A két szomszédvár
szerző: Vörösmarty Mihály
Négy énekben
Első ének
Még egyszer fölemelte szavát Sár róna vidékén
A hosszu nyögésekkel, mineműk a haldokolóé,
Megszünt a zivatar. Csendes lőn mélyen az alkony,
És kijövének az alkonynak szeretői. Csapongva
S földet korholgatva röpült a fecske magányos
Andalgásaiban s eleségül gyenge fiainak
Kis férgekre s füben pihenő bogarakra vadászott.
Mely rémülve buvék, hallván a dúlakodó vészt,
Zöld kapujánál ült immár a kis tücsök és víg
Társaival vígan feleselt egyhangu dalokban.
Halott a dongó buta kóborlása is, amint
Meg-megütődve rideg hangját elszegte koronként
S lomha nehéz szárnyon szomorú zúgással odábbkelt.
Messze pedig, hol völgyeiben maradozva foly a Sár,
S késő habjai közt resten nyujtózik az omboly,
Bús panaszát az uszók négylábú serge zokogta,
S a vizek országát idegen hangokkal ijesztvén
A bikatorku bölöm durván felbőge, csak embert
Nem látott e táj. Ember, ki az estnek örüljön
És szenderre csaló öszhangját értse gyönyörrel,
Ember nem jön elő. Sámsonnak háza miért van
Most oly rajtalanúl? A nép, mely benne zsibonga,
Ünnepet űl-e talán? Vagy puszta-e s néptelen a vár,
A daliák fogadója s merész küldője csatákra?
Vagy ki az, aki sötét fegyverben a belteremekből
Lélekdöbbentő léptekkel előtör, az ifjú?
Mért az egekbe kiáltó bú réműletes arcán
S vérkönye megjegesült tükrén az iszonynak alakja?
Ah Sámson fia, későn van megtérni csatádról,
Jó Tihamér! késő meglátnod az ősz atya házát
És látnod, mint lön néphonból árva halommá.
Mit használ neked a diadal dühös Ottokar ellen,
Mit használt lenned győzőnek bécsi Rudolfért
S László híre neked? Megtérnél íme rohanva,
Hogy hamarabb honn légy, megjárnád szárnyas örömmel
Ős lakod utcáit s nincs, szemközt aki találjon,
Vágyva beszállnál s a házban nincs, aki fogadjon.
Mit használ most a nép-hagyta falakra kiállnod,
Megtépett hajadat felszórnod az égiek ellen?
S emberölő kezeiddel erős vas melledet ütvén
Borzasztón az alélt csendet fölijesztened ismét?
Mit használ dúlnod magadon kora gyászra jutottnak?
Ságon azért vígan laknak rontóid; apádat
És az egész családot kik elölték, a fene vívók
Osztoznak kímélt javadon. Ságvár ura örvend,
Vad Káldor, hogy társ nélkül dús háza ragyoghat,
Hogy, ki örök daccal várának tart vala ellent,
Már nem sérti szemét a szomszéd sámsoni háznép.
Hol most Ság borait termeszti, hol Urhida dombján
Sok munkái után viszen a nép sárga gerezdet,
Ott Káldorok, itt Sámson vérsége tanyázván,
Két ház volt régtől szomszéd a róna határon,
Régtől ellenség, dühös és békülni tudatlan;
Hol, valamintha velök lett volna születve, fiúról
Szálla fiúra harag, s nem szünt rombolni; de évről
Évre nehezbbé lön; mert megtorlatlan ölések
Adtak ölésre okot vég nélkül s vad sziveik közt
Rémítő emlék állott alkotva halálból.
Majd egy atyát kellett megtorlani, érte adóúl
Szép fiatal bajnok hullott el, egy ép deli testvér
S mellettök nép számtalanúl. Nem tette szelíddé
Őket sem nyájas szerelem, sem férfi barátság,
Sőt dúlt a szerelem s vaddá lett, mint az oroszlán;
És vagy káldori szűz vagy sámsoni gyenge leányzó
Lőn, ha talán tetszék, veszedelmes célja vitáknak.
És e párt csak csillapodott békében, alattos
Ártalmat forralva s gyanút nehezítve, ölőbbé
Hogy legyen a zajkor s ha kivált a csendtelen ország
Népfogyató harcát maga ellen vitte, (siralmas
Megszakadás lévén örök átkú sorsa magyarnak)
Akkor nyílttá lett a két ház régi haragja,
S eskü szerint fogadott vértor váltotta föl egymást.
Akkor szüntelenűl lobogott a fekete zászló,
Szüntelenűl új bajrahivás rémkürte rivalgott,
S míg volt kar, míg bajviselőt tudta küldeni a vár,
A rótt bántalmak lerovattanak: új ok, öröklő
Gyűlölségre s boszút nevelő szomszédi viszályra.
Most a sor Sámsonra kerűlt. Egy hittelen éjjel,
Míg fia Lászlóval vendég táborban időzött,
Meglepték a káldoriak, s kiket a lemenő nap
Élve hagyott, a várbeli nép, a visszajövőnek
Nem látá örömét. Elesének az éji had által:
Testeiket máglyán égette meg a fene Káldor,
Hogy nyoma létöknek ne maradjon az isteni földön;
Szél hordá el hamvaikat. De buvában evődvén
Még fennállt Tihamér s így szólt az egekbe tekintve:
"Végtelen ég! ha üres nem vagy, s ily tettek után is
Isten az országló, hallj meg boldogtalan ifjút
Engem, utósót a vérből, mely íme kipusztúlt.
Hallj meg öröklétű s fogadott átkomra figyelmezz:
Úgy soha, sem földön, sem síromban, sem azontúl,
Úgy ne legyen nyugodalmam; örök rengéssel alattam
Ingjon az élő föld; örömet soha rajta ne lássak
És búnál egyebet; ne legyen több birtokom abban,
Mint a sír; de az is keljen fel tagjaim ellen
S vesse ki fáradt csontjaimat; lelkem pedig éljen,
Míg élhet nyomorún, borzasztó gondolatoktól
Űzött éjjeli rém bujdossék kínban örökké,
S míg kín van, míg fájdalom él, ki ne fogyjon azokból;
S mindezek úgy legyenek rajtam s átkomra betelve,
Mint én elmulatom megtorlani házam elestét:
Testvérért testvér és házatya hulljon atyáért;
Szolgák szolgáért pusztuljanak, és legyen, aki
Felmarad a fajból, rabnőm a káldori lányzó:
Lássam szép fiatalságát hervadni buvában,
S hallhassam panaszát, az enyémmel gyászban egyenlőt.
S akkor is én se legyek boldog; de keservben az éltet
S búban emésszem meg, mint illik végivadéknak:
És legyek a házhoz, melynek nincs népe, hasonló.
Mindezeket halld meg, te ki élsz, örök isten, az égben!
Káldorok ellen imádságát így végezi Sámson."
Így szólott gonosz átkokkal nehezítve meg éltét
A boldogtalan, és eljött a vári falakról.
Most még egyszer az elhagyatott teremekbe leszálla,
Megjárá minden szögeit a sámsoni háznak,
S hol mint gyermek örült, hol készüle harchoz az ifju,
Hol már mint győzőt atya és testvéri fogadták,
A kedves helyeken szomorún andalgva megállott.
Máskor öröm s élet zengett a büszke falak közt
S fegyverrel, kinccsel Sámsonnak háza jeles volt:
Most megdöbbentő csend és lelketlen üresség
Környezték Tihamért s hitető emlékezet oltván
A lángzó haragot, legelőször az ifju szivében
Megszakadott a fájdalom és ontotta könyűit.
Majd tovament s hogy elért a titkos s szíve jegyezte
Osztályhoz, melyben laknék, hova vinni reméle
Egykoron édes nőt, bájjal, szerelemmel igézőt,
És hogy ez osztályt is fenekül megdúlva találá
S felforgatva reményörömét: "Nem kölletek, úgymond
Nagy keserűn, hiu készületek nem kölletek immár:
Sámsonnak nemzetségét megemészti ez a bú,
Tetteit a környék iszonyodván fogja beszélni."
S egyszersmind elvonta magát a belteremekből
És kezdett szomorú torhoz készülni magában.
Ment legelőbb is alá s a máskor lélekadó bort,
Mostan búnevelőt felhozta egy öblös üregből,
S a tágas palotába tevé. Majd ólaihoz ment:
Ott tejelő barmok s számos paripái növének
Sámsonnak, mint házához méltó vala, mostan
Elvágott kötelek s jászlok töredéki mutatták
A romlást; de belől egy bús szegletben, aléltan,
Mintha urával együtt érezné gyászra jutását,
Állt egyedül dúlt széna között gyors hadviselő mén,
Tér és völgy tapodója, fejét a földnek eresztvén
S hóka fején szomorún szórt barna sörényi lelógván,
Mely, mikoron látá Tihamért, meg kezde vidúlni
És bágyadt nyihogással urát s fejrázva köszönté.
De Tihamér búval teli bár, új fájdalom által
Álla leverten az állat előtt s szemlélte sokáig
Szótalanúl; fölgerjedvén így szól vala hozzá
Végre setét komoran s fájt, amit monda, szivének:
"Hasztalanúl, hű szolga, vivőm, míg kelle, csatákon,
S most egyedül társam, mindentől elmaradottnak,
Hasztalanúl örömed; nem, hogy tápláljalak, és nem,
Hogy gondot, gazdád, pihenő napjaidra viseljek,
Mint rabló jövök én, lovagodból gyilkosod. Eddig
Rettentő hadi munkákban, vér-lepte mezőkön,
Vígan együtt jártunk, rémültelen annyi halál közt.
Bérc, völgy nem vala gát, nem térek távola, győztünk
A hullámokon is s kedvez vala ifju szerencsénk:
S ló rohanóbb nem volt, mint a gyors Fecske alattam
És soha gyávának nem mondott engem is a hír:
Most elzárta sorompóit, szűk térre szorítván
Gyász hadi pályámat; de te is, sajnálatos állat,
Hasztalanúl neveléd buja fűn hizakodva erődet,
És kergetted örömfutamással az alkonyi szellőt,
Karcsú száraidat s a rajtad ülőnek alakját
Nem fogják harcjátékon megnézni leánykák,
Nem hős ifjak irígyelni. Kegytelenűl elhullat imez vas
És fogod elkeserűlt uradat táplálni halálra.
S jobb neked, így búsonga tovább, elhullnod előttem,
Mint tolvaj Káldort szolgálnod uradra, vagy ólban
Tengned utált szalmán s szomorú vénségre kinyujtva
Életedet, húznod sanyaró gazdának igáját."
Így végzé s Fecskét a tér udvarra vezette.
Ott még vérrel elegy porban látszottak az ádáz
Küzdők lábnyomaik, amint dulakodva vesződtek
A feltúrt földnek színén s a messze fehérlő
Házfalakat haragos színnel jegyzette sötét vér.
A remegő fénynél mindezt hogy látta, ujabban
Felbőszült Tihamér, s valamint hajdanta az ősek,
Még krisztustagadók, halmoknál s kisded ereknél
Készűltek lóáldozatot bemutatni Hadúrnak,
És fogadást magas eskü alatt fejeikre fogadtak:
Úgy, valamintha pogány szellem bírná, könyörögve
Szólítá a holdat, az éjt, a csillagok ezrét
S a boszuálló istent és ily szózatot ejte:
"Éj, te sötétség anyja, komor birodalma homálynak,
Csillagok, és te borongó hold, legyetek ma tanúim,
És te, boszúálló isten, hallgass meg utószor
Esdőt színed előtt: valamint e gyors hadi ménnek
Vére folyand e helyt s azt a szomjú por elissza,
Úgy a káldoriak vérét onthassa im ez vas,
És míg Káldor lesz, soha vér omlása ne szűnjék.
Éj, s te boszúálló isten, hallgasd meg ezen szót,
S nagy haragodban az árvának szenteld meg acélát."
Így szólván kivoná jó kardját oldala mellől
És a ménbe döfé. Végső rohanással az állat
Felszökkent, hogy ölője vasát érzette szügyében
S vére buzogva kitört; a széllel versenyező láb
Megrokkant hatalomtalanúl. Leterűlt az erős mén
S ködbe borúlt szemeit még egyszer urához emelvén
Lassú hörgés közt vonagolva bucsút veve tőle.
De Tihamér haladék nélkül folytatta kegyetlen
Munkáját (fogadott munkát nem végzene jobban),
Megfejtvén darabokra szelé a vére-veszett húst,
Mint puszták hollója magát táplálni azokból
És tort a megölött vérségnek hamvain ütni.
Majd, istentelenűl, amelyet elolta gonosz kéz,
A góc házi tüzét fölgerjesztette s borongva
Terjedezett az ijesztő láng a régi homályban.
Már nagy volt az idő s holdnál és csillagi fénynél
Gyásztviselő hölgyként virrasztott a rideg éjfél
Emberek álma fölött; Tihamért nem lepte meg álom:
Bús tornál ült gondjai közt, mint kárhozatos rém,
És amelyet evék, keserű volt a falat íze,
És keserű, amelyet ivék, a kedvemelő bor:
Gyász könyük öntözték azokat s nem volt, ki vigasztó
Szóval az elhagyatottnak oszolni segítse
Bánatait, nem volt amin enyhülne keserve.
Néma körül minden s mint a sír, puszta; kietlen
Vissza s előre remény nélkűl a szörnyü kilátás.
Így lakozék Tihamér, szomorú vendége magának,
És amint lakozék, és a bort itta, koronként
A könyük orcáin hervasztva eláradozának.
Majd az atyát nevezé, majd két öccsére köszönte
Bús poharat s folyvást sűrű köny hulla szeméből:
"Ősz atya, így szólott zokogás közt, és ti szerettem
Testvérek, kik akár a földben alusztok, akár a
Föld színén szórt hamvatokat hordozza tünő szél,
És ti is, a háznak régen hű népe, vitézek,
E poharat rátok Tihamér keseredve köszönti;
Nem sok időre alászálland közötökbe nyugonni,
S számkiüzött egyedül nem lészen a puszta világon."
Szólt s a telt poharat legutósó gyöngyig üríté.
Ígyen tarta keserves tort Sámsonfi magának
S véreinek, s gyakran gyüle még bú árja szemében,
Sűrü sohajtásai hallattak az éjféli órák
Lélekijesztő csendében mint erdei szellők,
Melyeket a szigorú éjszak megtölte panasszal.
Végre bor és bú megtörték őr lelke hatalmát
És aluvék álom nélkül s nem tudva keservet:
Holtak sírja fölött így alhatik a letörött szirt,
Melyet gyász szókkal hint meg faragója; de benne
Hallgat erő s élet nélkűl a néma hidegség.
Feljött a hajnal s Tihamér útjára megindúlt.
Ifju királyához, Lászlóhoz, megy vala, kúnhoz,
Kún hölgyek szeretőjéhez, magyaroknak urához,
S lelte Fehérvárott fénylő sok nagyja körében
Országúl mulatót s így kezde beszélnie hozzá:
"Felséges, hatalomra dicső, fejedelme magyarnak,
Ha valahol Tihamér híven szolgálta hazáját
S volt, valamerre vivéd, hadaidban nem legutósó,
Hallgass meg most és nekem egy kérelmemet add meg:
Épen hagytam el a házat, hol apámmal öcséim
Éltek örömdúsan s tán óhajtoztak utánam,
Messze kalandor után, mostan pedig éktelen a ház
S puszta örök, melynek komor éjszaka nyomja lakóit.
Jól tudom, ámbátor nem hallám senki beszédét,
A szomszéd Káldor szerzett nekem ennyi keservet;
Kérlek azért, törvény által büntetni ne hagyjad
Őt, de megengedd, hogy viadalra kihíjam egyenként
Vérem dúlóit s gyönyöröm lesz benne, ha vesznek.
Aki pedig tán élve marad s engem megöl, annak
Bár gonoszat tett is, legyen érte bocsánat örökre."
Ezt mikoron mondá, minden bámulta s kesergék
A csata hősei őt, mi különbet azon Tihamértól,
Aki vidor fiatalságban, mint fényes acélkard,
Tündöklött nemrég soraikban s szembetünő volt
Termeti nagysággal; most ő megalázva keservtől
S éktelenűl állott könyörögve; de szánakozással
Így szólott László, magyarok szép ifju királya:
"Sámson, akarnám, hogy bíznád kezeimre boszúdat,
Meglátná Káldor, mint voltál kedves előttem
S érezné nyomorát, melyet maga szerze magának.
Ám ha szived sürget, s gyönyöröd van benne, vasaddal
Venned igazságot, hírlőt küldök ki ezennel:
Az Káldor népét viadalra kihíja egyenként,
S ment legyen, aki megél; de ha csalt vet s víni egy ellen
Gyáván s nemtelenűl kettőt fog küldeni s többet,
Rája, bizony mondom, országúl küldve leszen had
S tűz-vas emészti meg őt, népét s jószágait egyben."
Így szólt s mind javalák fényes daliái beszédét.
S tüstént gyors követét a közre hivatta, Kadártát,
És bajitélőket rendelt a sági mezőre.
Hős Tihamér pedig a vízhez tartotta irányát;
Bús bikaként embert kikerülve megyen vala ingó
Partjain a Sárnak, mely sással, sőt buzogánnyal
És suhogó náddal koszorúzva tekerge, holottan
Vándor lápok alatt feneketlen iszap vala s messze
Csilloga, mint az arany, veszedelmes színnel az örvény,
Ahova vad fiait a csörgő réce vezette
És a könnyü buvár s a sárcsa merengeni kedvelt.
E helyeket Tihamér sokszor kémlelte vadászva,
Most bujdosva öröm nélkül hágdosta s kihatván
Csakhamar a dombot s megpusztúlt várat eléré.
Második ének
Ságon azonközben poharak közt telt zajosabb éj;
Káldor húsz küzdőt vendégele, régi segédeit
Jó, rosz harcainak, más húszan az éji csatában
Sámson előtt hullottanak el; néhányakat ártó
Seb köte, bajtársak részt nem vehetének örömben.
Már lobogott a fáklyavilág s tág öblü teremben
Görnyedezett nagy tálak alatt a hosszu cserasztal;
Körben egy-egy serleg pillog vala s szomju kupákkal
A párló tálak megkörnyékezve valának.
Fenn pedig a falakat fegyver sokasága borítá;
Itt kard függe, amott villog vala hosszu hegyes tőr
S rézveretes száron dárdák mutatának ölésre
Fent ragyogó ércet, mellettök fellegi foltként
Domborodott aranyos szegetével az életovó pajzs
És nyilak és kopják s a nyílnak szárnyat adó íj,
Függöttek tarkán s vegyesen; réműletes őrűl,
Mintha setét sírból szállt volna ki lelkök, ezek közt
Négy sanyarú ősnek volt füstös képe akasztva,
És az egész háznak megbúsította alakját.
Most a bajnoki nép kezdett gyűlöngni: kevélyen
Jött maga Káldor elől, arcán a fényes örömnek
Hordozván jeleit; de nem úgy érezve szivében.
Már az idő első örömét megkezdte zavarni,
És vétkes dúlási után bántotta maró gond
És bántotta gyanú, hogy bár titkolni remélte
Tetteit, a hírnek mégis szárnyára kerűlhet,
S a már csendre jutott ország megtorlani eljön:
Akkoron ő! - de ezen félelmet visszariasztá,
És tuda, mely nem volt, kiderűltnek látszani kedve.
Jött és elfoglalta helyét. Eljöttek utána
Két elsőbb fiai, Petur és Ipoly, ifju tüzökben
Délcegek, a harcnak, bármilyen volna, örűlők
S több véres hadi munkákban rögzöttek eléggé.
Mindkettő apjára ütött, de szivökben ölő gond
Nem fészkelte magát, vidoran lépének utána
Káldornak s lobogott az erő vad lángja szemeikben.
Jött azután a méla Simon, halovány magas ifju,
Legkésőbb fia Káldornak. Most láta először
Harcot s embervért, s úgy látszék, ifjui lelke
Megborzadt förtelmeitől; soha őtet azóta
Nem készté mosolyodni öröm, nem kardot emelni,
És pengő idegen nyilakat szállatni szilaj kéj;
Hallgata és atyját titkon vádolta magában.
Két testvére után ő is helyt foglala. Jöttek
Egyszersmind a vér szolgái, kegyetlen erős nép,
Súlyos kardjaikat csörtetvén a sima pallón,
Jött a jász Sundó, legerősebb bajnoka Ságnak,
Mint valamely oszlop zárván nagy termete a sort.
Mindezek a bő asztalhoz járultanak és nagy
Zúgás és recsegés közben helyeikre leültek.
Már minden helynek meglőn vendége, uratlan
Egy szék volt Káldor balján, bíborba borított
S gyéren aranyhímes párnákkal. Rajta keresve
Függött minden szem; de leginkább nyugtalanúl várt
Káldor, s a kérdők s felelők közt zagyva zsibongás
Támadván, zajjal betelék a tágas ebédlő.
Ajtó nyílt azalatt s Káldor hajadonja belépett.
Őtet csak ritkán láták a bajnokok; atyja
Óva külön nevelé, s tilalom vala szólni előtte
Harcai sorsáról; a két ház régi haragját
Csak sejté; de harag nem fészkele tiszta kedében.
Mint fenn tölgy sudarát a felhők lángfia tépi
S fergetegek száguldoznak sürü lombjain által,
A völgyek violája pedig kijön a fa tövénél,
És nem tudja, hogy a szellő, mely illatit issza,
Szélvész a fatetőn, nem tudja, hogy a ragyogó menny
Kék szeme gyöngyeiben, zápor volt a fasudár közt,
Villámtól forralt, zivatar-hullatta özönvíz:
Így a gyenge leány felnőtt a férfiseregnél,
S míg azokat harag és gyűlölség vitte, szelíden
Ő bék és nyugalom karján növekedve kifejlett
Gyermeki napjaiból; megszokva szeretni s szeretve
Lennie, testvérek s atya voltanak öröme, gondja.
Lelke szelíd érzelmekből és szent akaratból
Volt gyönyörű öszhang s hítták vala szép Enikőnek.
Hogy kitünék, mély csillapodás váltotta föl a zajt.
Mindenik, amint ült, egy időre az ámulat által
Megmaradott leszegezve merőn s a marcona képek,
Úgy látszott, vadságoktól megválni kivántak.
Majd mozgás eredett s a tetszet hangja magában
Értetlen szavakat mormolt. A könnyü leányka
Jött s csak alig sejtett haladással elére helyéhez.
Káldor az eljöttet mosolyodva szeliden apolta
S egy pillantatig elfeledé, hogy gondjai vannak.
Felnézett Simon és beborultanak arcai. Káldor
Szerte körűlhordozta szemét és bíztata szóval
Mindeneket, maga példaadó a víg lakozásra,
S kezdődék az evés, majd víg poharakra kerűlve
A sor, erőt vőn a szilaj élet kedve s csapongóbb
Mozgások s hevesebb szóváltás ébrede: minden
Arc kiderűlt, csak az egy Simonén vesztegle borongás.
Káldor látta s komor feddőleg néz vala rája,
Szólni, nehogy kedvet bontson, tiltotta okosság.
Érté a haragos homloknak néma beszédét
S félrevonúla Simon; kivonúlt nem sokkal utána
Szép Enikő s magok a harcnak szolgái maradtak,
Dísztelenűl, mint a fa levél nélkül, mint felleg, ijesztőn,
Melynek utósó fénysugarát elvette az alkony.
S most Káldor - töltött kupa volt megemelve kezében -
Fölkele és csendet kérvén ily szózatit ejté.
"Társai sorsomnak, még eddig jónak, akarnám,
Hogy nyugodalmasbnak legyetek látói ezentúl.
Tudva van, a harcból diadallal tére be László
S szent a béke megint: minket más tesz vala mentté,
Harc és visszavonás s az erő törvénye azokban;
Eskü azért, hogy senki, ha ránk vád jőne gyanúból,
Sámson háza dulásáról nem vallja tudását,
Eskü, hogy a titkot kiki híven rejti halálig:
Úgy legyen e várban boldog maradása s azonkép
Váljék méreggé minden csep, melyet iandó,
Végtelen átok alatt, amint nem tartja meg eskét."
Szólt s kiki vad szavakat mormolt mély hangon utána,
S a poharat, melyet tartott, szájához emelte.
Még ittak, mikor a kapunál rézkürt szava hallott,
S a kegyetlen dúlók lakozását félbeszakasztá.
Első volt Káldor, ki helyét elhagyta, utána
Félig ürített kelyheiktől megválva kelének
A felijedt eskvők, zavar és sokféle tünődés
Lelkeikben; de azonban elért a kései vándor,
Végigcsörtete a márványpadu csarnokon, és a
Tág palotába nyitott. Talpig fegyverben, az ország
Címeivel pajzsán, jól termett férfi, Kadárta,
A bajhírlő volt, s ily szózatot ejte belépvén:
"Lászlónak hírlője jövök Sámsonfi nevében,
Hozzád s társaidhoz, Káldor, meghozni halálos
Bajnak ajánlását. Méltók, hogy vesszetek el mind
Vértörvény által: mert úgy hiszi, hogy ti valátok,
Akik az éjnek leple alatt gyilkoltatok, irtván
Ártót, ártatlant, megrontván őtet örökre
Bánattal, testvértelenűl maradottat, atyátlant,
Mégis azért őtet meg nem nyúgatja haláltok
Vak törvény által, maga hí fel bajra egyenként,
És kárhozzatok el, ha lehulltok hős keze által;
Ha pedig őt a sors adná elveszni bajában,
Ment legyen aki megél, se az emberek őtet azontúl,
Bűneiért, se az isteni kéz soha meg ne keresse.
Ezt Sámson; de ha cselt vettek, vagy ketten az egyre
Gyáván és nemtelenűl fognátok víni, királytól
E törvényt hozom: országúl rád küldve leszen had,
S véredet és magadat javaiddal tűz-vas emészt meg."
Mint mikor éj idején felhő torlódik egekben
S záporral viselős kebelét megnyitja futó fény,
S a puszták utazója veszélyt vél jőni s halállal
Terhes villámot: a villám nem jön azonban,
Fenn villog végig beborúlt pályája határin,
És az utat kideríti körűl s az utasba reményt önt:
Úgy Káldor, ki halálhírt félt és szörnyü kiirtást
Tetteihez képest, hallván a bajra hivó szót,
Megvigaszék a szóra, s kevély mosolyogva im így szólt:
"Sajnáljuk, hogy az elkeserült ifjú szive minket
Vádol s bűnneveket hangoztat előre; de várjuk
Vádaidért számkérendők, s úgy hisszük, előbb lesz
Színtelen árnyékká, mint rajtunk megbizonyítsa,
Amit kínjában, nyomorú, elmonda felőlünk.
Vidd meg, jó hírlő, e hírt neki s mondjad, ezentúl
Éjjel vagy nappal vagy akár éjfélkor is, amint
Választandja korát, jőjön s zörgesse kapunkat,
Ellenségi csak a gonoszúl vesztünkre jövőnek,
Ölni nem óhajtók, ha kivánja, baráti leendünk."
Monda s miként jött a hírlő elhagyta veszélyes
Házát Káldornak. Huzamos lépései hosszan
Hangzottak kifelé menetében, s ahogy enyésztek,
Úgy a benn maradottak gondja fogyott, mindnyájan örülvén,
Más végét várók, ha világra jövendne, hadoknak.
S első volt Sundó, ki pohárt és szót veve, mondván:
"E poharat Sámsonra iszom. Sámson fia halld meg:
Sundó lesz, ki leküld, ha mozogsz, keseregni apádhoz."
Szóla s mohón a nagy poharat fenékig üríté.
Példáját minden követé, otromba fenyítést
És kacagást keverének iván Sámsonfi halálát.
S hosszan húzódott lakozások. Azonban az éj ment
Félénk tolvajként, elvitte magával az álmak
Kincseit, a napnak hagyván sok gondot, ezernyi
Bajt és fáradozást s ahhoz nem egyenletes osztályt
A kívánt jóból, a földön vándor örömből.
És az ölések napja beállt. Ébren vala Sámson
Súlyával bánatjainak. Élet jelit adván
Megzendűlt a ház s ő fájó szíve azonnak,
Rémületes dobogást keltett szomorú kebelében.
Elcsüggedne; de a boszu őt megtartja erőben,
És harag a sárkány, mely őrt áll lelke tüzénél.
Öltözik. A vértet karcsú testére csatolja:
Fegyvere kard s buzogány; pajzsát eltördeli, szintúgy
A kelevézt; lobogót nem hagy tarkállni sisakján;
Dísz nélkül teszi föl, vaslapba szorítva sötétlő
Fürteit és arcát. Mint bérc, mely nem mutat ékes
Lombú rengeteget, tetejét nem hímzi virágszál,
De komor és vad sziklákkal borzad föl az égre,
S villámot, zivatart nem fél elvárni: azonkép
Állott dísz nélkül Tihamér, deli termete súlyos
Fegyverben, vastól feketén, készülve halálra
Küzdeni s elleninek bízton, felfogni csapásit.
Ment s a Káldoriak veszedelmét vitte magával.
Még csend volt Ságon, mikor a zárt vaskapu táján
Megjelenék Tihamér és azt buzogánnyal ütötte.
Háromszorta nehéz buzogánnyal sujt vala hozzá,
Annyiszor a kapu messzeható döngéssel ijesztvén
A levegőt, a belvárnak fölverte lakóit.
Majd harsány szavait hallatta az ifju, kiáltván,
Káldornak harsogta nevét s a káldori népnek
Monda halálos bajra hivást, mindennek egyenként.
S jött Káldor, ki legelső volt a várlakon ébren,
S a kapuhoz jutván így szóla haragva: "Ki vagy te,
Durva silány pompájában rosz fegyvereidnek,
Békzavaró, ki vagy, aki reánk mint farkas üvöltesz
S fölrázod, melytől rettegned kell, az oroszlánt?"
Így szólott s azalatt népesb lett a sima várfok.
Egymást érve Petur s Ipoly és szolgái jövének
Káldornak, de reájok, ölést óhajtva, sötéten
Nézett föl Tihamér s keserűn ily szózatot ejte:
"Káldor, erősebben mint a vas, fáj nekem a szó,
S szó soha már örömet nem fog hozhatni szivemre,
Mert amit szereték, azt kínom volna nevezni,
Míg te is élsz. De ha bátor vagy, jer, szállj le fokodról,
S gyilkosságaidért, míg tart véredben, adózzál."
"Ösmerlek, te kevély még a bánatban is." Így szólt
Káldor az ifjúhoz; "de ne légy az végedet érvén;
Szolgám fog hozzád viadalra leszállni s az öl meg."
Szólt s tovatért. Tihamér a síkon várta csatáját.
Most Petur és Ipoly apjokkal szót váltani kezdtek,
Mindketten vágyók Tihamért megvíni: de Káldor
Tiltá a viadalt nekik és Sundónak adott jelt.
Visszamenének mind; de Peturt nem ereszti haragja,
Hátramaradt egyedül s ily szókat monda sietve:
"Halld Sámson, ha megélsz, míg a hold feljön az égen,
Látogatód leszek; a jelszó: életre, halálra!"
"Elvárlak", mondá mély hangon az elkeserűlt hős,
És bevonúla Petur; de helyette Ipoly jöve sebten
És szeme, mint a láng, repesett föllelnie Sámsont;
Majd hogy azont még a kapunál késdezve találá,
Ott termett s ilyen szavakat mondott vala hozzá:
"Sámson, igen bánnám, ha egyébnek jutna halálod
És nem ezen kar előtt szállnál a porba: de várj el,
Látogatód leszek a holdnál, s életre halálra
(Ez legyen a jelszó) végharc fog lenni közöttünk."
Szóla vala s hogy fegyvermozgásokat érte belünnen,
Mint a könnyü hiúz, választ sem várva, beillant,
Harca felől, hírszomja, gyanút támasztani félvén.
Hős Tihamért pedig aggodalom bántotta: tünődék,
Nem csel-e, hogy ketten s tán többen fognak orozva
S nemtelenűl önvárában támadni fejére,
És mielőtt boszuját állná, bús napja leszálland?
De nagy lelke hamar megvált e gondolatoktól:
S "jőjenek a rablók,", úgymond, "bár jőjenek el mind;
Egy hitem él: nem fog kezeiktől jőni halálom."
Ezt gondolva továbbállott s a sági lapályon
Néze vivásra helyet, temetőt a Káldoriaknak.
Jött Sundó talpig vasban, nagy kardja fityegvén
Balja felől; de szivos kopját pörget vala kettőt
Egyszersmind s látszott, erejét hogy emelte ügyesség.
Súlyos volt pedig és hosszú a kopja, hatalmas
A vasat, és vas alatt az eret megjárni hegyével.
Ő ezeket játékképen forgatta s közelge
Mint valamely vasvár, nyomván nagy teteme a tért.
Fenn a Káldoriak menetét vígyázva kiálltak,
Bízakodók Sámsont legutószor látni csatában,
Távolb sátor alatt a harc bírái tanyázván.
Ő pedig a síkon folyvást haladott vala, és hogy
Kopjavetésnyire ért, kiveté nagy könnyüden a balt,
Mely Tihamérnek előtte lehullt; de azonban
Harsány vad hangon szólt Sundó hős Tihamérhoz:
"Dárdádon, tudom, a tikok ülnek, vagy megehűlvén
Nyársúl forgattad s most nincs mit hozz viadalra;
Vedd föl azért, melyet küldék, víjunk meg egyenlőn;
Melyet küldendek, hiszem azt, fölvenni bajosb lesz:
Megkeres önként is s nem fog megválni velődtől."
Szóla s kevély elbíztában Tihamérra suhantá
A kopját s egyenest sisakának ment az, ijesztő
Éle hasítván a levegőt s szálfája süvöltvén.
S nem fáradva elért a vas, hova szánta vetője,
A sisakos főhöz: de hegyén koppanva meg éli,
Félre szökött nagy rengés közt a földbe furódván.
Érzé a sujtást Tihamér, hökkenve fejével
S hallá kárhozatos csengését; de hamar eszmélt
Tompa nyugalmából és a két kopja után nyúlt.
Háborodott Sundó kirepűlt kopjái lehulltán
S már készűlt inkább karddal közel állani harcot,
Mint elvárnia két követét; de nem engede nyúgtot
Sámson az ádáznak, kopját vete rája legottan
S a két kopja kiment, sebesebben, mint jöve, mint két
Héja süvöltének törvén hatalommal urokra.
Vas térdét éré legelőbb a kopja, befurván
Gyűrűs kapcsa fölött s a fájó csontig eresztvén
Szomjas acélvégét. Csikorogva hajol vala Sundó,
Hogy kiragadja; de íme suhant sebtében utána
A másik gerely és behatott nagy melle vasába,
Mint valamely ártó növevény nagy messze kiállván
Rőt nyele, és mellét az acélvég tőre szegezvén.
Ezt látván megörült s harcát végezni sietve
Jött az erős ifjú, gerjedt haragában emésztőbb
Mint az emésztő láng s fennvilloga kardja kezében.
S méregből s fájdalma miatt már nem nyöge Sundó,
Ordított, mint a fene vad, szaladásnak eredten.
Nagy bajjal vonszolta magát Tihamérnak előle,
A két kopjával, hogy azont kiragadja, vesződvén;
Az pedig őt kegyelem nélkül pusztítani kezdé:
Vállain és sisakán, mint a pőrölynek ütése,
Hangzott a buzogány sűrű kopogása; kiáltás
Hallék a rémült Ságról s akaratlan ijedség
Vonta be szíveiket; maga Káldor gyászos időknek
Látta jövendőjét s bús homloka ráncba szedődék.
De Sundó kiszakasztván a kopjákat, omolni
Hagyta sötét vérét s kardjában bízva kirántá
A majd ölnyi vasat s égett ostromlani Sámsont
Súlyos ütésekkel. Hogy távol tartsa magától
S végre kifárasztván bizonyos rést leljen ölésre,
Ösztöne súgta, de nem szünt meg közelíteni Sámson.
Mint sanyarú bányász, vagy mint a kincseket ásó,
Tűr hevet és hideget, nyugalom nem tartja, sem álom,
Hogy nyereséggel utóbb a hegy szívébe lejusson,
S a föld bálványát, az aranyt fölemelje jutalmúl:
Úgy vágyott Tihamér Sundónak jutni szivéhez,
Semmi csapás nem volt őt távol tartani képes.
És már vérbe borúlt makacs ellensége; kegyetlen
Sundó rosz napját látá közeledni, de bízék
Még egy ütésével megfordíthatni csatáját
S összefogott kézzel lecsapott bajtársa fejére.
Terhes volt a csapás s mint a vágott fa esése,
Zúzó s rémületes; megtántorodának alatta
Lábai Sámsonnak, feje lógott mint az ütött galy,
Széles válla között lehajolva; de önnön ütése
És a vére-fogyott test súlya vevé le nehézkes
Lábairól Sundót. Lebukott térdére, felállni
Nem képes, bármint ügyekeznék. Sámson időt nyert:
Visszavevé erejét hős karja, kivonta sietve
A ragyogó kardot s készűlt elvégzeni harcát.
Földbe merített kardjával támasztva magát még
Térden volt Sundó s ahogy közelíteni látta
Öldöklő Tihamért, ily szókat mond vala durván:
"Vajmi veszett voltam, kelevézt hogy hánytam elődbe
Sámsoneb! anélkül most e vér-lepte mezőben
Téged látnálak fetrengeni előttem; azonban
Jőj és végezd el munkádat s tudd meg, ezen kar
Ótta meg ősz Sámsont attól, hogy lásson, örökre."
"És téged" felelé Tihamér, "most olt el azon kar,
Kárhozatos rabló, poklok fáklyája, örökre,
Hogy soha rosz lelked honnát ne találja s hazátlan
Bujdossék s nyomorún a világok végtelenében."
Így szólván kinyitá vértét a roskadozónak
S karddal barna fejét elválasztotta nyakától.
Majd kardjára tüzé sisakostúl a fejet és ment
A vállára vetett karddal, vér hullva nyomában:
Rémületes látvány a néző Káldoriaknak,
És nem ohajtott vendég a házban, hova méne,
Hol szomorú csend volt, és nem vala, aki fogadja,
Aki örömmel a győzőnek járuljon elébe.
Ő mene s ellensége fejét kapujára kiszegzé.
Még aznap kétszer harcolt a sági fenyéren,
S még Káldor két szolgának sínlette halálát,
Akiket ők csendes gyásszal mély földbe takartak
És lobogós kopját tűztek sírjaikra; de Sámson
A leütött fejeket réműl kapujára kitűzte.
Fenn vala már a hold s szomorún a puszta falak közt
Ült vacsorájánál Tihamér, elmélve kiirtott
Nemzetségéről s várván a harcot. Azonban
Mint bagoly odvából kisuhan, mikor a fedező éj
Szőnyegeit kiterítve leszállt bércekre, mezőkre,
S messzeható szemeit gyilkos vágyalma vezérli:
Úgy Ságból kijövének ölő szándékkal az ifju
Káldorok és egymást nem sejtve siettek elérni
Úrhida dombjához. Petur első jött be, megállott
A kapunál s nagy gondolatot forgatva eszében,
A kapu két szárnyát betevé s elzárta rudakkal;
Hogy, ha talán egyikök menekedni akarna, ne tudjon
S a sorstól neki szánt ez helytt ma elérje halálát.
Kába! oroszlánnak barlangját zárta magára
S bízott a sorshoz, melyet maga sürgete dúlni.
Jött azalatt Ipoly a tulsó kapun. A kapuzárót
Látta s gyanítá szándékát; de remegni tudatlan
Lelke legott el lőn ugyanarra tökélve, bezárá
A kaput ő is, elebb a tér udvarra sietvén.
És vakon a boszútól, mely dúla lobogva szivökben,
Testvér a testvért ellenségének alajtá.
Mindkettő sietőn a tér udvarra kijutván,
Jelszavakat váltvák, viadalmasan összerohantak.
Mily hamar a tavakon két hullám megtöri egymást,
Vagy mind két felhő, mely összejön a zajos égen
S egymást szélvésszel s haragos villámmal emészti,
Hullván megtépett kebeleikből a sürü zápor:
Úgy ezek a szélnél, a lángnál hirtelenebbűl
Elronták egymást. Leterűlt Petur öccse vasától,
Megszegvén derekát a véknyán általütött kard,
Elhullott Ipoly is bátyjától véve halálos
Szúratokat mellén. Dobaj és a fegyveri csengés
Fölverték Tihamért, bámulva figyel vala s látá
A kettős rohanást, s a kardok villanatában
Legdühödőbb harcot s sietett a térre kijutni.
Már feküvének azok. Kiderűlt a bujdokoló hold
S áruló sugarát bágyadt szemeikre vetette.
A megnyílt sisakon kitekinte utószor Ipoly még
És kitekinte Petur s iszonyú vala kínja szivöknek
Sámson lábainál egymást haldoklani látván.
S nyögve Petur szólott: "Ipoly! így kell válni? de váljunk:
Sors akará, hogy Sámson után a Káldor elessék,
Isten hozzád a sírban." - S még szólna: de fáradt
Nyelve megállt a halál révén. Vonagolva kinyujtvák
Véres karjaikat, egymásra borúltanak. Így ők
Mondhatlan keserűséggel megváltak az élet
Napjaitól, csak imént vad erőben féktelen ifjak,
Most testeik halom a földön, lélektelen alkat.
Bámúlt a harcon Tihamér és néma-merően
Álla soká, majd a sisakot lecsatolva fejökről
Halvány arcaikat vizsgálta kegyetlen örömnek
Képzelgéseivel: ilyen volt arca Petőnek,
(Öccse nevét mondá), ilyen volt fürge Gyulámé,
S ily halovány az öreg Sámsonnak képe, midőn őt
Éjjel az ádázok megüték véletlen az álnok
Fáklya világánál és vére fiaira lehabzott,
Akkor is óhajtván Tihamért, hogy jőne segédűl,
Akkor is átkozván, bosszút ha nem állna; de örvendj:
Így képzelge tovább, örvendj boldogtalan árnyék:
Ellenidet gonoszúl egymásra vezette szerencse,
S lábam előtt a két Káldornak vére patakzik.
Eljött a hajnal, szomorúság hajnala Ságon,
Harcszerető fiait Káldor nem lelte; de láta
Vérbe borúlt fejeket kapuján a sámsoni várnak.
S rémület és harag és bánat változva eszében,
Elszánás nélkül fogyató kínokban evődött.
Menne, hogy a gyilkost várában elölje, kivánná,
Mint szomjú föld a záport, végének özönnel
Látni elomlását; de maradt mit veszteni; éle
A két gyermek még, még volt bizodalma körökben
A más kettőnek gyászát elbírni, s reménye,
Hogy Tihamér, mielőtt véréhez jutna, kifárad
Harcaiban s elesik küzdő szolgái kezétől.
Őtet azonban az ifju soká nem hagyta tünődni,
Eljött vérdíját megvennie s dönge szünetlen
Súlyos ütéseitől a vert kapu. Eljöve reggel,
A delelő nappal s napesettel; nem hagya nyugtot,
Nem bánatra időt. Káldor szolgái esének
Mint dér-vette levél, s mindennap a sági fenyéren
Harc vala és temetés, s a halál félelme fölötte.
Sámson háza pedig rémségesen álla tetőjén,
Csak kis időre s komor vendéget látva urában.
Rettenetes kapuján kiaszott vérarcok epedtek
A nézőre, s ijedve futott a vándor alóla.
Ságot azonképen kezdé mindenki kerűlni;
Bátrai elhullván, kiszökött a gyáva cselédség;
A betegek kórágyaikból sápadva kimásztak,
Messze hagyák el a házat, hol mindennapi harcban
Dúla halál s lebegett elfordíthatlan enyészet.
Harmadik ének
Gyermekivel maradott Káldor s már büszke reményi
Elhagyták lelkét. Földben vala dísze hadának,
S még épen Tihamér, őt is megvíni jövendő
És elrontani a házat, mely századon által
Hősökkel s deli szűzekkel gyarapodva virágzott.
Mint fekete felhőt, látá fenyegetve halálnak
Lengeni zászlóját, lélekben látta, de még nem
Engede a kétségbeesésnek; erőt veve búján
Még egyszer, s elvonva Simont így szól vala hozzá:
"Gyermek, igaz fajom a vérből, mely bajnok apákról
Tisztán szálla reám, s mely újra, ha éltedet őrzöd,
Mint serevény erdő, dúsan kivirúlhat utánad,
Hallgass meg s nemződ jó célu szavaira figyelmezz:
Sors-e, vagy átok volt, vagy az égnek régi haragja,
Sámson eleste után, hogy Káldor háza romoljon,
Nem tudom; úgy látszik, végünk bús napja közelget,
Annyira megnehezűlt Tihamér gyilkos keze rajtunk.
És ha kivesztem után még élnetek alku lehetne,
Elhúnynék örömest; de ha engem elejte, reád jön
A szörnyű s elemészt hamarább a déli mirígynél,
Haj! igen is méltókat imily köszönetre; azonban
Mentségünk, ha akarsz engedni szavamnak, ez egy van;
(És hogy akarj, elesett bátyáid lelke kivánja):
Majd ha kiálltunk a véres pályára, viandók
Én s Tihamér, úgy intézem hátrálva csatánkat,
Hogy közel essék e titkos járathoz, azonban
Őt te az elrejtett helyből gyors nyíllal ütöd meg,
Kettővel, ha nem ártana egy s a lankadozónak
Én az utó sujtást megadom, hogy örülve ne lássa
Káldor háza belét, nyomorú Enikőnek utánunk
A gyűlölt! hatalomszemmel ne kivánja szerelmét;
S míg mi alant síron túl is tán kínban evődünk,
Ő ne lakozhassék gyönyöreiben a káldori vérnek."
Szóla, haragnak szikráit forgatva szemében
A végső szóknál, és választ várva fiától.
Az pedig ily nem várt szavakat mondott vala vissza:
"Káldor, elég a gyász, súlyát ne nevelje gyalázat,
Egyszer harcoltam nem méltó harcot, utáltat,
Kárhozatost, ezután méltót keresek ki magamhoz;
Téged azonban, atyám, tartson meg hosszas időkig
S mentse szegény Enikőt az igaz, s könyörűletes isten.
Én Tihamérra megyek; váljék el sorsom előtted;
Vagy győzök vagy esem; de orúl nem vívok ezentúl."
"Vessz el hát nyomorú! így szólt a dühült atya, vessz el
Elpártolt vér, majd ha atyád elhulla előtted,
Majd ha vitézi fejét láttad lehanyatlani porba,
Akkor, mert akarod, magad is bár vessz ki vasától.
Ám addig mozdúlni ne merj s megelőzni csatámat,
Mert ha gyanítandom szándékodat, e kezeimmel
Téplek el és szórlak Tihamérnak elébe; s te mennél
Harcra, te árny, te nem is Káldor? légy veszteg, apádnak
Nélküled is voltak diadalmai, s úgy hiszi, lesznek."
Szólt s elhagyta fiát s a fegyverházba rohanva
Fegyvereit szedegette vadúl s illette magára,
S elbúsúlt keddel készűlt a harcra; de a pört
Hallván szép Enikő, sietett rémülve Simonhoz,
A boldogtalan, és ily kérdést tesz vala hozzá:
"Ah Simon, ah szeretett bátyám, te reménye hitemnek,
Még egyedűl nyájas hozzám e szörnyü napokban,
Szólj, az egekre, miért e pör teközötted, atyám közt,
Kiknél nincs egyebem? Mért a bú Káldor evődő
Lelke homályában, mért a mindennapi harcok
Ságnak szép mezején, s melyet borzadva tekintek,
Rajta sötét lobogós kopjákból a komor erdő,
Mely kivirítani haj! soha nem fog senki könyétől!
És Petur és Ipoly, ők nem térnek-e vissza körünkbe?
S ily egyedűl, ily mindentől megválva, fogunk-e
Élni magunknak kín és bú, másoknak ijesztők?
Ah Simon, én iszonyút sejtek: kiderűlt vala lelkem,
Mint a mennyalapú tószín; most rémület és gyász
Fogtak benne helyet s a halálnak enyészetes árnya.
Mondd el, bátya, mi vége leend mindennek? elég-e
Már amit veszténk, vagy mely gyász várakozik még,
Hogy tudjam, s ha jövend, készen s elszánva találjon?"
Erre felelt mély sóhajtás szakadozva szivéből,
A keserűlt testvér s szomorú vala hangja szavának:
"Vajha szerencsétlen ne születtél volna, vagy eddig
Födne hideg sírbolt, és engem is, élete-untat
Régen ez a tápláló föld vett volna ölébe,
Hogy most, amiket elmém tud, kibeszélni ne kellne,
S amit mondandok, neked azt meghallanod. Árva
Elhagyatott Enikő! örömest hallgatna tovább is,
Mint hallgat vala testvéred, de bizonytalan óra
Rejti sötét végét sorsának; meglehet, eljő,
Még mielőtt vélném s akkor nem tudni, mi hasznod,
Amit már sejtesz? Tudd hát: a sámsoni házért,
Melynek erős népét éjenten Káldor elölte,
Most végivadék Tihamér jő venni boszúját,
És ő az, ki naponként e hadat űzi mezőnkön,
S rettenetes keze műve után serdűl föl az erdő
Gyász kopjáinkból, kiknek maga tette alapját.
És Petur, és Ipoly, ők odavannak örökre. De még él
Győzetlen Káldor, még bírom kardomat én is
S gyáván a gyilkost nem fogjuk várni fejünkre.
Hagyd Enikő, hagyd a sírást, nem fogsz te maradni
Védtelenűl, soha Káldoriak vérébe gyalázat
Sarja ne oltassék, s attól, ha magadra hagyatnál,
És látnál közeledni veszélyt, ójon meg ez a tőr."
Így szólt s egyszersmind a tőrt nyujtotta; fagyott, forrt,
Míglen bátyja beszélt, Enikőnek vére, s könyeinek
Rémület és búkín zavarták forrásait: a szív
Benne patakként lön, melynek magas ormozatokról
Vad sziklák borzalmai közt fut völgybe panasszal
Árja s nyugalmát a nagy uton nem tudja találni.
Ily vala elszörnyedt Enikőnek szíve: meredten
És irtózva fogá a tőrt hű bátyja kezéből,
Melynek imént maga szép hüvelyét hímzette arannyal
S kedves ajándékot vélt adni Simonnak; azonban
Visszakerűlt vad célja szerint fenyegetni adóját
A veszedelmes vas; de az ártatlannak eszében
Lassanként kiderűlt a vészes pálya; elérté
A szomorú intést s meg kezdett rajta nyugonni.
Csókkal bátyja kezét s a tőrt illette, s szelíden
Elszánt lelke szerint ily szókra nyilának el ajkai:
"Bátya, megértsem-e, ami balúl van rejtve szavadban?
Nemde te is, szeretett testvér, és Káldor, ölemből
A megemésztő harc viharának mentek elébe,
S legboldogtalanabb Enikő, ha ti elmaradátok,
E tőrrel nyomorú lelkének nyissa meg útát?
S ég, te bocsásd e bűnt! én nem fogok élni. Mi volna
Élnem örök kínban? mint fekszik rajtam ez is már,
Melyet adál, melyet sorsunk, hogy mondj ki, parancsolt.
Hárfa vagyok, melynek húrját megtépte szilaj kéz,
Mely soha már meg nem zendűl, hangatlan üres fa;
Még egy ütés kell s a zengőt nem fogja találni
Sem tündér szerelem, sem öröm játszó keze többé.
Ah nem lesz nekem a léttől megválni keserves:
Tőled válni nehéz, és válnom az édes atyától.
S válnunk kell-e Simon? szemeidben, látom, erő küzd
S kétség; ám váljunk, nem örökre, ha kedvez im ez vas
És nem örökre talán, ha fog úgy kedvezni szerencséd,
Mint Enikő érted nagy buzgósággal imádand."
Szólt s bátyjára borostyánként tapadának erőtlen
Karjai, és csüggött feje, mint a szelíd fa gyümölcse,
Halvány vállai közt; de vihar vala lelke Simonnak.
Nincsen nyúgta tovább, atyját megelőzni ohajtva
Elszaggatja szelíd kötelét a bánakodásnak,
S öldöklő fegyvert s viadalt megy venni magára.
Káldort, ahova megy, nyomban kíséri sötét gond,
És kétségbeesés, ha az elmúltakba tekintve
A még vesztendőt sanyarún számlálja; dühöngő
Elszánás pedig és több mint embernyi gyülölség
Hajtja, ha ön erejét s Tihamért forgatja eszében.
Ott vár a kapunál, s mint a napenyészeti felhő,
Mely záport s lobogó villámot forral ölében,
Mindinkább komor és komorabb lesz lelke; borúsan
Néz befelé, majd nyugtalanúl a sági mezőre
Változtatja szemét. De azonban szökve kijutván
Harcol már Simon és bal sors-hajtotta fejétől
Győző Sámsonnak rosszúl téríti csapását.
Küzd hevesen nagy erővesztéssel az ifju, csapongva
Majd itt, majd meg amott mint a láng, ostromot újít;
S tettei hírre jutandók még, ha szerencse akarná,
Hogy Tihamér kezeit kikerűlje; de mint az utósó
Napnak itélete, jő elfordíthatlan ütések
Súlyaival Tihamér; meg van számlálva csapása;
S mindeniket bizonyos romlás kíséri; Simonnak
Élete, mint felvert házban kincseknek uráé,
Fegyveri közt biztos maradását nem leli többé.
Egy vágás által ketté van szegve sisakja,
Látszanak elnyiladó vértén a szörnyü rovások,
És keze, mely védné, pazarolt erejében alább száll.
A már-már elesendőnek még egyszer az élet
Képe hizelkedik, és ifjúság rózsaszinében
A még nem látott napok állnak csalfa varázzsal.
Mint elhagyta tanácstalanúl a várat, azonkép
Fut mostan mentője felé s minden haladása,
Minden egy-egy lépés hazugúl szaporítja reményét.
Futna tovább, még tán atyjától nyerne segédet
A nyomorú; de utána van a könyörűtelen űző
És egy ütéssel az elhaladót leteríti beérvén.
Ottan ölője szivét kezdé kérlelni az elhullt,
S bágyadtan megemelve fejét, így szól vala hozzá:
"Szüntesd meg, Tihamér, egy pillantatra csatádat,
Egy pillantat után szükség már nem leszen arra.
Éltem enyész, mint a párák játéka, miként a
Délbáb a rónán, s méltó vagyok arra, hogy amint
Véredben, noha még akaratlan, dúltam, azonkép
Szenvedjem haragod súlyát. S nem is e rövid élet
Már s ez örömtelen az, melyért esdeklem előtted,
Irgalmatlan előtt; de ha van még emberi lelked
S isten képe alá nem rejtél farkasi szívet,
És ha keresztény vagy, ha bizol valahára, reménnyel
Állani isten előtt, könyörűlj az erőtelen árván,
Elhagyatott Enikőn, ki neked nem véthete, aki
Senkinek a széles földön soha véteni nem fog,
A boldogtalan ah, igen is büntetve miattunk,
Hogy fiatal napjait gyász fogja fedezni halálig. -
Ah Tihamér, hideg a te vasad keblemben, előttem
Köd terjeszkedik és az enyészet képe borúl rám:
Úgy áldjon meg az ég, amint hozzája kegyes léssz."
Így szólott s tán szólna tovább; de behamvadozának
Tündöklő szemei: búcsúzó lelke szavaival
S kívánságaival fölszáll vala hűlt ajakáról,
És Sámson nem örűlt dőlt ellensége halálán.
Ifjúsága s szelíd szózatja szivére hatottak.
Irtózván véren tengődő lelke magától
Teljesedése felé látszott gonosz átka sietni.
A holton komoran nyugovék beborult szeme s így szólt
Végre nehéz küzdéseiben vész-ülte kedének:
"Téged ugyan, Káldor, nyugalomnak adott ma ezen kar,
S melyet sürgettél, rád hozta időnek előtte
A keserű végét; de magam vagyok a nyomorúbbik
Mind valamennyi között, kik elestenek és az ölésben
Nincs gyönyöröm többé; inkább irtózni magamtól,
Díja csatámnak, azóta, hogy ifju szemeidnek
Fénye lehúnyt s panaszos szavaid füleimbe hatottak.
Látni fogom, mint véreimet, az erőtlen atyáét,
Éjeimen halovány bús képedet, egy sereget fog
Látni szemem, vadat és szomorút, vér-fonta hajakkal
Rettenetest s beomolt szemmel szemeimbe tekintőt.
Vajha ez életben ne találtuk volna föl egymást!
Vagy te ne lennél káldori faj, vagy sámsoni vér én;
Békén, oh nyomorú, lakhattál volna körűlem,
S vétkemből soha még szellő sem bántana: ám most
Elhúnytál fogadásom alatt, s még akire sor vár,
El fog jutni hamar végéhez, vagy pedig engem
Visz le megállhatlan folyamában az óra hatalma,
S ahova szállandok, gond nem kísér el az áldott
Földbe, hová te uton vagy már; és aki fölötted
Győztösen áll itt, a harcnak nem látja jutalmát:
Szenved igájában ön-lázította bajának,
S fáradságaiért nem adózik örömmel az élet."
Szóla s tünődve megállt, tova menjen-e kezdeni új bajt,
Vagy hazatérve nyugodjék meg? De közelgete Káldor
S földobbant a föld siető lépteire. Falairól
Látá haj! későn magzatja veszélyteli útját,
Látta merész harcát a fenyéren s jött, harag és düh
Szárnyai lábának, s még messze kiált vala: "Sámson,
Várd az atyát, az volt, ki megölte öcséidet, őtet
Várd be, ha istened él." De siket pusztában enyészett
Hangja beszédének, Tihamér végezte csatáját.
Most az atyát a legkeserűbb bú kínja fogá el;
Látta lerontott bálványát a csonka reménynek
És nemzetségét betemetve; megáll vala kissé,
Mint kinek a földön már nincs mit tennie, váltva
Néze halálszemmel öldöklőjére s fiára.
Két hatalom küzdött zúdúlt lelkében egyenlőn,
A boszu és bánat; de erőt vőn végre boszúja,
Az lön az úr s egyedűl annak hallgatja parancsát.
Már Tihamérnál van, fia véres alakja előtte,
S ő, mielőtt karját megemelné, ily szavakat mond:
"Sámson, vádoltam magamat, mikor álmai karján
Más nyugovék, titkon keserű vád gyilkola engem,
Hogy kegyelem nélkül, s a boszúnak szörnyü határán
Túl jártam; de te vad, fene vadnál rettenetesb vagy.
Akkor az éj pokol öltözetét burkolta magára,
Csillagi nem voltak, mikor én házadra ütöttem;
Mámor közt töltém lelkemnek régi haragját,
S hogy berekeszthessem munkámat, egy óra elég volt,
De te szünet nélkül csapdossz, mint kánya, szivemre.
Cseppenként szivod el vérét s a vérnek ivása
Még szomjúbbá tesz. Jősz reggel, délben, az estve
Meg nem hűti dühöd lángját. A hosszu halálnak
Kínaival táplálsz, hidegen számolva boszúdat,
Hogy végtére minél több szörnyűséggel elölhess.
Légy átkozva örökre, utált és gyűlöletes vér,
A kétségbeesés kísérjen sírba s dühétől
Megszabadúlni ne tudj, míg a végetlen időben
Tartani fog. - Mi gyönyör volt ez, melyféle vitézség,
A gyengét, nem harcra valót, verekedni tudatlant
Gyilkos acéloddal leteríteni? Annyi halállal
Nem teltél-e be még? Oh hogy kezeimbe legelső
Nem vettem vasamat! harcod végére jutottál
Volna legott s most ezt nem kellene látnom, atyának,
Nem hallnád istentelenűl mosolyogva keservem
Szózatait; de jer el, ha vitéz vagy, küzdj az atyával
S add meg kardjának rég gyűlölt véred adóját."
Így szólott; de legott Tihamér választ ada mondván:
"Káldor, örülhetnék, ha öröm még volna világon
Lelkemnek, s az egekbe ható hahotával örülnék,
Mert nyomorún látlak, nyomorúbban szinte magamnál,
És hallom panaszod hangját, háznépnek uráét
Még nem sokkal előbb, most kínosan elszakadottét
Mindentől, amit szeretél. S így kelle az élő
Isten igazságát kardunk élére kitennünk,
Hogy te is, én is, utósók a két házivadékból
Harcolnánk egyaránt, s valahára ki lenne csatával
Víva, ki a véres bűnök kezdője, kinek kell
Végre halálával berekeszteni a haragoknak
Kárhozatos napját; és itt van, Káldor, ezen nap.
Én nem vádollak; gonoszabbat mint az üres vád
S rettenetesbet tenni jövök. Vagy téged im ez kard,
Mint fogadásom van, megemészt most, és soha Káldor
Éjjeli dúlással nem fog pusztítani Sámsont,
Vagy pedig én bukom el, és nem lesz gondom azontúl.
Jer neki! el ne feledd, két háznak híre kezünkben:
Sámson-e vagy Káldor: váljék el még ma örökre."
Szólt s megemelte vasát, s a két ház régi dühével,
Mintha egész erejét bírnák, vadan összerohantak
A végső daliák. Hangzott szakadatlan ütéstől
A vért testeiken, pengettek az összecsapódott
Kardok, s tartott a bús harc sok időig egyenlőn.
Sámsonnak sok ütésektől már rótt vala vérte
S a mindennapi harc jeleit hordozta; de még ép
Karjai űzték a veszedelmet; Káldor erős volt
Bús dühödésében s bántatlan fegyveri által.
S még nem volt az idő, hogy elessenek; egy akarattal
Fáradt karjaikat nyugtatni megálltak, azonban
Alku lön: "a várból kiki még ma csatára kijőjőn,
S régi viszályoknak még ez nap vége szakadjon."
Káldor az elholtat temeté be keserve utósó
Csöpjeivel s a gyászhelytől megválnia kín volt.
Negyedik ének
Visszavonult Tihamér, örömtelen, mint kire senki
Nem várt a házban; de nehéz gyötrelmei nyomván
Ment Káldor szomorú várához s rettege látni
A testvértelenűl sínlődő lányka keservét.
Ülve találá azt kifelé fordúlva s merően
És érzéktelenűl a róna mezőbe kinézve.
A kétségbeeső bánat nem omol vala könyben
Arcairól, enyhűl kebelét nem emelte sohajtás.
Arcai holt rózsák, szeme hullócsillag, alakja
Mint szobor a síron, mozgatlan, néma, hideg, bús.
Atyja belépte után fölkelt; de sem ő, sem az, egymást
Szóra nem indíták, egy szemváltással elértvén
Kínérzelmeiket s egyebet mit mondani nem volt.
Káldor elébb mozdúlt és így szólt végre, kinyujtván
Elkeseredve kezét s bú-törte fejéhez emelvén:
"Engem az istennek valamennyi csapása lesujtott!
Szánakozás kísér a föld gyomrába halottat,
S a hív fájdalom és emlékezet a lemenőnek
Virraszt sírja fölött; haj! én már élve felejtett,
Élve halottabb én, nem látom senki figyelmét.
Századig éljek bár, nincs aki örülne, hogy élek
S engem az undok föld betemethet bízton, utánam
Senki könyűt nem hint és senki sohajtani nem fog."
Szólt és székre vetette magát, könyökébe temetvén
Vas-környözte fejét; de ijedve fölébrede a lány
Andalgásaiból s Káldort elhagyta legottan.
Nem sok időre bejött, kupa volt megemelve kezében
És közelebb jutván leborúlt atyjának előtte
S a poharat remegő kézzel felnyujtva imígy szólt:
"Béke az elhúnytnak s üdvösség a nagy egekben
Isten előtt; áldás kísérje s szerencse az élőt,
S tartsa meg árvának nekem őt, az egyetlen utósót."
Meglágyúla kemény Káldor szive; elfogadá a
Felnyujtott poharat s kiürítvén könnyei hulltak;
Majdan térdeiről fölvonta magához az árvát
S elfojtódottan nyugtatta sokáig ölében.
Most a nagy bajjal gyüjtött kincs, a keresett hír,
Dús hajlék, mind semmi becsűk, szívének előtte
Még ez az egy kincs van s értéke fölebb az aranynál,
S most százszorta nagyobb, mint volt a boldog időben.
Ehhez tartja magát, ehhez vagyon élete kötve.
Némán tartja soká karjaiban, majd bizodalmát
Véve csatájához fölemelni kivánja jövendő
Jobb sors álmaival s így szól az ölébe simúlthoz:
"Légy nyúgott Enikő, el voltam szánva halálra
S halni kivánatosabb, mint élni örömtelen, ámde
Éretted fogok élni. Ne félj a szörnyü kezétől,
Megfáradva vonúlt várához vissza s ha jő még,
Veszni jövend és tetteiért megadózik előttem.
Élni fogunk s egymás gyászait enyhítve viselni,
S nem sok időre marad pusztán a sági lak; a baj
Napja után megnépesedik sok régi cseléddel
És fogad új hadakat kebelébe: virágzani fognak
Síkjai, gyászaiból feltündöklendik az ős ház
S kedves vendégink jőnek meglátni határát.
Végre komorságát nem fogja-e tája levetni,
Nem jön-e még az idő, hogy búját enyhe tanáccsal
Váltja szelíd Enikőm és nászt hoz az árva tanyához?
Ah Enikő! a káldori faj nem fogna kiveszni
Nyomtalanúl, mint a felhők árnyéka, miként a
Pusztai kút, melynek kiapasztá nedveit a hő,
És az atyának még oka volna, hogy élni ohajtson."
Így szólott, de hiú szavait fejcsüggve s keserves
Kétséggel hallá s nem tud vala szólni leánya;
Terhes s kínteli volt az idő haladása közöttük
Mint a sánta vadé, ki sebet visz nyögve szügyében
S a veszedelmek elől nagy fájdalmakkal iramlik.
S másodszor kele irtó harc a sági fenyéren.
Küzdöttek kegyelem nélkűl a régi haragvók,
S véresen és dühhel sok időig tarta csatájok.
És megtért Káldor, mint látszék épen, azonban
Melle sebet rejtett s lassú vala karja ütéstől.
Nem késett poharát áldozni a visszajövőnek
A hű lány, fölnyujtá azt kideríteni vélvén
A fáradt atya orcáját; de borúlva maradt az
S csak nehezen fejlék Enikő láttára ködéből.
Elfogadá mégis poharát s az erőteli nedvet
Itta gyönyör nélkül, lelkét nem emelte hatalma.
S már ajkán lebegett a sorsintézetü szózat,
Mely Enikő lelkét elzúzza; de visszamarasztá
A veszedelmes hírt s az utósó pillanatokra
Hagyta kimondását; az utósók voltanak immár
S ő még csalta magát. Enikőt pedig, aki remegve
Függe nyakában még, hogy rosszra ne lenne gyanúja,
Elküldé eleségtárába, hogy ép eledellel
A harcban törtet megvendégelje, ha megtér;
Azt ugyan ő immár nem fogja izelni; de a lány
Hallani atyjának megörült ilyféle parancsát
És úgy hitte szegény, hogy az élet vágya s reménye
Hozta meg e gondot s dolgaihoz láta legottan.
Káldor azonban kötte sebét s legutószor az immár
Puszta terembe vonúlt, hol fegyveri függtek; azokból
Néze betörhetlent, tetemest s tagjaihoz is illőt.
Búsan néztek alá az elődök képei, búsabb
Káldor képeiket komoran mellőzte s tovább ment,
Hol vértek s tarajos sisakok villogtak elébe.
Végre megállt s újjal kezdé fölváltani kardját
S minden fegyvereit. Meghorpadt vérte helyett vőn
Épet, romlatlant s talpig vala vasban; elülről
Nap ragyogott mellén, vállát két sárga oroszlán
Födte kapocsképen, sisakát jegyzette magas toll.
Mindezeket hajdan Sámson hordozta csatáin;
S már régen nyugovók függöttek háza faláról;
Káldor az éjhadnál rablólag orozta magához
S hitte menendőnek, ha magára keritheti, éltét;
Mert finomúl vala s tartólag művelve acélból.
Könnyebb a vasnál s jól vert szálakkal erősebb.
Alkonyodék; de homályt a hold nem hagy vala úrrá
Lennie a tájon, kiderűlt kísérteti fénye
S néma jelentőleg két szomszéd várra lenézett;
És ez időt választá el vég harcra s elérvén,
Ság kapuján Tihamér jelt ad vala hangos ütéssel.
Hallá s megdöbbent Káldor; de nyakában ül a sors.
Mennie kell s csak az egy viadalban van menedéke.
Indúl és Enikőt ígyen szólítja vigyázva:
"Halld, Enikő, még egy harcom van hátra; s magad léssz,
Míg oda vívandok, jer azért le s utánam erősen
A kaput elzárjad s ki ne nyisd, míg fegyvereimben,
(Vígyázd meg jegyeit) engem közelíteni nem látsz".
És az atyát Enikő szomorúan kísérte s utószor,
A hideg ércekben megölelte, utána bezárván
A kaput és remegő léptekkel visszaeredvén.
S a legrettentőbb harcot most kezdte, rohanván
Vége felé Káldor. Bízton várá be csapásait
Sámsonnak s azalatt ravaszúl rést néz vala romlott
Vérte nyilásai közt testéhez jutni. Födetlen
Tomporait kezdé ostromlani s a csupasz oldalt
Vérbe borítá el; s mindinkább dúl vala vérért
S a vér díjáért lángolva, s hiába esének
Sámsonnak sűrű rohanásai; őt az acélmű,
Mint vehetetlen vár, távol tartotta, s nem engedt
A kard élének, rést nem nyita semmi csapásra.
S már érzé sebeit Tihamér; de csatája utóján
Nem csüggedve vivott, s lassudván, őrzeni kezdé
Védetlen tagait. Káldor, mint aki kaszával
Vágni akar rendet s a kaszát nagy súllyal az ingó
Fűnek ereszti, mohón úgy vágya ledönteni Sámsont,
S oldalt fegyveriből pusztúlt derekához irányzott.
Megrettent a készületet sejdítve s hiúzként
Félreszökött Tihamér s a halált kikerűlte; utána
Kardját másodszor megemelve siet vala Káldor,
S hogy diadalra jutand, ébredt bizodalma; de hónaltt
A fölemelt kar alatt sérté meg Sámson az űzőt;
És sürüen omlottak ütései; mint az eső jég
A vert ház tetején, hangzott szakadatlan az ős kard
Ellensége vasán s tagjait megtörte. Kifáradt
S nem viva már Káldor; sajgó jobbjában az éles
Kard hatalomtalanúl maradott, s viadalmát
Végzé a győző az acélt torkába merítvén.
Elhullott Káldor s habozó hörgéssel akarván
Átkos imádságot s kérelmet mondani, elhalt
A gyászok szerzője s kinyúlt a sági fenyéren;
A győző pedig a véres kardot fölemelvén:
"Hála boszúálló isten, nagy hála nevednek!
Ellenségeim elhaltak fene harcban előttem
S most az utósónak vérét nyujtom föl; imádlak,
Hogy gyász áldozatúl feleim nyugtára fogadd el."
Így szólt a szörnyű s a vérnek csöpjei hulltak
Kardvasa széléről; de lehajlott most s az utósó
Káldornak testét kezdé megfosztani: "Rabló,
Halva se bírd, ugymond, melyet nem kell vala bírnod
Élve is, örökömet. S ahol vagy, már neked a vért,
A sisak ótalmat nem adand ön férgeid ellen,
Így pedig a hollók fognak verekedni fölötted,
S kedvre hozand, melyet diadalmam szerze, csatájok."
Ezt mondván leveté megromlott fegyvere súlyát
S visszarabolt örökét öltötte magára helyette.
S amint végigment a sági fenyéren a holdnál,
Vállai s napviselő sértetlen melle ragyogtak.
Legboldogtalanabb Enikő, kínaggodalom közt
Élt azalatt egyedűl a roppant várban, eladva
A könyörűletlen sorstól kétségnek, ijesztő
Képzelgéseknek s egy hosszú lelki halálnak.
A kezdett dolgot feledé s folytatni erőtlen,
Éghez imádságot fölohajtani nem vala képes;
Benn a néma magány kísérteti csende riasztá,
Künn iszonyú volt a küzdők zajgása, s az éjnek,
Ahova ment, őt legborzasztóbb képe követte.
Hasztalanúl váltotta helyét a gyenge hajóként,
Mely lemerűlt s könnyű fáját nem tudva emelni,
Bárhova forduljon, hullámmal telt marad öble:
Úgy Enikő nem volt képes megválni bajától;
Künn és benn egyaránt kínos vala léte. Azonban
A jeladó fegyver feltünt a vár közelében.
Lassan lépdele, gondolatok küzdődve agyában,
Sámson elé s a zárt kapunál kis időre megállott.
Kit látván Enikő, Káldornak véle s szivében
Hosszu sohajtással szakadott meg a régi szorongás;
És csak alig vala sorsának megbírnia képes
Jobbra derűlését. Tántorgó léptei vitték
A kapuhoz s kezei, hogy azont megnyitta, remegtek;
Majd kebelére omolt a némán vesztegelőnek
És csókolta, könyei hullván, a jéghideg ércet,
S mint halovány bimbó csüggött vélt atyja nyakáról.
Föllázadt Tihamér minden csepp vére; de vonta
Őt az öröm szárnyán a megcsalt lányka s menet közt
Még sokszor karjára borúlt hév csókokat adván,
S hogy kebelét a köny megtágította, imígy szólt:
"Oh atya, kedves atyám, megjöttél, nem vagyok árva,
Nem vagyok elhagyatott! Legyen áldott, aki megótta
Éltedet, a kegyes ég. Enikőnek nincs oka immár,
Hogy sírjába kivánkozzék: fog sírni az elhullt
Testvérek holtán; de az élőt a szeretettel,
Melyet azok birtak, buzgóbban fogja ölelni."
S még mindig némán mene Sámson s zaj vala lelkén
S a vas alatt hangos dobogással nyúgtalanúl vert,
Mintha erős kebelét föl akarná törnie, a szív.
S szólt Enikő: "Atya, nincs-e szavad, mely visszafelelje
Örvendéseimet s e vas fog-e fedni örökké,
Mely hidegen fogad és fagyva hév csókjaimra sem enged?
Ah légy nyúgton atyám: Ságon szent béke lesz ismét,
A viadalmaktól elijedt nép visszakerűlend,
S népes lesz s elevenséggel lakodalmas az ős ház.
Kedvesim elhúnytak, sivatag van utánok eszemben;
Mert soha testvért már nem adand nekem a szigorú menny:
Őket azért soha nem fáradt bánattal utósó
Napjaimig keseregni fogom; de csak úgy legyek áldva,
Mint élőt téged foglak tisztelve szeretni.
Kincs leszen életed, azt híven őrizni, szerelmes
Foglalatosságom s kedvessé tenni, szerencsém."
Ekközt a várnak belső tereméhez elértek.
Ott feketű csészén pillog vala hamvadozó mécs,
S gyenge világa derűt kölcsönze az éji homálynak.
Most Enikő leszakasztva magát követője nyakáról
Ment, hogy vég poharát áldozza s ez ünnepi tettel,
Hogy még élni fogand, noha inkább halna, jelentse.
És szép volt a lány, s őtet nem tette virító
Kor, nem az ifjúság, tündérlő kelleme széppé,
És nem a mennyei arc egyedűl és a deli termet;
Bájló egy maradóbb szépségnek bélyegi által:
Tűkör volt a test, a legszebb lélek alakja.
A halovány bú csak vonzóbbá tette, varázsként
Ült az epedt arcon, szeme harmatgyöngyein, üldve
A szivet és annak nyugodalmát lesve halálra.
Fölrettent Tihamér s állt elszörnyedve magától
Mint villámtól vert, zivatartól megszakatott fa.
A szépség könyvét kinyitá harcsorsa előtte
S olvasa benne nyomort, borzasztó tettei bérét.
A jelen és a múlt harcoltak eszében, azoknak
Lett vad honjává s szörnyü eszmélete kín volt,
Kín, melynek végét be nem éré képzeletével.
Jött Enikő elszánt fájdalmmal az angyali arcon
S hozta be vég poharát. Tihamér, valamintha halálnak
Álmaiból ébredne, merőn felnyúla helyében,
S mintha elég kínt már nem nézett volna szivének,
A sisakot fölütötte fején. Elhalva rogyott meg
Szép Enikő e látványon: képetlen ijedség,
Rémület és, mely mint villám futa által idegjein,
A szörnyű csalatás, megtörték teste hatalmát.
Megrendűlt keze a poharat nem bírva kiejté,
Lábai roskadtak, szeme, mint a hamvadozó tűz,
Bújt pillái alá; ájultan hulla le, s kedves
Arcaitól a vér látszott búcsúzni örökre.
Sámson ijedve rohant az esőhöz s nem puha karján
Mint kasza-vágta virág nyugodott a lányka fehéren.
Őt a veszni menő ifjú kétségbeeséssel
Nézte soká s képes nem volt mozdulni helyéből.
Majd kerevetre tevé, s mint áll szentének előtte,
Kit keresett bércen, völgyön bujdosva zarándok,
Úgy állott Tihamér vas térdit földre bocsátván
A húnyt lányka előtt, s ha örökké élnie sorsa,
Más helyet a széles földön nem venne magának.
Most még egyszer az ájúlt lány kezdette emelni
Szőke fejét, sóhajtás jött ajakára s erőtlen
Szempillái alól a rejtett fény kitekinte.
S úgy látszék, megszünt félelme, merően epedtek
A leborúltra szemei s már nem volt bánat azokban.
Ajaka nyílt - gyász rózsák közt így nyildokol a sír -
S "Meglátjuk, Tihamér, egymást!" így szól vala halkan
"Éjfélben s éjfélek után." És szózata megszűnt,
Mint az ezüst húrnak pengése, ha megszakad, és a
Lant kebelét többé nem hangoztatja dalokhoz.
Jött a szép hajnal s Enikőt meghűlve találá,
Jött a dél ragyogó súgára; de színtelen a lány
És hideg és halovány, mint völgyeken a fuvatag hó.
Őt Tihamér a sági mezőn sírjába letette,
S mint az elégett ház, állt szörnyű tettei végén.
Múlt a nap s eljött a csillagsátoros éjfél,
Néma komoly csend volt körülötte s homálya ködében
Rémületes sanyarú képek kápráztak ijesztőn.
Mindennél sanyarúbb, mindennél sokkal ijesztőbb
Ült Tihamér Káldor várában, réme magának,
Réme az éjfélnek, s amint kitekinte merően
S gondolatok nélkül, (csak fájdalom ég vala benne)
Ím kinyilék halkan könnyű suhogással az ajtó
S szép Enikő, a káldori ház hajadonja, belépett.
Termete lágy habból látszott alkotva lebegni,
Két szeme bájtűz, mely egeket leidézne, aranylók,
Mint az aranyfelhő, voltak hajfürtei, arcán
A legszebb fiatalságnak rózsái virúltak.
Szép volt a lány és fiatalságában igéző.
Ah de hamar kedves ragyogása hanyatlani kezde:
Bú foglalta helyét az imént tündökletes arcon,
A szemek ép sugarát köny fárasztotta, lehulltak
A ragyogó fürtök halovány mellére zavartan,
Éktelenűl, hamvadt a kéjtől hajnalodott arc,
S lassanként fiatal rózsái lehervadozának.
Végre halói sohajtás jött a puszta kebelből
S a gyönyörű termet hideg ájúlatra leomlott.
Szörnyen tünt e kép Tihamérnak, nem vala képes
Állni tovább, arcúl a földre borúla előle
S eszmélet nélkül gyötrődék végig az éjen.
De valahányszor az éjfél tünt, mindannyiszor ifjan
És gyönyörűn Enikő jött, hogy hervadjon előtte,
S mondhatlan nyomorúsággal töltötte be lelkét.
Őt látá a róna mezőn, a vári falak közt,
S mert élvén nyugtot nem lelt, maga ásta magának
A lenyugasztó sírt s befekütt megvárni halálát.
És letüzé, mellyel boszuját töltötte, fejéhez
A ragyogó kardot, buzogányát tette szivére,
Hogy nehezen fekügyék, mint a sors átkai, rajta.
Ott is az elszántat Enikő nem hagyta nyugonni,
Jött fiatalságában mosolyogva, gyönyörre csaló kép,
És ült a feküvő lábához, epedtek azonban
Arcai már s Tihamér iszonyodva szökött ki helyéből,
S ment mind vad, melynek fekvét fölverte vadászeb,
A vadon életnek ment bolygani tömkelegében,
És a sági vidék nem látá őtet azontúl.
A két vár pedig omladozott, bús fészke bagolynak,
S a viharok zordon hárfája, hol a rohanó szél
Nyílt kapuk és ajtók szárnyait verdeste falakhoz,
S messze süvöltő dalt zengett a puszta határnak.