A két rabló
szerző: Hunyady Sándor
Teaidő volt. A hotel hallja zsúfolva, amikor David Smith rövid délutáni szendergés után lejött a szobájából. Nagyon elegáns, sőt szép, fiatal férfi volt. Talán csak az volt bántó simára borotvált arcában, hogy az álla és rövid orra túlságos energiát mutatott. Ez a keménység és a szeme fehérjének veszedelmes, sárga villanása kissé idegenszerűvé és félelmetessé tette.
Leült egy kicsiny asztalhoz, de még hozzá sem nyúlhatott a teáscsészéjéhez, amikor egy köpcös, kurta hajú úr lépett elébe:
- David Smith, ha nem csalódom?!
A gavallér igen udvarias mozdulattal állt föl, csak a szemének fehérjén villant meg gyanakvón az a különös sárga fény:
- Igen. Parancsoljon.
A kurta hajú ember impertinensen elmosolyodott:
- Más néven Fred Turner, ugyebár? - és kifordította a kabátjának gallérját, hogy diszkréten megmutassa detektívjelvényét.
Ez a mozdulat még le sem zajlott, amikor Smith Turner ökle már le is csapott. A kis teázóasztal feldőlt, a csésze összetört a parketten. És a hall finom publikuma bámulhatott azon a remek izmokra valló tigrisugráson, amellyel a kedves David elérte a kijáratot.
A forgó üvegajtón túl azonban négy kék ruhás policeman leskelődött. A rendőrök fölemelték rettentő, rövid gumibotjukat.
Fred Turner villámgyorsan átlátta, hogy lehetetlen menekülnie, megállt, zsebre dugta a kezét:
- Ne nyúljanak hozzám. Megadom magam.
A hallból előkerült a vastag nyakú detektív. A tarkóját dörzsölte:
- A fene egye meg, Fred! Nehéz keze van magának. Nyújtsa csak ide, aranyom, hadd rakom rá ezt a karperecet! - és megcsillantotta a kis acélbilincset.
- Csak nem tesz velem ilyen szégyent, felügyelő úr?! - mondta sötét arccal a zsivány. - Itt mindenki ismer, és mindenki "másképp" ismer. Ez nekem nagyon kínos.
A detektív vigyorgott.
- Kínos? Szavamra, elhiszem. De hát mit csináljak, drágám? Nagy kincs maga nekem. Muszáj magára őrülten vigyázni!
És a négy, kurta gumibot védelme alatt rácsettent a perec Fred Turner csuklójára.
A hallban egy hölgy elájult, szegényt legszemélyesebb érzelmeiben érintette ez az incidens. Egyáltalán roppant keserves út volt Fred Turner számára megbilincselve sétálni végig a platón, a fürdő parkján, a teniszgrundok között, annyi megdöbbent és csudálkozó szem sugarában, a rendőrök eszkortjában. Már egészen beleszokott, hogy ő - gentleman.
A detektív, aki úgy érezte, hogy a karrierjének igen jót fog tenni ez a fogás, szinte megenyhült a haramiával szemben. Nyájasan veregette a vállát, fecsegett, hiszen végül mégiscsak neki köszönhette szerencséjét.
- Az állomásra megyünk, drága szívem. Visszaugrunk New Yorkba, az ilyen luxushelyen nincs hová tenni magát. Látja, mennyi gondot okoz?! De igazán mit búsul ilyen szörnyű módon? Legalább nyugodtan fog most pár évig aludni. Mert becsületemre, nem hiszem, hogy a villamosszékbe kerüljön. Ahhoz maga túlságosan ügyes lókötő.
Az állomáson a felügyelő elbocsátotta a négy rendőrt, és barátságosan föltámogatta megbilincselt foglyát az északi expressz meredek lépcsőjén.
A szakasz, ahová beültek, zsúfolva volt mindenféle szemét néppel. Fred Turner a homlokába húzta a kalapját. Összeharapott szájjal tűrte az utasok ostoba megjegyzéseit, akiknek nagy gyönyörűséget okozott a teniszruhás, finom gavallér, azokkal a kis ékszerekkel a csuklóján.
Ült, hallgatott, átkozódott magában, amíg egyszer csak nagyot villant a szeme. Észrevette, hogy a bal kezén kinyílt a bilincs. Rosszul volt kapcsolva a perec, a kis acélfog kijött a zárból. Nyitva volt. Ha akarja, kihúzhatta volna belőle az öklét.
Innen kezdve Fred Turner beszédesebb lett. Hízelgő mosollyal súgta a detektívnek:
- Remélem, felügyelő úr, nem lesz semmi látványosság az állomáson. Tudja, olyan ember vagyok, hogy nem szeretem a feltűnést. Utálom a maguk ronda, csukott autóját is. Üljünk taxiba, szeretnék, mint egy úr, nyitott taxin menni végig New Yorkon, mielőtt besavanyítanának. Ugye, megteszi, öregem? Végre, ha fültövön is sóztam, maga mégis keres azon az üzleten, hogy megcsípett!
A detektív szinte szeretettel nézte a rabját:
- Jól van, fiam. Legyen a maga akarata szerint. Látja, tetszik nekem, ha ilyen szelíd. Mindjárt ezen kezdhette volna!
A vonat a föld alatti pályaudvar ívlámpáinak fehér fényében óriási tömeget öntött ki magából New Yorkban. Ember ember hátán hemzsegett, és a nagy tülekedésben igazán senki nem vette észre, hogy Fred Turnernek milyen perecek vannak a csuklóján.
A detektív, mintha csak jó barátok lennének, karon fogta a rabját. Úgy haladtak, lassan, lépésről lépésre a tolongó tömegben, azon a keskeny aszfaltnyelven, amely két sínpár között húzódott.
A detektív megszorította a zsivány karját. Elismerően mondta:
- Szavamra, csudás izmai vannak. Ha jobban eltalál, talán még most is ott feküdnék abban a hotelben, eltört állkapoccsal!
Fred Turner szerényen mosolygott. Csak a szemén villant el megint az a félelmes, sárga fény. Titokban, a kalapja karimája alól azt nézte, hogy gördül ki a bal oldali sínpáron, alig két lépésnyire tőlük, közvetlenül az aszfaltjárda mellett a kaliforniai expressz. Egyelőre még méltóságos lassúsággal haladtak a pompás, hosszú pullmanvagonok, de Fred Turner kiszámította, hogy tíz másodpercen belül szélvészszerű sebességgé fog fokozódni ez a mozgás.
Megvárta, amíg a hálókocsi és az étkezővagon elsiklik mellettük, aztán titokban kihúzta a kezét a bilincsből:
- Nézze csak, felügyelő úr! - mondta halkan.
A detektív Fred Turner felé fordította az arcát. Ebben a pillanatban érte védetlen állát, alulról fölfelé, az a rettenetes ütés, amelytől egyszerre hat foga tört ki, és amelytől úgy esett össze eszméletlenül, mint a rongy.
Fred Turner hosszú, rugalmas ugrással a járda szélére vetette magát, és föllépett a már gyorsító expressz utolsó előtti kocsijának lépcsőjére.
A tömeg inkább azt vette észre, hogy valaki összeesett. A kurta, villámgyors ütést szinte senki sem látta. Senki sem törődött a lépcsőre kapaszkodó elegáns férfival. Elkésett utasnak nézték, aki az utolsó pillanatban ugrott föl a vonatra.
Fred Turner néhány pillanatig látta a járdán összetorlódó tömeget. Aztán az expressz kiszáguldott vele az állomás kormos üvegteteje alól a külső pályatest csattogó vágányrengetegére.
Váltókon csattogott át, szemaforok mellett rohant el a vonat, egyre szédítőbb sebességgel, hogy a szél csaknem lesodorta a zsiványt a lépcsőről.
Már New York állam szabad területén haladt az expressz, amikor Fred Turner óvatosan kinyitotta a vagon ajtaját, és föllépett a peronra. A peron üres volt. Turner mély megkönnyebbüléssel sóhajtott. Újra szabad volt. Bár igaz, hogy ez az állapot még mindig cudar veszedelmeket jelentett. Nem volt sem jegye, sem pénze, tudta, hogy a legközelebbi állomást kétségtelenül alarmírozta már a rendőrség sürgönye. Azonkívül pedig a bal csuklóján még mindig rajta volt az áruló bilincs. Akárhogy feszegette, nem tudta magáról leverni.
Nekitámaszkodott a rohanásban reszkető vagon falának, hogy megpihentesse izmait a görcsös kapaszkodás erőfeszítése után. Nem tervezgetett. Csak figyelt, éberen, élesen. Várt a szerencsére, hogy megfoghassa; vagy a bajra, hogy idejében elháríthassa.
Néhány feszült perc múlása után már jelentkezett is az első veszedelem. A peron végén feltűnt a kalauz alakja. A Californian Pacific szolgálatkész alkalmazottja gyanútlanul közeledett Fred Turner felé. Nem emlékezett erre az utasra. El akarta kérni a jegyét.
A haramia végigkutatta minden zsebét:
- Az ördög tudja, hova tettem azt a jegyet. Talán elejtettem valahol?! - és lehajolt a földre, mintha ott akarná keresni.
A kalauz udvarias ember volt. Azonkívül a borravalóra gondolt. Együtt bosszankodott hát utasával, együtt keresgélt vele a földön, még utána is nyúlt egy darabka sárga papirosnak, talán az ott?!
Ha a kerékcsattogás nem lett volna olyan erős, talán fölfigyelt volna valaki a kupéban az utasok közül arra a kurta, de halálosan rémült ordításra, amely a peronon hangzott el. De mert az expressz mennydörgő robajjal vágtatott, jóformán maga Turner sem hallotta, milyen sikoltással búcsúzik a kalauz az élettől.
Gyönyörűen sütött a nap. És a napfényben komikus, szinte vidám mozdulattal bukfencezett le a világosbarna vászonba öltöztetett emberi test a magas töltésen a százkilométeres gyorsasággal száguldó vonatról.
Fred Turner a sikeres munka után vadul megnyalta a szája szélét, mintha berúgott volna valamitől. A szemében fölvillant az a bizonyos sárga fény. Egyetlen, mély szusszanással kifújta izgalmát. Aztán megindult, hogy végignézze, melyik kupénak van a legbiztatóbb publikuma.
Az első fülkében öt ingujjra vetkőzött fiatalember pókerezett. Ez nem volt kívánatos társaság. Turner továbbment, és a harmadik kupéba nyitott be, amelynek plüssfészkében két öreg hölgy, egy egészen fiatal legény és egy vattahajú, rózsaszín arcú, kékre borotvált, nehéz testű, vén gentleman üldögélt.
A bal kezét, amelyiken a bilincs volt, jó mélyen a nadrágzsebbe süllyesztette. Szerény mosollyal köszönt, és udvariasan engedelmet kért, hogy leülhessen, mert a szakaszában igen sűrű a dohányfüst, márpedig ő nem szivaros ember.
- Tessék! - mondta nyugalmasan a vattahajú, vízilószerűen nehéz testű, öreg gentleman. - Ez a két fotel még üres.
A fülkében rövid csönd támadt. A régi utasok szemügyre vették új társukat. Aztán, amikor nem találtak rajta semmi különöset, újra megindult a diskurzus, amely félbeszakadt, amikor Turner a kupéba tolakodott. Az egyik öreg hölgy beszélt, hogy látott egy fakírt valamelyik New York-i varietében, aki hegyes szegekkel kivert deszkán feküdt, élő parazsat tétetett mezítelen mellére, és még néhány hasonló produkcióval mulattatta a publikumot.
Fred Turner eleven érdeklődéssel kapcsolódott belé a beszélgetésbe. Elmondta, hogy hosszú időt töltött Indiában, és meglehetősen belé van avatva a fakírok bűvészmutatványaiba.
- A legtöbb ilyen fakírcsuda szimpla trükk - jegyezte meg könnyedén. - Például itt van az a mutatvány, amikor a fakír fedetlen testtel áll a töltött fegyver csöve elé. Nevetnének, ha tudnák, milyen egyszerű ennek a csudának a magyarázata. Megmutathatom. Nincs valakinél véletlenül revolver? - és kedvesen mosolyogva nézett körül.
A kékre borotvált, vattahajú víziló bosszúsan mondta:
- Nem szeretem, ha pisztollyal játszanak előttem!
A fiatalember azonban nagyon kíváncsi volt a trükkre. A nadrágja hátsó zsebéből előhúzta a browningját, és átnyújtotta Turnernek:
- Tessék, itt van a revolver, ha megfelel a célnak. Megjegyzem, hogy hét golyó van benne, és kilenc milliméteres a kalibere.
Fred Turner udvarias mosollyal köszönte meg a bizalmat. Gondosan megnézte a fegyvert, a töltényeket a lapos, kis golyótáskában, kinyitotta a závárt, azután ujját a ravaszra tette, és a revolvert ráemelte a társaságra.
Az arcáról eltűnt a mosolygás. Rekedt fenyegetéssel suttogta:
- Föl a kezekkel! - és minden más magyarázat helyett kihúzta a zsebéből bal kezét, csuklóján a csillogó acélbilinccsel.
A társaság minden tagja engedelmesen magasra emelte a kezét.
A hölgyek ájuldoztak, a fiatal amerikai rákpiros lett a dühtől, a vattahajú víziló szárazon kérdezte:
- Csak a pénzünk és az ékszereink kellenek, vagy egészen le akar vetkőztetni bennünket?
A zsivány vigyorgott:
- Maga okos ember, öregúr. Ne féljenek. Nem kell a nadrágjuk. De ami pénz és ékszer van maguknál, azt rakják ki ide, erre a fotelre!
A parancsot teljesíteni kellett. Fred Turner veszedelmes sárga fénnyel villogó szemébe félelmesen belé volt írva, hogy nem tréfálna, ha tettre kerülne a sor.
Idegesítő volt az a körbesétáló revolvercső. Mind a négy utas lázas igyekezettel rakta le ékszereit, pénztárcáját az üres fotel bőrrel szegett, piros plüssülésére.
A zsivány gondosan összeszedte és zsebre rakta a sok holmit. Aztán szelíden, szinte csevegő modorban figyelmeztette a kifosztott embereket:
- Hát most, hölgyeim és uraim, én meg fogom húzni a vészféket, és leszállok. Hogy mondta, fiam? Hét golyó van ebben a fegyverben? Nem ajánlom, hogy üldözzenek, nagyon nekibúsult ember vagyok én!
Amikor a haramia eltűnt a peronon, a fiatalember pulykaméreggel pattant föl a helyéről. De a vén víziló súlyos, nyugalmas mozdulattal visszanyomta a fotelbe:
- Mit fészkelődik? Maradjon nyugton. Nem volt elég az első bolondság? Még agyon is akarja lövetni magát?!
A kupé ablakán át látni lehetett, hogy ugrik le a rabló a nagy zökkenések közt lassító vonatról. Látszott, hogy csúszik le a töltésen, hogy veti belé magát a sínek mellett húzódó rozsvetésbe, amelynek örvénylő sárga táblái csakhamar elnyelték egész alakját.
A vonat megállt. A személyzet és az utasok összesereglettek a kupéban és a vagon peronján. Két párt keletkezett. Az egyik üldözni akarta a zsiványt. A másik párt hevesen követelte, hogy az expressz azonnal induljon tovább. "Az idő pénz! Minden perc drága! Üzletemberek vagyunk!" - mondta egy utas, nyilván maga is üzletember.
A vitát végül is a fehér hajú, vén víziló döntötte el:
- Menjünk! Majd lépre kerül az a csirkefogó nálunk nélkül is. Bilincs volt a bal kezén. Azt hiszik, Amerika földjén sokáig sétálhat valaki megbilincselt csuklóval?!
A fiatalember pattogott:
- És a pénzem? Háromszáz dollárt rabolt el tőlem az a betyár!
A víziló csöndesen mondta:
- Az én tárcámban húszezer dollár volt, mégsem ugrálok! Gyerünk!
Végül is a víziló tábora győzött. A góliát lokomotív éleset füttyentett, és a vonat tovaszáguldott Nyugat-Amerika földjének nyári pompájában, a telegráfpóznák végtelen sora mellett.
Fred Turner ökléről egy eldugott kis farm kovácsa középszerűen szemtelen zsarolás után leszerelte a bilincset. Ugyanez a kovács szállította a rablót rozoga Fordján New Yorkba.
Turner a kínai negyedben szállt le a kovács autójáról.
A kovács fölállt a volán mellett.
- Vajon mi a fenét csinálhatott?! - kérdezte magától. És utasa után nézett, akit néhány pillanat alatt elnyelt az óriási város nyüzsgő utcájának forgalma.
Két óra múlva az édestestvére sem ismert volna rá a rablóra. Bajusza nőtt. Megváltozott a haja színe, az arca formája, az alakja, nemzetisége, a neve, a modora, a mozgása. Még a szándékai is megváltoztak. Az a kis tőke, amelyet a kaliforniai expresszen sikerült összeszednie, új célokat varázsolt elé. Fred Turner otthagyta túlságosan veszélyes pályáját. Dolgozni kezdett. Merész vállalkozásokba fogott, amelyek természetesen sikerültek, hiszen vakmerő volt és ravasz. Korának embere.
Nyolc küzdelmekkel és diadalokkal teli esztendő után Fred Turner odajutott, hogy új neve, George O'Brien ismertté vált szűk baráti körén túl is. Villája volt Nieuportban. Szép banküzlete New York legdrágább negyedében. Márvány portáléja volt a banknak. Páncélszekrényei. Tökéletes védelmi berendezése, automatikus villanycsengőkkel és magasfeszültségű huzalokkal fölszerelve a betörők ellen, akiknek George O'Brien olyan ádáz ellensége volt, hogy a városi tanácsban, amelynek tagjává választották, állandóan követelte a rendőrség szaporítását.
A nyolcadik esztendő telén óriási vállalkozás lehetősége csillogtatta meg aranyfényét O'Brien bankár előtt. Ez lett volna az igazi tigrisugrás. Az út a világ pénzfejedelmei közé, a felső négyszázak társaságába, amely eddig alig vett tudomást az igyekvő és erőszakos, de masztodon méreteikhez képest mégiscsak kicsiny financièreről.
A floridai erdők kitermelésének monopóliumáról volt szó. O'Brien-Turner ádáz küzdelem után kolosszális vesztegetési pénzek szerteszórása után kapta csak meg ezt a monopóliumot. Súlyos százezrekbe került ez az előkészítő munka, annyi pénzbe, hogy a bankárnak már nem volt szabad tőkéje, amikor hozzá lehetett volna fogni a dologhoz.
Hanem Amerika nem az a világ, ahol egészséges üzlet számára nem lehet találni tőkét. Így O'Brien bankár óvatos és okos tapogatózása is csakhamar eredményessé vált.
Egy reggel az egykori rabló pontos értesítést kapott arról, hogy C. Hay úr, a G.B.C. Hay and Bentley ház főnöke déli tizenkét órakor várja a cég irodájában, hogy tárgyaljon vele a floridai monopólium ügyében.
George O'Brien kezében megreszketett a gépírásos levélpapír. Ez a meghívás a legmagasabb szférákkal való összeköttetést jelentette. A sikert.
Izzó türelmetlenséggel várta a tizenkét órát. Megfürdött, megmasszíroztatta alkohollal a fejét, hogy egészen "fit" legyen. Azután gondosan zárható aktatáskájába belerakott minden okmányt, amely az ügyre vonatkozik. És beült fekete Packardjába, olyan szívdobogtató izgalommal, amilyent nyolc esztendő óta nem érzett.
Az öreg Hay fogadótermei a cég palotájának negyvenötödik emeletén voltak. A luxus etage-on, ahonnan néhány lépcsőn föl lehetett jutni a kertté varázsolt tetőre.
A liftben elszorult a torka az izgalomtól O'Brien bankárnak.
- Az ördög vigye el. Jobban kellene vigyázni az idegeimre! - és elhatározta, hogy ezentúl kevesebbet fog dohányozni, és a napi tíz koktélt is lecsökkenti ötre.
Negyvenöt emeleten, komplikált folyosókon, számtalan irodán és titkáron keresztül jutott el O'Brien bankár a szentélyek szentélye elé. De végre is kinyílt előtte a párnázott ajtó, és bent volt a milliárdos intim irodájában. Hosszú terem volt ez az iroda. Ünnepi csönd uralkodott benne. Piros szőnyeg futott a parketten az ajtótól a legmesszibb eső fal felé, ahol a sarokban, Washington György fehér márvány mellszobra mellett állott a ház fejének íróasztala. Hatalmas bútordarab volt az asztal, mint valami oltár. Csak éppen az istenség nem volt látható egyelőre, aki ott ült mellette. C. Hay úr olvasott. A Newyork Sun kiterjesztett lepedőoldalai eltakarták a fejét. Mindössze a szivarjának füstje látszott, amint vékony, kék csíkban, szentelt páraként emelkedett az újság mögül a magasba.
George O'Brien elfogultan, a tisztelettől haldokolva ment végig a piros szőnyegen, egészen az íróasztal elé. Halk köszönésére a Newyork Sun lepedőoldalai aláhullottak. És... és... George O'Brien szeme ekkor kitágult a rémülettől. Az ébenfa íróasztal mellett az a vattahajú, rózsaszín és kékre borotvált vén víziló ült, akit nyolc esztendő előtt kirabolt a kaliforniai expresszen.
Nem volt kétséges, hogy C. Hay úr is rögtön ráismert régi barátjára. Ez belé volt írva jégszürke szemének kajánul vidám csillogásába. O'Brien-Turner látta, hogy ezeket a kegyetlenül okos, hideg szemeket nem csalhatja meg semmi. Sem az elmúlt nyolc év természetes változása, sem a mesterséges ravaszság.
Az egykori rabló első érzése az volt, hogy meneküljön. A lába futásra rándult. De egy szemvillanás alatt átlátta, hogy ez nevetséges volna. Ezerszer megcsípnék a negyvenöt emeletes palota labirintusában. Majd eszébe jutott, hogy egyedül van a milliárdossal. Hátha jól állkapcson ütné. A keze ökölbe szorult, aztán kétségbeesetten kinyílt. A vén vízilónak rettenetes izomereje lehetett, a válla széles volt, mint egy teherhordóé, bikanyaka súlyosan viselte kemény fejét. Azonkívül pedig Mr. Hay vaskos ujjai ott nyugodtak az íróasztal csengettyű-battériájának fehér gombjain. Csak egy kis mozdulat, egy szó. És vége mindennek.
A két férfi hosszú percekig némán nézett egymás szemébe. A Hay and Bentley ház hatalmas elnökének szemében egyre elevenebbé vált a kaján csillogás.
- Mi van magával, O'Brien? Nem akar beszélni?! - kérdezte gúnyosan a víziló.
Az egykori rabló homlokán kiütött a hideg veríték. Valami tétova, kétségbeesett reményből merített csak erőt hozzá, hogy mégis beléfogjon pénzügyi expozéjába.
Szánalmasan dadogva kezdte a mondókáját, aztán egyre jobban belémelegedett. Úgy érezte, hogy ez lehet a menekülés egyetlen útja, hát őrjöngő erőfeszítést tett, hogy minél zseniálisabb programot adjon. Beszélt, számolt, magyarázott, s sikoltó örömmel érezte, hogy villan föl néha az öreg Hay szemében az érdeklődés fénye.
Amikor befejezte a tervezet előadását, valamennyire megnyugodott George O'Brien. Úgy érezte, hogy a helyzet már nem annyira feszült.
Megtörülte a homlokát, és letette aktatáskáját a milliárdos elé az asztalra.
- Ebben a táskában van - mondta - minden terv és a teljes jogú szerződés az állammal. Borzasztó pénzembe került idáig vinni a dolgot. Azt hiszem, meg is érdemelném a segítségemre siető tőkétől a haszon ötven százalékát. De én öntől, a kettőnk viszonyára való tekintettel, nem kérek csak tíz százalékot. Mindössze tízet, elnök úr. És természetesen a költségeim visszatérítését.
A víziló hallgatott, gondolkozott. O'Brien bankár halálos izgalommal nézte a kemény szájat, amely a sorsa felől fog dönteni.
Végre megmozdult a vén víziló. Súlyos kezét ragadozó mozdulattal tette rá a fekete aktatáskára. Száraz üzletszerűséggel mondta:
- Szó sincs róla. Nem adok tíz százalékot. Nem adok semmit. Minek? Ideadja maga nekem ezt a dolgot, ha szépen kérem - ingyen.