A horvát irodalom multja, jelene és jövője
szerző: Kázmér Ernő
Az egyetemes irodalomtörténet újabb kutatói a délszláv nemzetek irodalmának kevés figyelmet szentelnek és egyre kevesebbek azok, akik a délszláv nemzeteket egymástól különválasztva, szellemi produkcióikban megnyilvánuló őserőket a race, a milieu és a moment tainei analízisével vizsgálnák. A race szempontjából volna talán a legkevesebb eltérés közöttük, hiszen Konstantin, Cyrill és Method apostoloknak a morva földről elvándorló tanítványai a Dunától le Bizáncig mindenütt szláv testvéreknek hirdetik az ószláv liturgiát és az Athosz-hegyi szerzetesbirodalom, majd az ennek testéről leszakadó, mélyen be az Alföldig: a Fruska-Gora aljáig megtelepülő bogomilista szerzetesek óta az óriási távolságoknak és a közbejött évszázadok végetérni nem tudó változásainak ellenére is ezek a népitörzsek máig megőrizték szellemiségük közös kitevőit, lelkiségük közös elemeit. A milieu már a különbözőség válaszfalait emeli. A Dunától lehúzódó síkság a macedón hegyek, a horvát lankák, a mosolygó dalmát tenger, melynek kék hullámai messzi világrészek felé csalogatnak, megannyi új erőket feszítenek, új akarások és új irányok felé terelik a népi méloszt és a moment, az idő sokszerű folyamata belső összetartozandóságuk évszázados kapcsolatait gyengíti. A szerb macedón törzsek bizanci hatás alá kerülnek, s a görögök, a törökök felnyomulásával a balkanobizantizmus befolyása alatt a keleti filozófikus megnyugvás a géniusz legjellemzőbbje, a török-ozmán hatást a boszniai népdalok máig is őrzik s ezzel az ó-szerb nemzeti romanticizmussal, bizánci feltörekvő vággyal és macedón szívóssággal szemben a délszláv testtől nyugat felé tartó horvátok, szlovének a habsburgi birodalom déli részében végigjárják a középeurópai feudalizmus, klerikalizmus és bürokratizmus útjait, hogy a világháború befejeztével a jugoszláv királyságban találkozzanak elszakadt déli testvéreikkel. Az egymástól külön államtestekben való élés a délszáv népek lelkisége érzelmi birodalmát kibővítette és a nyelv filológiai alapjait, kifejezési eszközeit territoriumok szerint megváltoztatta. A horvát «kajkavi» és a sumadia-vojvodinai «ekavi» közötti különbözőségek, a történelmi multban gyökeredző ösztönök, a primitív műveltség korszakaira befolyó őstermelési módok mind-mind mély nyomot hagynak a Nyugat felé tartó déli államközösségbe fogott szlávokban és ha majd új államegységük eltünteti a különbözőségeket, a nyelvi és íráseltéréseket, akkor talán már nem kell külön szerb, külön horvát és külön szlovén irodalomról beszélni. Ez a ma még egymástól külön utakat járó, a mult elidegenülésétől elszakadni nem tudó, természetszerű különbözőségeket felmutató három irodalom ki fog lépni egymást gyengítő kereséséből és az új művészet felismerésében fogja legyőzni romanticizmusát, hogy az egész ember és a teljes kor képében keresse azt a teremtő géniuszt, amely külön, érdekes jelképével is értéke lesz az egyetemes irodalom kincsesházának.
Nyugateurópában és nálunk is az az általános felfogás, hogy a horvát irodalom alig százesztendős, holott a valóságban erősen közeledik az ezeresztendő felé. Ez a téves felfogás főképen arra vezethető vissza, hogy a balkáni szláv irodalmak tanulmányozói a horvát vallásos és egyházi irodalom termékeivel külön nem foglalkoztak, a szerzetesirodalom görög-szláv produkciói, a bolgár legendák, a bosnyák dalok, a szerb hősi époszok exotikus világa teljesen elterelte a figyelmet a horvát irodalom külön útjairól s már ezért sem vehették észre azt a kapcsolatot, ami minden nyugatisága mellett a horvát irodalmat a többi délszláv irodalom szellemével egybefogta és a még nyugatabbra tolt szlovének irodalmának problémaköre felé terelte. A legrégibb horvát irodalmi termék tulajdonképen a tizenkettedik században latin nyelven íródott krónika; a «Dioklesi Presbyter», amelynek nyelvi, történelmi értéke alig van, de a tengerparti horvátok ősi népi mondáit elsőnek fogja össze. A glagolica, cirillica és a latin írás egymást felváltásában lepergő XIII-XV. század az «apokrif» irodalom korszaka, amely a bogomilisták szektájának félreismerhetetlen hatásával a primitív népi nyelv merész előretörését eredményezi. Erre az erősen borsozott népi nyelvre ültetik a beszivárgó olasz krónikákat, vallási iratokat, amely forditásokban ez a népi nyelv formát, színt, eredetiséget kap és amikor már a nyugati lovagi korszak, a korai romanticizmus termékeit fordítgatják horvátra, ezek a nyugati irodalom közvetítőivé válnak.
Ebben a korszakban éled a népdal, a boszniai népi epika, amelybe Kraljevic Marko, Janko Hunyadi, Mátyás király törökverő époszi alakjai is belekapcsolódva eljutnak a horvát népig és végig Szlavónián le a dalmát partokig s mint valami túlpasztózus, nevető színekkel megfestett tableaun, az éneklés feltörő, egymásra recitáló hosszú soraiban, formátlan trocheusokban olvadnak össze a szerb-magyar fejedelmek hősi emlékei, s a vándor énekesek (rögtönzők) gúzláitól kísérve, végig derül a dal, az énekkultúra, amely máig is a horvát nép legápoltabb kincse s az európai lírai folklore legérzelmesebb artisztikuma.
A törökökkel való küzdés gondjaival egyre őrlődő szerbektől a tizenötödik század derekán a horvát irodalom teljesen elszakad és a katolikus horvát szellem, megválva a középkori írástól, megittasodva az ízlés és a renaissance fujdogáló lehelletétől, teljesen a humanizmus, a latin szellem kompoziciókban megmutatkozó erőssége hatása alá kerül. Az egyre közvetlenebb dalmáciai-olasz kapcsolatok, Dante, Petrarca és Boccaccio teremtő szelleme lírai-erotikus költőket érlelnek. Ebben a korban kapja a horvát irodalom az első, nagy époszt; a mi Balassi Bálintunk zaklatott életével rokon Petar Hektorovic idilljét, a «Ribarenje»-t, amelynek érett keresztényi filozófiájába, idealizmusába a tengerparti halászok és a dalmát szigetek népének délisége, napsütéses derüje tükröződik. Általában, a dalmát szigetek valamennyién erős irodalmi élet indul el s a hajósok, halászok ajkairól ismeretlen költők üde versei kerülnek a népi szellembe, megörökítve a horvát költészetnek ezt a legendás aranykorát, amelynek legerősebb egyénisége: Marko Marulic, a latin humanizmussal, a troubadourköltészet finomkodó ízlésével küzdő spalatói költő, aki nagy bibliai époszában, a «Judith»-ban életes bibliai alakjaival, a népi ethosz sugárzó erejével a törökökkel küzdő tengermenti horvát nép szenvedéseit sírja. Pásztorjátékok, vaskos bohózatok, a comedia dell' arte originális átdolgozásai teszik a horvát renaissance nagy korszakát, amely a délszláv művelődéstörténet legérdekesebb jelensége, a külföldi szellemi mozgalmak gyors terjesztője, hogy ennyi idegen hatásra csakhamar felragyogjon az önálló nemzeti szellem ellenállása és elinduljon az újjászületés nagy evolúciójának hirdetője. Még virágzik, patakzik a raguzai renaissance, amikor Ivan Gundulic (1588-1638), a patriciusok színtársulatának vezetője, drámák és ódák ismert költője húszénekes époszában az «Osman»-ban a török birodalom összeomlását és a szétszórt délszláv népek nagy nemzetté összeforrását zengi és ebben a nagyszerű dinamikájú, heroikusan lírai époszban ölt testet az ébredő gondolat: a Pan-Slav. Ivan Gundulic a ragusai irodalom utolsó nagy alakja, de jön a szörnyű földrengés (1667), utána az olasz, francia lirikusok lelketlen, üres utánzása, a francia klasszikus drámaírók sekélyes kópizálása, de az Adria szárnyán a pan-szláv gondolat elindul nyugatra: Zágráb, Laibach, Prága felé, hogy inkább politikai eszmévé, mint közös irodalmi akcióvá izmosodjon.
Zrinji Péter, a Wiener-Neustadtban kivégzett horvát nemzeti hős, bátyjának: a költő Zrinyi Miklósnak «Szigeti veszedelem»-jét és «Adria sziréná»-ját fordítja horvátra. Ebben az időben Pavao Ritter Vitezovic, német-dalmát szülők gyermeke, aki a protestantizmus szellemétől felvilágosítva, történelmi munkákat és ősi alexandrinusokban, hexameterekben «Sziget ostroma» címen, érdekes Zrinyi Miklós-époszt ír, Zágrábban az első horvát nyomdát alapítja. A nemesség és a városi polgárság nemzeti öntudata Bécs befolyása - hanyatlik, csak az egyház végzi misszióját és a papok népi szólásokat, dalokat gyüjtenek. Ezek a gyüjtemények lesznek a horvát folklore kincsei. Az egyház felvilágosító munkája egybeesik a josefinus eszmék és a francia forradalom vívmányainak térhódításával, de a lépten-nyomon feltörő felvilágosodás, nemes emberi instituciók alkotására ösztökélő vágy megtörik a habsburgi bürokrácián, a német irodalom erős befolyásán, amely befolyás inkább Kotzebueval, mint Geothevel jelentkezik. Titus Brezovacki drámái ezt a hatást adják, holott a század végével a szerb irodalomba a csodás missziótól fűtött Dositej Obradovic originális termékenysége hoz pezsgő életet, Csehországban pedig a romantikus pánszlávizmust Safarik és Palacky föderációs eszméi a szabadság vágyával telítik, egyre nagyobb és lobogóbb tüzeket vetítve Lengyelország, Oroszország felé. A bécsi egyetemről hazatérő Ljudevit Gaj erős cseh befolyás alatt lapot alapít és a «Danica» (Hajnali csillag) lesz az első nemzeti illir ujság, amely egységes nyelvet, egységes helyesírást készít elő és a metternichi kor rendőruralma ellenére a szerb-horvát-szlovén egység megteremtéséért küzd. Legtehetségesebb munkatársa, a szlovén Stanko Vraz Zágrábból szervezi a mozgalmat, mely teljesen elvonja az irodalomtól, holott drámai feszültségü balladái, érzéki képektől duzzadó szonettjei ma is értékek. Petar Preradovic, első verseiben még heinei hatást mutat, csakhamar azonban a lengyel messzianista líra körébe kerül, lágy álmodozása a schopenhaueri filozófia felé terelik és ódáival, filozófiával telitett vízióival egyik szeme lesz a horvát romanticizmusnak, amelyhez még Ivan Mazuranic, a «Cengic-Aga halála» époszának költője is tartozik. Mazunanic szenvedélyes hangú éposza a népi dalok drámai erejét a hercegovinai primitív élet festői koloritjával viszi a horvát irodalomba, hogy azzal a lázas vajudás Európájának olyan értékét adja, mint az akkori kis nemzetek nagyszerű lírája. Petőfi, a lengyel Slovacky, a román Eminescu, a szerb Njegos Petrovic Péter és a cseh Karel Mácha a legszabadabb, a legszűzibb lírát zengik s ennek a maradandó lírának kiegyensúlyozhatatlan kráterében ötvöződik Mazuranic éposza, mely Gundulic «Osman»-ja mellett a horvát klasszicizmus csodálatos virága. A kor drámai irodalmát néhány történelmi színmű, s kivált Mirko Bogovic Shakespeare hatása alatt írt jambusos nemzeti drámái reprezentálják. Bogovic különben népszerű elbeszélő is, «Neven» című folyóiratában Scott csodálatos fantáziáját másolja, feleleveníti a horvát főurak ősi lovagvárait, benépesíti vad, marcona harcosokkal, kóbor énekesekkel s ezek a mindent kibékítő szerelem lágy akkordjaival végződő novellák ma is olvasottak. Janko Jurkovic már a város írója, a zagrebi elosztrákosodó kispolgárok elpuhultságának derüs ostorozója, akinek szentimentalizmusából már a realista naturalizmusa ütközik ki.
A tizenkilencedik század második felét a horvát regényirodalom erős fejlődése és a dilettáns irodalom elsorvadása jellemzi. August Senoa történelmi regényekkel indul írói útjára, ideálja: a cseh Jirásek és a mi Jókaink, de a «Parasztlázadás»-ban már a falu életének apró tragédiái, a földéhes paraszt vívódásai, a feltörő szociális problémák magjai feszülnek. Senoa a horvát tárcairodalom megteremtője is, a hivatásos horvát írótípus első képviselője és a horvát irodalmi élet elindítója. Az ő nyomában jönnek a naturalisták, akik a romanticizmus és realizmus eszközeit keverve, látnak le a városokba, néznek vissza az elhagyott falvakba és az itt-ott felnyúló lámpások köré ülő emberekre. Eugen Kumicic Párizsból hozza sokszor erőltetett erotizmusba fulladó naturalizmusát. A materiális javak, gazdasági és társadalmi érvényesülések, pénzszerzés, Kumicic regényein át jutnak elsőnek a horvát irodalomba, s amit mindebből meglát, annak szerves kapcsolata van a világgal, a természettel és a nyugati naturalista irodalommal. Ljubomir Babic (írói neve Xaver Sándor Gjalski) naturalizmusa már orosz hatásokon fejlődik, több novellája a városi proletariátus jelentkező tragikuma, a kisparasztság szociális elmaradottsága, sokszor pesszimizmussal, sokszor reménytelenül s a «Szegények elbeszélései» Csehov tépelődéseire emlékeztetnek. Ante Kovacic a zagorjei hegyvidék egészséges, derüs, tisztaéletű parasztjainak zsánereit, városok atmoszférájában elbukó tragikumukat írja meg. Regényeinek milieuje, hangulatai, helyzeteinek szuggesztív hatásai a város és a falu éles ellentéteit fokozzák és életszerűen dokumentálják. A cseh származású Vjenceslav Novak oblomovizmusán, lassan, biztosan felörlődő tragikus figuráktól romantikus regényei vonalán a szocializmusig, a marxizmusig jut és idealizmusa, szerencsétlenségek iránti pietása lelki összeomlását okozzák.
A romanticizmustól a naturalizmusig eljutó elbeszélő irodalom mellett a líra a kultúrfilozófiai viziók és a természet szépségeinek csodálata között csapong, de formailag még a klasszicizmusban gyökeredzik. Silvio S. Kranjcevic már a korláttalan vágyat, a végtelenség felé törtető költői álmot zengi, a formát a maga szenvedélyére alakítja, bontja, töri, s amikor féktelen láza halkabbra hangolódik, elmélyül, néhány versébe az oratóriumok hangulatát viszi, amelyek a mi tragikus Vajda Jánosunk pantheista elmélyülésére emlékeztetnek. A többi lírikusok: hellén álmok és troubadouri szerelmek idilljei között vívódnak, az élet feszültségéből verseik nem sokat éreztetnek, még a l'art pour l'art a fontos, a ritmika és a rím bilincsei, amelyek a szubjektum meginduló támadásának ellenállanak. Vladimir Nazor áll az előző kor, és a ma lírája centrumában, két világ mesgyéjén. A multnak a «Horvát királyok» ciklusában emel emléket, de dalai már a szubjektivizmus korláttalanságát zengik, a bibliai és az antik motívumoktól a fantázia tágas horizontjáig, a spinozai filozófiának végtelen tökéletességű létezőt-hirdető tanáig emelkedik és az «Erotica» nagyszerű formaművészete mögött a szabadabb, lazább lírizmus áttörő motívumai muzsikálnak. Dragutin Domjanovic interieur lírájának heinei könnyedsége, a fiatal Gustav Krklec parnassiensége, - amely az impresszionizmus és a szimbólizmus között vergődik - a zárókövei a mai horvát lírának, amelyet a zenitizmus kísérletei, az értelmetlen dada az «Én» csődjéig vittek.
A modern próza már szervesebben kapcsolódik a hagyományokba. Az elbeszélő irodalom valóban friss és új lehetőségeit Miroslav Krleza, a mai horvát irodalom legérdekesebb alakja hozza, aki kereső, önmagából és a világból kivágyó, önmarcangoló verseken túl, a világháborút végigharcolja, hogy megírhassa a horvát honvéd céltalan szenvedésének nagy novelláit, a legtöretlenebb dosztojevszkiji hatásból fakadó nagy elbeszélését a «Vrazji otok» (Ördögsziget) diákjáról, majd több nagysikerű drámában az ausztricizmustól megfertőzött horvát polgári társadalom eszmenélküliségét ostorozza. August Cesarec elbeszélései az új orosz írók húrjain rezdülnek pozitív, egyre népszerűbb írásokká. Általában: Gladkov, Ilja Ehrenburg és mások hatásától a fiatal horvát írók nem tudnak szabadulni s még a neonacionalizmus felé tendáló Djuro Vilovic újabb novelláiban is felfedezhetők a délszláv népek újabb irodalmára oly fascinálóan ható új orosz elbeszélők.
A horvát esztétikai irodalom legmarkánsabb egyénisége, a katolikus erudicióból kiinduló Ljubomir Marakovic, akinek «Uj élet» című program irata harcbaszáll a naturalizmussal, a túlhajtott realizmussal, hogy a délszláv szellem és a kereszténység teljességét, tisztaságát kapcsolhassa a modern irodalomba, a hősi, isteni emberséget a lapos racionalizmussal szemben.
Az új dráma, amely a tradició és a történelmi anyag deklamatív hatásától nehezen tud eltépődni, Ivo Vojnovic-nak a D'Annunzio és Maeterlinck szimbólikus viziójú renaissance-drámáinak hatása alatt írt színjátékaival indul el, de a «Dubrovniki trilogia» már egy nagy költőnek a régmult korok örök szépségei közé való visszavágyódása, gyönyörű álom, melyben a napsütéses, kék egű Adria minden szépsége felrezdül. Napoleontól a századvégig játszódik le ez a három tragédia s olyan, mint egy nagy történelmi triptichon, a mult minden érzésének gazdag muzsikájával. A lírikus Milan Begovic kis egyfelvonásosai, újabb vígjátékai a színpadi technika örvendetesen gördülő perspektíváival a boulevard-vígjátékokra emlékeztető hatásos jeleneteinek francia könnyedségével, színpadi biztonságú sikeres műsordarabjai a jugoszláviai színpadoknak, amelyeken: Sergius Tucic líraian erős és mély élményű naturalista paraszt drámái egy hatásos misztériuma és Milan Ogrizovic-nak a Likában lejátszódó paraszttragédiája, Mazuranic époszából dramatizált «Smail Aga Cengic halála» jelentenek irodalmi értéket.
A kis horvát nemzet irodalmáról több szempontból még sokat kellene elmondani és talán szükséges lett volna a szerb és szlovén irodalommal fellelhető szervi és lelki kapcsolatait plasztikusabban kidomborítani. A modern horvát irodalom kifejlődését, - amely inkább az új német törekvések, mint a francia kísérletek felé tendált - a világháború és azt követő zavaros évek akasztották meg és az új államalakulatban kiépíthető szellemi kapcsolatainak közös kimélyítése még nem következett be. Belgrád, Ljubljana, Zágreb, Novisad... megannyi szellemi centrumok, szétforgácsolódó erejű könyvkiadással, erős, centrális folyóiratok hiányával és hogy ebből a szerteágazó, egymástól sokszor elterelődő irodalmi termésből kialakul-e mielőbb a modern jugoszláv irodalom, arra ma feleletet adni profécia lenne.
Zágráb gyönyörű sétányán a Zrinjevácon, a világhírű Mestrovic öntötte Strossmayer-szobor áll, amint a gondolataiba elmerülő ősz püspök jobbjának kezefejét előretartja. Strossmayer a jugoszláv szellem egységének, összefogásának intő apostola, mint Palacky a cseh szellem egységének és a történelmi fejlődés mai etappeja Strossmayert igazolja. A jugoszláviai regionalista irodalmak még alul vannak a strossmayeri ideológián, szerény helyük ugyan így is ki van jelölve a világirodalomban, de maradandó nyomot alig hagynak benne. Még csak fiaik szívéhez szólanak; horvátul, szlovénül, szerbül, de lehet, hogy egyszer, mint a nap és a történelem, Keletről beszélhetnek a fáradt Nyugatnak.
(Zagreb)