A játékról
szerző: Kosztolányi Dezső
Thury Zoltánnak van egy gyönyörű karcolata, amelyben a játszó embert rajzolja meg. Az apa, egy elkérgesedett lelkű hivatalnok, hazamegy, és játékot csinál a fiának. Papírtölcséreket vagdos a szappanbuborékfujáshoz, habot ver fel, időközben azonban maga is megszereti a lucskos mulatságot, s a végén kisül, hogy ő sokkal nagyobb gyerek, mint a fia. A történetke hőse így összeveszik a fiával, nyakra-főre szabja az új tölcséreket, és nézi a szappangömbök szivárványos táncát. A gyermek végre is sírva fakad, az apa összeszólalkozik a feleségével, és - tovább játszik.
A játszó apának s a játszani akaró fiúnak ebben a zseniális és bizarr szembeállításában benne van a játék egész pszichéje, hozzánk-láncoltságának és reáutaltságának minden fatális komolysága. A művész szeme egy érdekes igazságot látott meg, amit mások éppen egyszerűsége miatt nem vettek észre. A játék nem hagy el bennünket a gyerekkorral, hanem követ az egész életen át, a bölcsőtől a koporsóig, mert nem pusztán a gyerekek kedvtöltő előjoga, hanem édes mindnyájunknak szükséglete, annyira, hogy az is vitás marad, ki a nagyobb játékos: a felnőtt vagy a gyerek?
Minden vitatkozás helyett nézzünk meg egy játszó gyereket. Mennyi komolyság, öntudat van a mozdulataiban, milyen sok önérzet egész viselkedésében. Arcáról leolvashatjuk, hogy ő tulajdonképpen nem is játszik, hanem egy nagyon is komoly kötelességet teljesít, élni tanul. A kezében levő játékszerek nem valami henye élvezetnek eszközei csupán, hanem fegyverek is egyúttal, melyekkel az élet játékcsatáját vívja, s jövője felé küzd. Valóban megható az a szokás, hogy a gyermek koporsójába játékait is berakják, mint ahogy az elesett hőst is fegyvereivel és trófeumaival temetik el.
A gyermekeknél a játék nem céltalan, s sem az üdülés, sem a szórakozás gondolata nem lappang mögötte, hanem a tanulásnak, az emberlétért való vágynak szívós küzdelme. Áhítatos arccal, papi méltósággal veszik kezükbe játékszereiket, s jobban féltik és gondozzák, mint a legértékesebb tárgyat. A homokvár felépítésénél sokszor több lelkiismeretességet tanusítanak, mint a monumentumokat építő mérnök. Ha boltost játszanak, előzékenyebbek, mint a legédesebb szavú segéd, s rézfilléreiket eldobják, míg játékpénzöket fontoskodva megőrzik. Az életet nemcsak mintázzák, hanem eszményítik is. Komolyabban játsszák, mint ahogy mi éljük.
S ne higgyük azt sem, hogy ez rájuk nézve olyan könnyű dolog, mint ahogy első percben a felületes szemlélőknek látszik. A ki nem fejlődött értelem teljes energiával dolgozik, hogy a száguldó fantázia által teremtett képeket rendezze, kiselejtezze, s végre az akarat megvalósítsa. Ezért van mindig a játszó gyermek édesen mosolygó arcán egy tiszteletet parancsoló, merev vonás. Jaj azoknak, kik a játék szent perceit megzavarják, százszor jaj a fitymálóknak s a nevetőknek! Egy pillanat alatt kegyvesztettek lesznek a kicsiny emberkék szemében, és méltán, hisz a játék becsületét sértették meg, melybe ők egész tudásukat és művészi kedvüket fektették. A gyermek halálos szeretettel ragaszkodik hozzá, ha kell, vérzik is érte, nemegyszer meg is hal. A miatta kapott sebeket pedig boldogan viseli, mint a hős, és hallgat. Bálványait, melyeket ő faragott magának, tiszteli.
Ezzel szemben azonban mondhatlanul nagy ellenértéket kap a játszó gyerek. A játékban úgyszólván az egész világ mélységes rejtelme megnyílik előtte. Számára, mint Théophile Gautier magáról mondta, igazán létezik a külvilág. Tágra nyílt szemekkel jár ezer és ezer új benyomás között, s a tárgyakról, melyek szemében mély szimbólummá magasulnak, felé fuvall a költészet borzongása és ifjító életkedve. Lelke, melyen sem az akarat, sem a gondolkozás nem hagyott még durva redőket, frissen fogadja be a titkos áramlásokat, s a mesevilág minden költészetében tobzódik, mikor a körülötte levő tárgyak légies formákká karcsulnak, s egyénisége egy másikká alakul át. Igazán nem lehet csodálni, ha a saját boldogságától gőgös és ittas gyerek a felnőttek szokásait és egész életét gúnyolja, s játékéletének eszmei tisztaságától elragadtatva csak ennek valódiságában és komolyságában hisz. Az ő fapuskájában csakugyan benne szunnyadozik a militarizmus minden öldöklő iszonya, vére és könnye, az élet, jellemének hajlandósága, egész sorsa s jövőjének minden tartalma. A nagy Goethe gyerekkorában bábszínházzal játszott...
A gyermek játéka a tökéletesedés felé való szívós, fájdalmas küzdelemnek fegyvere.
Ámde nemcsak a gyermekek játszanak, hanem a felnőttek is, a szakállas férfiak, a boldog és boldogtalan családapák, az élemedett aggok, a fiatal és öregedő asszonyok egyformán, s ha jól megfigyeljük őket, nyomban átlátjuk, hogy a játék igazi lényegét tisztán az ő édes szórakozásaikban találjuk meg, vagyis ők gyerekebbek a gyermeknél is. A felnőttek játékában nincsen semmi küzdelem, ez tiszta üdülés és szórakozás. Ez az igazi játszás, s ennek a valóban céltalan játéknak felettébb nagy szerepe van minden ember életében. Gondoljuk csak el, naponta mennyiszer hintázzuk magunkat a széken, hányszor babrálgatunk el egy-egy apróságot; gondoljunk aztán a kávéházak biliárdjaira, a mulatóhelyek tekepályáira, a sport őrjöngő kedvteléseire, akár a tisztes nyárspolgárok ebéd utáni barátmalmozásaira is. Mindnyájan játszunk, s lelkünkre csak emelőleg hat a játékmozgás. A nagy Byron, mikor fáradt volt, vad lovasrohamokkal, céllövéssel és bokszolással pezsdítette fel elernyedt fantáziáját. Spencer Herbertnek pedig minden huzamosabb szellemi tevékenység után kriketteznie kellett, hogy a munkában el ne lankadjon. A játék fontos élettani szükséglet, melynek mindnyájan alá vagyunk vetve.
Ámde van egy mélyebb, lélektani jelentősége is. Az ember idővel ösztönszerű sejtéssel megérzi, hogy cselekedete csak a külső hatások határozmánya, s ő maga rab az okláncolat vasketrecében. Ebből azután próbál kimenekülni. Megun szolgaian reagálni a külvilág benyomásaira, nem akar és nem gondolkozik, hanem lelkében valami holt nyugalom jő létre, melyet a legkisebb túlerő is megbolygat. Ilyenkor az ember megindul, elmosolyodik és játszik. A logikus és praktikus hajlamok egy pillanatra elbágyadnak, s a világban minden érdek nélkül gyönyörködünk. A gyermek a játék eme magaslatára nem képes felemelkedni. A felnőtt igen.
Ebből a nézőpontból valószínűleg már nem látszik oly bizarrnak Thury Zoltán fentebb említett nagyszerű rajza, mely az itt kifejtetteknek legtökéletesebb költői kifejezése.
Minden igazságban van valami paradoxonszerűség. A játéknak ez értelmezésében is. A gyermek küzd, a felnőtt pedig üdül és játszik. Ezek az ellentétek azonban csakhamar kiegyenlítődnek a játéknak abban a művészi értelmezésében, melyet Schiller Spieltrieb-nek nevez, Spencer művészeti elméletének alapjául vesz fel, és amelyre Kari Groos egy egészen önálló elméletet épít. A játék nemcsak hogy nem lealacsonyító, hanem a legnemesítőbb minden ösztön közül, mert belőle a művészet csírái fejlődnek ki. Valamint a gyermek általa a felnőttek komolysága felé küzd, a férfi kalauzolása mellett a művészet magaslataihoz halad. A tétován babráló ujjak egyszerre csak egy dallamos húrba markolnak, s a lelketlen ércből a művészet fájdalma zokog fel. A révetegen húzódozó test nekilendül, ütemes mozgásba jő, táncol. A művész más személyében kezd beszélni, nem érzett szenvedélyeket mímel, megszületik az első színész. A játszadozó ember, mint egykor az alkimista, céltalan bolyongásaiban az igazi művészet nagy felfedezését teszi meg. Azért mondotta Schiller: "Az ember legnagyobb, mikor játszik".
Csakugyan nagy lelki fejlődésen kell átmennie az embernek, míg az állójából kinő, megkomolyodik és - újra megtanul játszani. Eleinte körültekint a világban, megméri a vizek végtelenségét, a csillagok sugarainak távolságát, megismeri a földet. Ezzel azonban nem éri be. Játszani is akar vele. A komoly ember szorító pólyáit széttépi, s a művészet felé néz. A zúgó életvásárba, a munkálkodó embermilliók közé jő egy nagy homlokú angol, s azt mondja, hogy ez a kézzel tapintható, szemmel látható és füllel hallható világ nagyon is parlagi, és mint egy játszó és alkotó isten felkiált, hogy legyen egy másik. Azután nem levő álomkirályokról, titkos bánatok felhullámzásáról mond regét, megsiratja az álmodott fülemilefüttyös, sóvárgásos szerelmes éj álmodott bánatát, ezüst ködből és holdsugárból leányokat alkot, véres, gyilkos, harangkongásos ködről, sápadt emberekről álmodik, akiket sohasem ismert, de számára mégis inkább éltek, mint a szilárd föld egész alkotmánya.
Szeme a testtelen légbe meredt. Ha kérdezték volna tőle - mint Hamletjétől -, kikkel társalog, kikről beszél, nem tudta volna nekik megmutatni.
A reszkető világ terhe ráesett szívére. Az eszméktől felhős homlokkal leült a poézis fényes arany homokjába és játszott.
Minden nagy ember sorsa a játék, akár a tollal, akár az ecsettel, vésővel vagy a hangszerekkel. S valamint a komoly embernél többet fejez ki a bölcsen mosolygó, a dolgozó ember felett magasan felül áll a játszó, gyereklelkű, alkotó és gondolkozó ember: a művész, ki az élettel nem számol, csak mímeli, formálja és játszik vele, mint a gyerek.