A jaguár
szerző: Leconte de Lisle, fordító: Kosztolányi Dezső

A barna lejtőkön arany sugár ég,
     fényes habokba mosdik a vidék;
de a síkokra ráborul az árnyék,
     borzongva jő a hűvös, esti lég.
 
A gizgazos, zsombékos, csúnya posvány,
     a meztelen szírt, a fa, a homok
indul-mozog, és a magányból ocsmány
     sóhajjal az új nap felé zokog.
 
A nagy folyó sötéten bugyborékol,
     a hold meszes párákon át kigyúl,
fel-felcsillan egy kajmán háta néhol
     a hold kemény-hűs sugaraitul.
 
Az egyik éhesen kúszik az árra,
     csattog kovácsolt állkapcáival;
a másik kérges vas-torkát kitárja,
     hogy fújja át az éles szélvihar.
 
A jaguár a mahagóni-lombban
     vár húnyt szemekkel, lesve, komolyan.
De szimatolni kezd az orra nyomban,
     friss hússzagot sodor a szélroham.
 
Izmos farán ül, űzi vad kívánság,
     foggal-karommal pedzi a tusát,
vérszomjasan tépázza a fa háncsát,
     rózsás nyelvével nyalja bajuszát.
 
Majd körbe szökken izmos, könnyű farka,
     a fához vágja a sóvár lesen:
lapos fejét kemény talpára hajtja,
     s alvást mimelve horkol édesen.
 
Egyszerre csend lesz, fekszik, mint a szikla,
     a gallyak közt aléltan és sután,
most egy kövér ökör siet a síkra
     és gőz lövell ki tágult orrlyukán.
 
Hármat se lép. Már megkövül egészen:
     ott a facsúcs zöld rejtekébe fenn,
agát-arany, két óriási vér-szem
     mered reá szikrázva, nesztelen.
 
Bután inog már roggyant-béna lábán,
     felbőg, hogy mégse hagyja el magát;
a jaguár lejő prédája láttán,
     megkapja biztosan puha nyakát.
 
Az ökör enged, villás szarva port hány,
     legyőzte a vad szörnyű ereje.
A jaguár szorítja őt mogorván,
     s őrült iramban vágtat el vele.
 
Köröskörül ijesztő puszta ásít,
     holdfényben úszó nagy szikláival,
az ökör vérzik, kéjeleg a másik,
     megrészegíti a friss vérital.
 
Fekete éjbe tűnnek mind a ketten,
     a szemhatár tág, széles és süket:
zajuk a csöndbe sikkad el rekedten,
     éjjel födi bús küszködésüket.