A jellem
szerző: Thury Zoltán

       Arról volt szó egy a jegyzői irodában megtartott értekezleten, hogy a tanítót egy kis ünneplésben kellene részesíteni. Tárgyalás közben benyitott a tanító. Száraz, komoly ember, a kiben az első látáson csak az lepte meg az embert, hogy a mikor levette a fejéről a kemény fekete kalapot, a kalap karimájánál egészen bevégződött a feje is. Kissé laposan, mintha leszelték volna a tetejét. Ilyenformán nem igen volt hely a homloka számára se a terjeszkedésre. Hangos, határozott szavu ember volt. Meg lehetett érezni a beszédén, hogy hosszu, lassu meggondolás után határozta rá magát, de akkor aztán biztos volt a dolgában. S nem volt szaporaszavu, mint igy általában a kis, köpczös emberek. A jegyző asztalának támasztva az öklét valami venyigét sürgetett meg s a mi közben azt is kijelentette, hogy: nem várhat itéletnapig, meg azt is, hogy: azután már kell a fenének. Meg kell gondolni, hogy ott ült az irodában a község egész intelligencziája, benne az iskolaszéki elnök s egy volt képviselő is. Az urak hallgattak, a volt képviselő érdeklődéssel figyelte a határozott fellépésű emberkét, a ki végre egy kurta köszöntéssel otthagyta az urakat. Látszott rajta, hogy kissé erőszakolja a ridegséget, a mivel az urakkal elbánt. Elvből gorombáskodik velük. Nem hunyászkodik meg senki előtt. Ezért aztán, a mikor elment, ugy néztek utána az urak, mintha különös, nem egészen rendes eszü embernek tartanák. Mosolyogtak a fonákságán, de minthogy abban valamennyien egyetértettek, hogy az iskolát rendben tartja s egyébként is rendes ember, a ki tisztán csak a hivatásának él, sorra abbahagyták a mosolygást s visszatértek az ünneplés megbeszélésére. Az ünneplésre pedig az adott okot, hogy éppen harmincz esztendeje annak, hogy a faluba került.

A mikor az üvegajtóval szembenyiló utczáról is eltünt az alakja, azt mondta az iskolaszéki elnök:

- Persze, hogy valami emléktárgyat kellene venni neki, de mit? Azt látom, hogy nincs órája. Tavaly még hordott egy nagy nickelórát, de az idén nem látom nála. Egy tartós, jószerkezetü órát kell venni neki s ha jut a pénzből, lánczot hozzá.

A volt képviselő még mindig a tanítóval foglalkozott magában. Mosolygott, de méltánylással. - Legény a talpán, - gondolta magában. Abból pedig, a mit az iskolaszéki elnök mondott, csak annyit hallott, hogy: ha jut a pénzből... - Mennyi pénz van? - kérdezte.

Egy fiatalabb ember fölállott s felelt:

- Harminczhét és fél forint.

A volt képviselő csóválta a fejét és mondani kezdett valamit: - no de igazán... Hirtelen abbahagyta azonban s körülnézett, mintha aggódott volna, hogy már is megbántott valakit. A mikor a várakozó arczokat látta, elővette nagy, sárga bőrből készült tárczáját s apró bankókban kiszedett belőle száz forintot.

- Én is hozzájárulok száz forinttal - mondta a fiatal embernek, a ki, ugy látszik, az akczió pénztárosa volt s átadta neki a pénzt.

Tulságosan nem kell csodálkozni ezen a bőkezüségen. A képviselő ur, tudniillik, kicseppent egy kerületből s most uj talajt keresett magának. A tanítót pedig az első látásra olyan embernek taksálta, a kivel jó lábon kell lenni. Nem azért, mintha a néppel másképpen bánt volna, mint az urakkal, hanem a kellemetlen modora daczára is, vagy talán épen azért utána ment egy csomó ember. Azután még egyszer nyilt alkalma a volt képviselő urnak arra, hogy foglalkozzék a tanító dolgával. A község valami káposztás dolgában bakafántoskodott. Azon a gyülésen, a melyen ez az ügy eldőlt, a képviselő ur szép beszédet mondott a népnevelés fontosságáról és arról a nem mindennapi lelkületű, derék férfiuról, a kinek kezeiben jó helyen tudjuk valamennyien ezt az egész jövendő nemzedékre nézve életbevágó kérdést. - Az urak bólogattak, a parasztok, mint a jégeső előtt a madár, behuzódtak a szobáikba s onnan figyelték, hogy mi történik. Az történt, hogy a tanító egy másik darab földet kapott, háromszorta nagyobbat a réginél.

Harmadnapra pedig a képviselő ur fiacskája kisírt szemekkel, szörnyü szomoruan jött haza az iskolából. Az anyja rémülten szaladt eléje s az udvar közepén melléje térdepelve a porba, vallatni kezdte, hogy mi baja. Mellettük állott a fehérkötényes, csinos pesti szobaleány az iskolatáskával, a képviselő ur pedig a tornáczról nézte a csoportozatot. Mivelhogy a gyermek még mindig annak a szédületes meglepetésnek a hatása alatt állott a mi érte, a szobaleány adott felvilágosítást az eseményekről.

- Lajoska nem tudott valamit s a tanító ur a szamárpadba küldte. Most addig ott fog ülni, mig ki nem tünteti magát. - A gyermek egy nagyot nyelt, s mikor látta, hogy az anyja visszahuzódik tőle és ugy néz reá, lángba borult az arcza s még lesujtottabban, valósággal összezsugorodva állott az udvar közepén. Az arcza egészen megváltozott, szemei megnőttek, vonásai megnyultak, s homlokára redőket szántott a szerencsétlenség, a mi ránehezedett. Tiszta, finom, a többi gyerektől is visszahuzódó, magábavonult, nagyon megnevelt, de e mellett eszes s rendkivül rátartós gyerek volt, a ki előtt még az álmok rémei között se jelent meg soha olyan képtelenség, hogy egy iskoláravaló mezitlábas, durva kölyök kaczag rajta. Az anyját is sziven találta a sértés. A gyermekkel együtt szenvedett, s ha nem méltatlankodott hangosan, annak az volt az oka, hogy még nem ismerte a dologban az ura álláspontját. A volt képviselő nyugodtan, sőt mosolyogva hallgatta végig az esetet, de azért neki se tetszett az, hogy az ő selyemhaju, szép kis fiacskája a szamárpadban ül s a rendkivül érzékeny gyermeknek szemébe röhög az iskola. A mint eltüntek előle az érdekeltek, boszusan hümmögött s elment, hogy valahol a kert végén, könyvei között megkeresse a nevelő urat. A gyerek mellett, tudniillik, nevelő is volt s a nyilvános iskolába csak azért adták be, hogy hozzászokjék a gyerektársadalomhoz arra az időre, a mikor gimnáziumba kerül.

A nevelő ur aztán elment s körülbelül egy félóra mulva jött haza.

- Kérem - kezdte magyarázni a tornáczon - nem akar megérteni az az ember semmit. Iszonyu nagy jellem. Csak azért nem vesztem össze vele, mert még nem tudtam, hogy mit határoz a nagyságos ur jövőre. Azt mondja, hogy voltaképpen tulságos szellemi tornát végeztetett Lajoskával. Olyasmit kérdezett tőle, a mit nem is tudhat még, de meg akarta mutatni a gyereknek, hogy neki nem imponál az, hogy az apja képviselő. Hogy a gyerek lássa, hogy előtte egyik iskolásfiu olyan, mint a másik. S eszébe ne jusson tőkét csinálni abból, hogy a nagyságos ur az ő kegyes pártfogója. Tudniillik a tanító kegyes pártfogója. Azt mondja, hogy a gyerek előtt bizonyára ismeretesek némely körülmények s könnyen elbizakodottá válik, ha hirtelen le nem töri a szarvát.

- A szarvát?

- Igen - s a szigorból ezután se enged. S a mikor ezt mondta, látszott, hogy nem komédiázik. Ugy állott előttem, mint egy szobor. Félelmetes jellem. Lajoskát itthon kellene tartani. Végre is sokféle gyerek van a világon s ő véletlenül abból a fajtából való, a melyet nagyon könnyen el lehet keseríteni.

A képviselő ur nem akarta elhirtelenkedni a dolgot. Mert már végérvényesen elhatározta, hogy ebben a kerületben lép föl, megijedt attól, hogy ellenségévé válik a tanító. Azt mondta tehát, hogy majd meglátjuk, hogy mit csinálnak. Az sincs kizárva, hogy ennek a különös embernek van igaza. A gyerek talán csakugyan hajlandó arra, hogy külön helyzetet képzeljen el az iskolában a maga számára. Nem árt, ha idejében észretér. Ilyenformán még hálával is tartoznak majd a tanítónak.

Másnap már nyugodtabban jött haza az iskolából a gyermek. Nem látszott az arczán, hogy sírt volna, de valahogy megkeményedtek a vonásai. Finom kis arczára rátapadt a kinos szégyen, s hogy elkerülje az emberek pillantását, lesütötte a szemeit. Néhány nap alatt azonban már beleszokott abba, hogy a szamárpadban ül s elhitte a tanítónak azt is, hogy ő voltaképpen elvetemült gyerek. Ha pedig már amugy is igy áll a dolog, nem érdemes változtatni rajta. Egyenesen a helyére ment az iskolában s a szobaleány mellett csendesen poroszkálva a földre bámulva állandó konok szomoruságban ment haza. Ha nagyon csufolták, sajgott a szive, de a viselkedése azért csak egyformán kedvetlen, érzéketlen maradt. Lelke mélyén lázongott ugyan, de hangtalanul, panasz nélkül türte a sorsát. Ezenközben azonban, mintha elidegenedett volna az egész világtól. Türte, ha az anyja csókolta, de nem csókolta vissza, s bujkált az apja elől.

Egy délben azonban, mintha kergették volna, eszeveszetten rohant át az udvaron, megállás nélkül, be a kert bokrai közé. Az utczán is igy jött végig. A szobaleány lihegve szaladt utána, de nem érte be. Az mondta el azt is, hogy mi történt. A tanító megverte a gyermeket. Kétszer végighuzott a hátán a vonalzóval. Megsokallotta tudniillik azt, hogy a gyerek nem akar változtatni a helyzetén. Mig végigvert rajta, azt kiáltotta: - Ha apád nem tanított meg önérzetre, majd megtanítlak én. Apád az én kegyes pártfogóm, de azért nem bujsz ki a fegyelem alól. - A mikor pedig a gyerek az első ütés után tátott szájjal, halványan rámeresztette a szemeit, mint a ki nem tudja hirtelenében fölfogni észszel, hogy mi történt, ütött rá még egyet. - A gyermeket a kert végéből, a licziom bokrok közül szedték elő. Még mindig értetlenül bámult maga köré s hirtelen remegés fogta el, a mi arra se csillapodott le, hogy az anyja magához ölelte. Most azonban már nyilt lázadásba tört ki a ház. A szobaleány felháborodva adta elő az esetet s a többi cseléd a lélegzetét is visszafojtva hallgatta. A mikor odáig jutott az elbeszélés, hogy: ráütött a gyermekre - nagyot visított a szakácsné. Az inas szemei vadul villogtak. - Majd elnyujtom én is! - szólott határozottan s körülnézett valami alkalmas pálcza után. Az utczáról azonban muzsikaszó és éljenzés hallatszott. Az urat kisérték haza a községházától, a hol kikiáltották jelöltnek. Mellette pedig egész komolyságát megőrizve, lépkedett a tanító, s valamit magyarázott neki. A képviselő ur félszemmel, mintha keresett volna valakit az udvaron, közben azonban többször is helyeslőleg bólintott. A tömeg, élén az urakkal, benyomult a kapun, akkorra azonban a két ember már a tornácz elé ért s hallani lehetett, hogy mit beszélnek. A tanító higgadtan, nyugodtan tárgyalt, csendes, meggondolt gesztusokkal, mint a ki minden kétségen felülemelkedve tisztában van magával.

- Egy kicsit rávertem. S ha szükségét látom, majd kikapja még a maga porczióját. Jól megvoltam harmincz esztendeig ezzel a módszerrel s szép eredményeket mutattam fel. S a mennyiben rám tetszett bizni a gyereket, nyugodt lehet nagyságod. Nem visz rá a gyöngeség arra, hogy eltérjek vele szemben a jól bevált harmincz esztendős praxistól.

A képviselő ur a szeme szögleteiből kibátorkodó aggodalmas sugarakkal még mindig a fiát kereste, azonközben melegen megrázta a tanító kezét s remegő hangon ismételte többször is:

- Köszönöm, nagyon köszönöm.