A kép-mutogató
szerző: Arany János
Énekes história
Debreczeni sokadalom!
Nézz e képre, halld meg dalom:
Szomorú történet esett,
– Kin sok jámbor szív megesett –
E szomorú időben;
Arrul szerzék ez új verset
Ebben az esztendőben.
Első képem azt mutatja:
Gróf kisasszonyt feddi atyja,
Mér fejére súlyos átkot,
Hogyha az íródeákot
Még tovább is szíveli,
Kihez a sáros czipőjét
Sem méltó megtörleni.
Im, haragra lobban arcza!
Ősi dölyfe, mély kudarcza!
A leány, mint szőke harmat,
Reszket, elfoly; – ajka hallgat,
Vagy, ha mond is, ennyit mond:
Válni nem tud, de meghalhat,
Ősz fején úgy nem lesz gond.
Második kép: hogy az atyja
A deákot felhivatja.
Íme, ott áll; büszke, délczeg;
Viseletén semmi félszeg;
De szegény – csak köz nemes,
Gróf kisasszony szép kezére
Már ezért sem érdemes.
Szigorún ezt tudtul adja
Gróf kisasszony édesatyja, –
S hogy sem esztendő, se' hónap,
Kitelt éve, mehet holnap.
Messze ám! nagy a világ.
Mélyet bókol, de csak ott áll
Bátran az iródeák.
„Gróf úr! enyim a leánya,
Szíve, lelke, minden vágya;
Minket senki el nem választ:
Kezét kérem, és a választ,
Ha »igen« is, ha »nem« is;
Rangja, fénye, java nem kell:
Elveszem egy ingben is.”
Fagy, ütésre, föl nem enged:
Hogy kidobják: szolgát csenget.
Új kép váltja most a régit:
(Nézni kell a vesszőm végit)
A leányt mutatja, hogy
Ezt sikoltva: „egy ingben is!”
Apja lábához lerogy.
A deákkal hajduk bánnak;
Szőke fürtit a leánynak
Apja tekeré kezére,
Mintha nem vón' édes vére,
S dobja a legény után. –
Hír nincs rólok, hang sincs rólok
A kastélyban ezután.
Szalma-viskó, s falu vége
Ifju párnak menedéke;
Ottan rejtve volna, s boldog,
Ha tudna, vagy birna dolgot;
Hanem a természet kér,
S már sohajjal végzi a dal:
„Kis kunyhóban is megfér”.[1]
Avagy e kéz finom bőre
Áll-e a mosó teknőre?
Kit arasszal így fogunk át:
E derék, bír durva munkát?...
Férje könnyebben veszi:
Savanyú tej neki nem kell,
A fölét ha leeszi. –
Őszi este, kandallónál,
Az öreg gróf ott szunyókál;
Bőg a kémény, künn esik, fú,
Hogy belép egy szolga fiú
S könnyes szemmel oda súg:
„Kapu-rácsnál rongyos nő áll.
Azt mondja, kisasszonyunk.”
„Ha! tépesd le az ebekkel!
Nincs leányom – nem volt – nem kell!”
– Legszomorúbb ez a rajzon,
Ezt ne nézze terhes asszony,
Mert úgy jár, mint a mit lát,
Mint a szegény gróf kisasszony
Mikor űzték a kutyák.
Múlik a tél, esztendő is,
Múlat a gróf, feled ő is;
Nappal verseny és vadászat,
Este keres vídám házat,
Hol van élénk társaság;
S időt ölni felkerűl ott
Mindenféle furcsaság.
Asztal-irás ötvenhatban
Vala itt-ott még divatban;
Kisded asztal egyik lába
Iró eszközt rejt magába:
A körűl sereglenek,
Azzal írnak másvilági
Láthatatlan szellemek.
Szép ajak mond: „Gróf úr nem mer
Szóba állni a szellemmel.”
Gróf mosolygva asztalhoz nyúl,
Csak érinti: asztal indúl,
Szalad ujja közt az ón,
S a papírra ez van írva:
Ismert kézzel: „Én, Verón.”
Arcát éri hűs fuvallat,
Hátranéz s egy „ah!” szót hallat:
Áll mögötte volt leánya,
Már nem élő, csak az árnya,
Sápadt, rongyos, – ím, minő!
Karján, alva-é vagy halva?
Egy idétlen csecsemő.
„Nem emelek súlyos vádat,
Csak elhoztam unokádat;
Teste nyugszik az enyémmel,
Vad erdőben temeték el, –
Nézd ha élne, szép fiú;
Lelke szunnyad, nem költ még fel:
Nem volt arra ért korú.”
Mint kit rémes álma zaklat,
Gróf néhány szót félbe szaggat;
Kik ezt látják ott körösleg,
Vélik olyan különösnek,
Szóbeszédnek tere tág;
A gróf elment; – nem is látja
Többé semmi társaság.
Megy, s bezárja benső zárját
Hivja gyakran holt leányát;
Kulcs lyukon kik hallgatóznak,
Csak felét hallják a szónak:
A mit a gróf maga mond;
Szájról szájra suttogás kél:
„Csitt... való: a gróf bolond.”
Nem, nem az még: szól, tesz, rendel
Most is mindent értelemmel;
De, ha asztalával írat,
Hogy sebére leljen írat
És ha lánya megjelen:
Kérdi, kéri, térden állva:
Engesztelni mit tegyen?
„Nem mondom, hogy »megbocsátok«
Mert nem tőlem függ ez átok;
Míg szivemben élet égett,
Sem táplált az gyűlölséget,
Megtöré csak fájdalom;
Kérjed Istent; bűnbocsátni
Nála több az irgalom.”
„Monddsza hát, hol nyugszik tested?
Gróf atyád már rég kerestet;
Felrakattam új kápolnád,
Aranyozzák büszke tornyát:
Ott nyugodjál, gazdagon.”
"Oh – hová kopóid űztek –
Jobb nekem már a vadon!"
Még egy kép jön, az utolsó:
Márvány kőbül nagy koporsó;
(Benn egész sort rejt e kripta.)
Czímerét most megfordítva
Vésték rá a kőlapon:
Ez a sírbolt nem lesz nyitva –
Csak az itélet-napon.
- Megjegyzés
- ↑ „Hiszen két boldog szerelmes
Kis kunyhóban is megfér.”
Így végződik SCHILLER dala (An der Quelle...) SZEMERE PÁL fordításában, mely a század első felében országszerte zengett érzelgő ifjak és leányok ajkán A.J. jegyzete.