A kés
szerző: Thury Zoltán
I.
Mikor a kis Krausz gyerek született, vele majdnem egyszerre érkezett meg a halál is. Az orvos előbb csak azt mondta az apjának, hogy: a gyermek egészséges, de az anyja, az anyja, lehet, hogy baj lesz. A szegény ember, ki a másik szobában remegve leste családja gyarapodását, elsápadt s bambán nézett maga elé, mintha nem értette volna meg teljesen, a mit az orvos mondott. Mindenre gondolt, de arra nem, hogy elveszthetné azt a szép, erős, nagy asszonyt. A ki mindenben olyan bátor volt eddig is, csak nem hagyja el egyszerre a helyét most, mikor nagy kötelességek várnak rá a gyerekkel. Egy percz alatt átszaladt az agyán, hogy az asszony volt a lelke az üzletnek is, a háznak is, nélküle nem ment semmi, mellette gyenge kis törpévé silányodott ő. Hogy is lehetne az, hogy egyedül maradjon? Valaki csengetett a boltajtónál. Kiment s mint egy gép, melyben megtágult a rugó, tétovázva töltötte meg egy gyereknek az eczetes üvegét. Az asztalon felejtette a négykrajczárost s botorkálva ment vissza a szobába.
- Édes jó Istenem, mi lesz? - suttogta magában s a széken ülve összegörnyedt és ugy mozogtak az ajkai, mintha imádkozott volna. - Te tudod, hogy nem tudok én már egyedül élni, te tudod, hogy ő volt nekem mindenem, te, te, te - segíts uram, ha tudsz.
Az orvos kijött s utánatolakodott a bába is a gyermekkel. A szegény nénike babonás volt, azért hozta ki a gyermeket, hogy ne szivjon be ott benn halottszagot, ha majd mindjárt behunyja szemét az asszony. Friss, üde levegő kell ennek a kis tüdőnek, ha olyan hasogató, czudar szél nem fujna odakinn, mindjárt meg is kóstoltatná vele. Krausz csak bámult a gyerekre, de semmi öröme se telt benne. Az orvosra is nézett, de csak ugy, mint akár a székre, vagy az asztalra, belebutult abba a kérdésbe, hogy: mi lesz? Benn egy szomszédasszony erősen hozzákoczczantott egy üveget az ágy fejéhez, ez a koczczanás fölébresztette s ijedten kiáltott az orvosra:
- No, mi van?
- Még nem tudok határozottan felelni.
- Még nem, - révedezett maga elé a szegény boltos... hát mikor?
- Mindjárt, de kérem édes Krausz ur, legyen készen mindenre.
- Mindenre... Tekintete véletlenül a kis vörösképü gyerekre esett. A csecsemő idétlenül tátogatta a száját s vékony, szintelen ajkait szivta be az inyére, mintha szopnék. A szegény ember csak a vörös, csunya arczát látta s elfordult tőle. Benn nehezen nyögött az asszony. Az orvos visszament hozzá s beadott neki valami csillapítót, de ezt már be kellett önteni a szájába, mert nem tudta szétnyitni az ajkait. Lázában valami fényes csillagokat emlegetett s többször mondta el ezt a nevet: Samu, Samu. Igy hivták az apját s most talán ugyanezzel a névvel a fiára gondolt. Mikor már semmi remény sem maradt többé, a szomszédasszony kiment a boltos után.
- Jöjjön, jöjjön, ha még élve akarja látni.
A szegény ember csak leesett az ágy mellé és végtelen kétségbeeséssel nézett reá. Nem volt egészen tisztában magával. Észre se vette, a mikor meghalt az asszony, figyelmeztetni kellett, hogy most már menjen ki a friss levegőre, járjon egy kissé az udvaron.
II.
A fiára soha se tudott jó szemmel nézni. Küzdenie kellett magával, mert érezte, hogy néha gyülöli. Abból is olyan beteges, meggörnyedt, nyomorékforma ember lett, mint a milyen ő. Ha ránézett, arra gondolt, hogy bizony nem lenne a világnak semmi kára abból, ha ez a fiu nem kóborolna rajta. Mikor teljesen tönkrement s mindenét elárverezték, azt is a fiának rótta fel s a mint beljebb-beljebb esett a romlásba, ugy vastagodott fiával szemben szivén a kéreg. Azt sem érezte, hogy a fiunak voltaképen ő az apja, csak az ellenséget látta benne. Komoran jártak egymás körül s lassankint egészen elszoktak attól a gondolattól, hogy ők ketten egy család. Semmi se kötötte egymáshoz. A fiu sóvárgott néha az apja után, de aztán belenyugodott a sorsába. Ezen már ugy látszik, hogy nem lehet változtatni semmit.
Igy nőtt fel. Azután idegen maradt számára mindenki. Önkénytelenül, majdnem ösztönszerüleg huzódott el az emberektől. Nem tanult el tőlük semmi formát, idétlen, félénk, bizalmatlan maradt mindig. E mellett tanult és dolgozott annyit, a mennyi másik háromnak is elég lett volna. Maga kereste meg a kenyerét, néhány forintért négy-ötfelé szaladgált privát órákat adni s kopott, gyámoltalan alakja olyan pontosan futotta végig az utczákat, mint a hogy egy óramutató járja be a maga útját. Nagyon sokat türt és koplalt. Nem volt semmi nagyobb ambicziója, megijedt volna, ha azt mondják neki, hogy valaha miniszter lesz belőle. Csak tanult, aztán majd jön valami azután. Lámpással sem lehetett volna még egy ilyen figurát találni az egyetemen. Bámultak is reá sokan, de nem igen becsülte valami nagyra senki. Szegény? Hiszen sok szegény ember van a világon, komikus az emberek között, ilyen is akad elég, nincs benne ambiczió, dolgozik, mint a masina, aztán vége. Ennyi az egész ember. Sivár, száraz, s olyan hideg, mint egy béka.
III.
A masinában pedig egyszerre csak forrni kezdett valami. A belső tüz meleget hajtott az arczába s szokatlan friss erőt adott a tagjainak. - Egyszerre elhagyta néhány rosz szokását, melyekkel eddig nem is törődött, nem lóbázta olyan ügyetlenül a karjait, mint eddig s kikefélgette, rendbeszedte a ruháját. Kitört a lelkében a forradalom, magában tépelődve rájött, hogy jogai vannak; összehasonlítgatni kezdte magát másokkal s mindig ugy kerekedett ki a versenyből, hogy ő több ember. A szegény hernyó repülni akart minden áron.
Ugy esett, hogy egy este a kávéház egyik legsötétebb zugában betüzgette az ujságot. Ide szokott elhuzódni, ez a sarok senkinek se kellett, egy nagy, széles oszlop alig bocsátott bele valami kis derengő fényt a villamos lámpák világából. Egy vén és álmos leány szolgált ki benne s dörmögött, ha sokat zavarták. A szegény Krausz igen jó vendég volt ebben a lyukban, egy kávé, egyszer viz s aztán egyéb semmi, megint aludhatik a kisasszony a széken.
A kávéház oszlopai között végigsuhant egy másik leány. Krausz ezt a lányt még nem látta eddig a többi között, most felállott s ugy meresztette szemeit utána. Mikor sokáig nem jött vissza, türelmetlenkedett. Kiment a zugból s az ócska übercziher belevegyült a kifogástalanul német pedanteriával öltözött uri vendégek feketeségébe s ide-oda nézegetve nyugtalanul várta a leányt. Mikor visszajött a kis szőke fruska, valaki azt mondta rá a szomszéd asztalnál: csinos dög - ez elkeserítette. Miért mernek az emberek igy beszélni egy szegény leányról. Majd ha lesz valami köze hozzá, nem fogja megengedni. Feszült a melle és csillogtak a szemei, ez a csinos, fiatal szőke fej egyszerre fölvillanyozta az idegeit, más embernek érezte magát s pillanat alatt elhatározta, hogy ezt a leányt szeretni fogja. Miért ne? Egy szegény pinczérleány csak nem igen magas hozzá képest, ő se épen semmi.
Azon este egyebet se tett, csak a leányt várta és nézte, a mint elsuhant mellette. A mint végig szaladt a hosszu termen, magasan emelte maga előtt a kávés kannákat, vagy a szinig töltött nehéz poharakat. Nem nézett se jobbra, se balra s az emberek is bizonyos tisztelettudással bántak vele, sokan szerették volna, ha legalább egy pillantást vet reájuk, de a kis lány csak a munkájával törődött. Valami egérkeszerü nesztelen gyorsasággal szaladgált vendégeitől a buffetig és vissza, jól illett neki a csinos fehér kötény s az a komolyság, melylyel fölfogta a dolgát. Kényeztették a többi lányok is, csodálatosképen eszükbe se jutott, hogy irigykedjenek reá, pedig kedvesebb és szebb volt, mint akármelyik.
Krausz volt az utolsó vendég a kávéházban. Otthon nem tudott aludni, kimerültebben kelt föl reggel az ágyból, mint a hogy este belefeküdt. A tanítványaival ma nagyon hamar végzett s mint a ki valami nagy esemény előtt áll, erősen dobogó szivvel nyitotta be este a kávéház ajtaját. Igy ment ez hetekig. Közbe kölcsönkért egy-egy kabátot vagy nyakkendőt azoktól, a kiket valamennyire ismert s észre se vette, hogy ezekben a nem reá szabott ruhákban mennyire ügyetlen. Halvány fogalma se volt az ilyesmiről. Egyszer bebátorkodott abba a kis szobába, a hol a leány szolgálta ki a maga uri vendégeit s mikor látta, hogy minden jól megy, senki se bántja, rá se néznek, egészen ott ragadt. Igy legalább közelebbről látta a lányt s mikor fizetett, megérinthette a kezét is. Ez már boldoggá tette. Nagy későre beszélni kezdett vele. A leányka barátságosan, szeliden nézett reá, ez bátorságot adott neki. Megkérdezte tőle, hogy mi a neve?
- Czenczi.
Ujjai hegyével a leány kötényét simogatta s nem igen tudta már, hogy mit beszéljen tovább. A mit igazán tudni szeretett volna, arról nem mert beszélni, majd máskor, ha egyszer igazán hangulatban lesz. A leányt ugyis sörért küldték a másik asztaltól.
Nagy vágya támadt arra, hogy örömet okozzon ennek a leánynak. Vesz neki valamit, valami olyast, a mi nem drága, de azért kedves kicsi apróság. Ha gyürüt adna, vagy egy olcsóbb fajta órát, éreznie kellene a leánynak, hogy ez nagy áldozat egy ilyen szegény embertől s nem fogadná szivesen. Másnap, harmadnap is ezen törte a fejét, gondolkozott; gyüszüt, ollót, pénzestárczát, mit, de mit lehetne venni? Sorra nézte a kirakatokat, mig megakadt a szeme egy kis gyöngyháznyelü késen. Nem is volt az kés, hanem valami fényes kis zsuzsu, akár az óralánczon lehetne viselni. Egész csomó fényes kis kés benne, kedves kis apróság, igazán lánynak való. Megvette, selyempapirba csomagoltatta, nehogy egy kis karczolás érje a zsebében s boldogan ment haza. Édes kis Czenczi, hogy fog örülni. - Csak egy pillanatra derüljön át az arcza, az már elég boldogság ennek a szegény embernek egy hétre. Még a nagy tudós könyvekben is csak azt a mosolygást fogja látni, a lány pedig észreveszi azt, a mit fél neki elmondani s talán magától is közeledni fog hozzá. Vagy beszélni fog. Ha egyszer alkalom akad rá, majd elmondja, a mit akar. Csak egy kicsit közeledjenek egymáshoz, mindjárt másként lesz minden.
IV.
Az este jól kezdődött. A kis szoba vendégei későre jöttek, mikor bement, egyedül találta a kis leányt. Előbb megijedt ettől a nagy közelségtől, de aztán lassan-lassan felbátorodott. Kivette zsebéből az ajándékot s kissé akadozva, de mégis elmondta azt a pár szót, a mire már az egész napon át készült.
- Csinos kis apróságot láttam egy boltban, mindjárt magára gondoltam Czenczi kisasszony, kérem szépen, fogadja tőlem szivesen.
A leány elvette a kést s leült a fiu mellé. Kinyitogatta minden ágát, gyermekes örömmel törülgette le a kés aczéljáról a homályt. Egészen a késével volt elfoglalva, arcza sugárzott az örömtől s hálásan nézett a szegény kopott emberre. Nem volt hozzászokva az ilyen gyöngéd jósághoz. Érezte, hogy ez a szegény ember tisztán gondolkozik róla s ez meghatotta.
- Köszönöm szépen.
Közelebb jött, mintha mondta volna, legyünk jó barátok, beszélj valamit. A fiatal ember is érezte, hogy most beszélhet. Erősebb is volt, mint máskor, a lány boldog mosolygása meleget és bátorságot öntött bele. A lány azonban nem várta be, mig szóhoz jutott volna, hanem mindjárt egész bizalmasan kezdett beszélni a maga dolgairól.
- Nekem is volt egy épen ilyenforma bátyám, mint ön, ilyen jó egyszerü ember, most katona, bennmaradt a szolgálatban, már őrmester, ő gondoskodott rólam, mig ide nem kerültem. Most már egészen elfoglalják a katonák, azt mondta, hogy legyek csak jó lány ezután is. Csak minden harmadik vagy negyedik vasárnap látogat meg, egészen Lajosra bizott.
A fiatal ember rábámult a leányra s azt kérdezte tőle: ki az?
- Lajos? Ő lesz majd a férjem.
- Mikor?
- Nyomdász, egy napilapnál. Csak még egy van felette, a ki neki is parancsol, de az már öreg. Ha az már egészen kivénül, ő kapja meg a hivatalát. Addig is szerzek itt egy kis pénzt.
- Szereti?
- Igen, ő is szeret engem.
A szegény ember leejtette fejét az öklére s az asztal márványára bámult. Megteltek a szemei könynyel s hosszat és keserveset sóhajtott. Mikor a leány kiment a szobából, az asztalon hagyta a kávé árát s a hátulsó ajtón ment el.
Már hajnalodott s még mindig nem volt otthon. Valahol künn a gyakorlótéren botorkált. Nagyokat lélekzett, feje a mellére csuklott le, kinosan nyögött, mintha nagyon beteg lenne s megint olyan ügyetlenül lóbázta a karjait a levegőben, hogy a madarak messze fölrebbentek előtte, a mikor jönni látták.