A kályha mindenkihez meleg
szerző: Karinthy Frigyes
Azelőtt tudniillik mindig fáztam. Tízéves koromig az anyám egy kád hideg vízben tartott, attól való félelmében, hogy beszáradok neki. Később itatóspapírba csavarva odaadott apámnak, aki növénygyűjtő volt, lepréselt, és beletett a herbáriumba, ilyen cédulával: "Egzotikus, északi növény, közönséges néven: poéta." A herbáriumban pókokat és pirított árnyékot ettem, paprikás penészgombóccal. Közben több verskötetem jelent meg, és egy filozófiai értekezésem az érzelmi életről.
De tudniillik a kezeim mindig össze voltak gémberedve, és a szájamon mindig párafelhőt fújtam ki, és az egész arcom kék volt. Akik hozzám nyúltak, utána mindig kezükre leheltek. Megkérdeztem egy orvost, aki hosszasan megmagyarázta, hogy az úgynevezett "fázás" című betegségben szenvedek, mely onnan magyarázható, hogy hőfokom igen alacsonnyá hanyatlott a penész-evéstől.
Ekkor történt, hogy egyszer egyedül maradtam.
Abban az időben nagyon el voltam keseredve, mert rájöttem, hogy a ruhám nem irántam való vonzódásból és ragaszkodásból maradt meg rajtam, hanem azért, mert begomboltam elöl, és így nem tud lecsúszni. Ha le tudna csúszni, biztosan lecsúszna, és én végleg megfagynék meztelenül. Ez a megismerés igen rossz hatással volt rám, és Schopenhauer álnév alatt hosszabb értekezést írtam "A halálról és az élet semmiségéről" címen.
Egyedülmaradásom egy szobában történt, ahol egy cserép krizantém állt az asztalon. A szoba egyik sarka felől különös hullámok jöttek felém, és a mellényem alá bújtak. Odamentem, és egy barna négyszögűt láttam ott, két tüzes szemmel, amik nevettek. Bemutatkoztam, ő nem felelt, de a két tüzes nyíláson láttam, hogy Kályhának hívják. Leültem mellé, és felolvastam neki "Végtelen vágy" című, pályadíjat nyert költeményem.
Egy idő múlva láttam, hogy a két tüzes nyílás elborul; egyidejűleg olyan kellemes zsibbadás fogott el, hogy egy percre szinte azt hittem, levehetnem a mellényemet. Elbámultam, és ránéztem a Kályhára: rájöttem, hogy ő küldi felém a hullámokat, melyekről könyvekben olvastam, hogy Melegnek hívják őket. Ismeretlen, mámoros érzés fogott el, és rajongva szóltam a Kályhához:
- Hát megértetted a versemet?
Újabb és heves hőhullám áradt felém, és én felujjongtam a boldogságtól.
- Megértett engem, és meleg hozzám - mondtam. És sírtam.
Másnap eljöttem Hozzá megint: ugyanazon a helyen találtam, hű volt hozzám, várt rám. De a tüzes karikák halványak voltak, és én azt mondtam magamban: "Ő fázik, mert a lelkemet akarja." És "Az én lelkem" című verskötetemet beledobtam a tüzes karikákba; a szemek felvillantak, és vörös forróság áradt.
Átöleltem a Kályha lábait, és szóltam magamban: "Most legyen csöndesség. Megtaláltam a Meleget, és az én lelkem nem végzett hiábavaló munkát. Ő meg állt egy helyben, várt rám, és megértett. És meleg volt hozzám."
A szemek ismét elborultak: felsírtam a kíntól, és benyúltam a koponyámba, egy marék agyvelőt dobtam a karikák közé. A kályha sírt, és kitüzesedett. Fejemet derekához szorítottam, és csaknem megfúltam ezen az éjszakán. Borzalmas volt és végtelen. Csudálatosan és emberfölöttien szép volt rajta a két szem, a kockák, a kémény és a repedés az egyik oldalon. Elhatároztam, hogy "A csoda megtörtént" című verseskötetet adok ki, az első vers így kezdődött: "A kéményed, ez az egész világ - a repedésed, mint egy kis virág". Madách Imre álnéven a következő költeményt adtam ki:
"Ó spórhert, ha te meg tudnál érteni,
Ha volna lelked oly rokon velem -"
Azonkívül Goethe álnéven is megjelent tőlem:
"Das ewig spórhertliche
Zieht uns hinan..."
Végre "A spórhert metafizikai lényege" címen nagy értekezést terveztem, de nem jutottam a megalkotásig.
Verseskötetemet nagy siker követte. Kritikusaim kifejtették, hogy Kályha alatt a világrejtély szimbólumát értem, és hogy a "virág" és "világ" rím meglepő metafizikai döbbenete egy új ismeretlen szenzációnak. Kétszáz év múlva szobrot kaptam.
Boldogan és dobogó szívvel siettem a Kályhához, hogy beledobjam a kritikákat. Legnagyobb megdöbbenésemre egy idősebb barátomat találtam mellette, aki átölelve tartotta a Kályhát, és kicsit szuszogott.
- Mi ez? - kérdeztem.
- Mi volna? - csodálkozott barátom. - Fázik a hasam, és az orvosom mondta, hogy melegítsem föl. Ez egy nagyon jó kályha, jól fűt, és nincs szaga. Csak te valami parfőmöt vagy mit kentél rá.
Megálltam, és néztem őket.
- No és? - kérdeztem aztán.
- Mi az, hogy no és? Mindjárt felmelegszik a hasam.
- Felmelegszik a hasad? Hát tehozzád is meleg a Kályha? - kérdeztem, és visszatettem szemeimet, amik ijedtükben kiugrottak.
- A kályha mindenkihez meleg - mondta idősebb barátom.
Felordítottam, és tőrt rántva, bele akartam döfni a Kályhába. De barátom kivette a kezemből, hazavitt és lefektetett. Öt napig feküdtem, azután letörtem szakállamról a jégcsapokat, és megírtam életem legnagyobb művét, mely így hangzott: "A kályha mindenkihez meleg."
A mű egy szemlében jelent meg, és rettenetes felháborodást és derültséget keltett. Háromszáz előfizető visszaküldte a lapot, azzal a megjegyzéssel, hogy ilyen aljas disznóságot, hogy a kályha mindenkihez meleg, mégse lehet írni. A konzervatív lapok hosszú cikkeket közöltek, hogy ezek a modernek már egészen megőrültek, ők maguk se értik, amit leírnak; mert mi értelme van annak, hogy a kályha mindenkihez meleg? A koszorús akadémiai műfordító kuriózumból lefordította németre, és otthon elszavalta a gyerekeinek. De a gyerekek nem tudtak nevetni, és azt mondták a papájuknak, hogy ők értik, mert a kályha csakugyan mindenkihez meleg. Erre behoztak engem ide a bolondok házába.