett.
Az öreg röstelkedve folytatta:
- Mert most jut eszömbe, hogy mér kapok én negyven forint árendát.
- Mér?
- Hát azér, mert abba benne van a vétel is.
Jancsi nem szólt erre semmit.
Mikor a plébániához értek, Jancsi megállt és kezet nyújtott:
- No Isten áldja mög Márton bátyám. Az öreg kéznyújtás helyett a füléhez nyúlt, és zavartan vakargatta.
- Hallod-e Jancsi.
- No.
- Mit is beszéltünk ott a pincében?
- Azt, - felelte Jancsi mérgesen, - hogy rám testálja kend mindön pizit.
- Azt mondtam? - kérdi megütődve öreg. - Igazán azt mondtam?
- Azt hát.
- Nem értöm, hogyan mondhattam ilyet. Bizonyosan részög vótam.
- Hát mán eltagadja kend?
- Má mér tagadnám, - felelte felháborodva az öreg. Minek tagadnám, ami nincsen!
Egyet rántott a szűrén, s annélkül, hogy köszönt volna, nagyokat lépve ment tovább a hóban.