A honatyaság
szerző: Mikszáth Kálmán
Az emberek azt hiszik rólunk, hogy nekünk csak az az öt forintunk van. Mondhatom, nagyon csalódnak. Régibb kozák képviselőktől kell eltanulni, mennyi mindent ér a honatyaság, ha az ember jól tudja értékesíteni.
Nekem például el kellett utaznom ezelőtt egy pár évvel Erdélybe, igen hosszú útra. Ötvenkét forintba kerül a jegy ide-oda. Ez éppen öt darab választó és még két forint plusz!
Hahó! Lassan a választókkal! Gazdálkodjunk. Különben is feleséges, családos ember vagyok. De meg okos ember, meg vagyon írva, nem fizet a vasúton. Hátha még ez az okos ember országgyűlési képviselő is! Pedig így is összeesik az néha ritkán.
No, mondom, ez egyszer hasznát veszem a képviselőségemnek, kéretek egy ingyenjegyet, tehát hajtassunk el a vasútigazgatósághoz.
Belevetettem magam a legelső fiákerbe, s odaérve felkerestem az igazgatót, régi jó barátomat.
- Szervusz! Hol veszed itt magadat? - mondá az igazgató nyájasan.
- Egy jegyet akarok Brassóig.
- Miféle címen?
- Hát képviselői voltom okáért.
- Helyes. Van igazolványod?
- Miféle igazolvány?
- Kovách Lacitól.
- Mire nézve?
- Arra nézve, hogy téged miképp hívnak, és hogy képviselő vagy.
Nagy szemeket meresztettem rá.
- Ugyan ne okoskodj, kérlek... nincs tréfálni való időm.
- Nagyon is komolyan beszélek.
- De hiszen csak ösmersz talán...
- Persze hogy ösmerlek, de a szabályok, barátom, a szabályok.
- Hát nem adsz jegyet, mi?
- Nem én, igazolás nélkül.
- Hát hova szaladjak én most Kovách Laci után?
- Hozhatsz tanúkat, akik beigazolják, hogy az vagy, akinek magadat kiadod?
- Itt vagy te...
- Én nem hiszek magamnak.
Fölháborodva hagytam oda gyermekkori pajtásomat, az igazgatót, s ott lent elbocsátottam a kocsimat, s adtam neki 2 forintot.
Útközben, amint gyalog sétálok, találkozom egy ismerősömmel, aki most a két szárnyat hordja gallérán, de aki valamikor szolga volt az országháznál, megkapott a fösvénység ördöge s megszólítottam.
- Bütykös bácsi, ösmer kend engem?
- Hogyne ösmerném a nagyságos urat.
- No, hát akkor visszafordulok, eljön kend velem a vasúthoz bizonyítani, hogy én vagyok én.
- Nagyon szívesen.
Nos, elvittem Bütyköst. Nagyon tekintélyes külseje van az öregnek. Ez már csak elég bizonyíték lesz.
Az igazgató végignézte, s miután azonosságomat írásban elismerte, így szólt:
- No, most már rendben vagyunk.
Én egy forintot nyomtam az öreg markába, s azzal eleresztve őt, az igazgatóhoz fordultam:
- Most tehát kiadod már a vasúti jegyet?
- Ki bizony, ha elhoztad a fotográfiádat.
- Miféle fotográfiát?
- Ej, hát az arcképedet.
- Minek az?
- Hogy a konduktor megnézhesse, te használod-e a jegyet.
- De nekem nincs fotográfiám.
- Vétesd le magadat.
- Arra nincs idő. Holnap délben utaznom kell.
Az igazgató vállatvont.
- Nagyon sajnálom, de ami szabály, az szabály. Veled sírok, de jegyet nem adhatok.
No, már erre formális dühbe jöttem. Becsaptam az ajtót, úgy rohantam le a lépcsőkön. Az utcán belevetettem magam egy fiákerbe s hajtottam egyenesen Baross államtitkárhoz: »Majd megmutatom én mindjárt, hogy kell az államférfiakat respektálni Magyarországon.«
Az államtitkár otthon volt. Izgatottan adtam neki elő a dolgot, hogy miképp bánnak velem az alantas közegei. Hát ezért vagyok én mameluk. Ha már a vasút se tiszteli a meggyőződésemet: ki tisztelje akkor?
- De hát miért jössz hozzám? - kérdi az államtitkár gúnyosan.
- Miért? Hát hogy te segíts rajtam.
Baross megdörzsölte a kezeit.
- Sajnálom, kedves barátom, de nem tudok fotografírozni. A camera obscurát különben is magával vitte Tisza Bécsbe.
- Gábor, Gábor! Lesz még szavazás Magyarországon! - kiáltám fenyegetőleg, s el akartam rohanni.
Trencsén nagy fia azonban utamat állta:
- Te, adok neked egy jó tanácsot, hiszen neked van fotográfiád.
- Valamikor régen volt elég, fiatal koromban, de szét adtam.
- Hát a képviselőházi albumban?
- Az istenugyse...
- No, látod.
Rohantam a képviselőházba. Ott kinyitották a termeket, az elhagyott folyosókat, a kísérteties büfét. Az album ott áll a kis fekete asztalon - de az arcképem nem volt benne. Valami gazember kilopta.
No, már most mit csináljak? Mit? Hát legelőször kifizettem a fiákeremet. (Három pengőt kért az imposztor.) Azután elindultam tűnődve a Váci utca felé.
A méltatlankodás egészen megizzasztott. Olyan voltam már, mint a katona a csatában. Most már azért se hagyom azt az ingyenjegyet az államnak.
Hát richtig, jön szembe velem Péchy Tamás. No, éppen jó. Legalább elpanaszlom neki a képviselői méltóság megsértését.
- Tudod mit - szólt ő, mert az ilyenekben praktikus ember -, a Városligetben van egy amerikai fotográf, aki öt perc alatt levesz. Eredj ahhoz.
- Igaz! Hej, fiáker! Hamar egy fiáker.
Hajtottam a Városligetbe. Vagy negyven szolgáló és ugyanannyi mesterlegény várta ott a saját képét, sehogy sem juthattam a fotográfushoz. Minden előretolakodás hasztalan volt. A mesterlegények minduntalan visszataszigáltak.
- Itt sorrend van, uram. Tartsa meg a sorrendet!
Egy félóráig türelmesen vártam, de mikor eluntam, kimentem egy nagyöklű hordárt keresni valahol. A hordártól beküldtem a névjegyemet, hogy sietős dolgom van, fotografírozzon le ízibe.
A fotográfus átvette a névjegyet és mosolygott.
Erre aztán észhez jöttem, s beküldtem neki öt forintot, mire a fotográfus nem mosolygott, hanem letaszította a székről a peckesen ülő szakácsnét, s mély bókolások közt jött ki értem.
Egy negyedóra kellett, míg a kép elkészült. Rohantam is vele az igazgatósághoz.
- No - mondám az ajtót belökve, nagy lihegéssel -, itt a kép!
Az igazgató megnézte, azután az ablakhoz ment, ott is megnézte, majd a pápaszemét kereste elő, s azon át is megnézte és nevetve adta vissza.
- Ej, kopé, kopé! Rá akartál most szedni. A rövidlátásomra számítottál. De megösmertem. Hisz ez a Prileszky Tádé arcképe.
- Becsületemre mondom...
- Ne esküdözz, kérlek...
Magam is láttam, hogy rossz a kép. Nem hasonlított az hozzám egy csöppet sem; az igazgató könyörtelen maradt.
- Hja, a szabály, szabály!
- Vigye el a pokolbeli ördög a szabályaitokat.
Mit volt mit tennem, újra visszamentem a kocsimhoz, s adtam neki 2 frt-ot, a hordár már előbb egy forintot kapott tőlem. Eddig már 13 forintban volt a jegy.
Quid nunc! Amint ezen tűnődném kétségbeesve, egyszerre egy sugár női alak jön ki az Oktogon egyik házából.
- Nini, a szép Mariska. Az én fiatalkori ideálom. Hophó! Hiszen adtam én ennek egyszer arcképet is.
Utána, amint csak bírtam. Utol is értem. Nagyon megörült a viszontlátásnak. Szemrehányásokat tett kecsesen, pajkosan, hogy úgy egyszerre elhagytam akkor réges-régen.
- Pedig ha tudná... de a viszonyok...
- Igen a viszonyok. Persze - szólt gúnyosan.
- De azért higgye meg, sokszor gondoltam kegyedre... arcképe megvan nálam... Oh, valahányszor e képet láttam... Oh, Mariska! De kegyed, tudom, nem gondolt reám. Pedig ha jól emlékszem, kegyednek is megvan az én arcképem.
- Meg bizony.
- Ah! - sóhajtottam még melegebb hangon. - Tehát megvan?
- Nem adnám oda a világ minden kincséért sem. Ereklye ez nekem.
- Pedig szeretném kicserélni egy újabbal.
- Nem, soha. Nekem az akkori képe kell. Ugyanaz a kép, melyet annyiszor áztattam könnyeimmel.
Ez ugyan nem biztató, gondoltam magamban, de ha nem adod jószerivel, hát ellopom, mégis meg kell lenni reggelre az arcképnek.
- Hová megy, lelkem Mariska?
- Sétálok egy kicsit.
- Nem volna kedve velem vacsorázni ma?
Megfenyegetett szép fehér kezével.
- Rossz ember. Miket beszél.
S azután fürkészőleg rám nézett, komolyan beszélek-e, vagy tréfálok?
De én komolyan beszéltem.
- Hát, majd meglássuk - szólt aztán csengő játszi hangon.
- Tudja mit, vacsoráljunk kegyednél.
- Nem főzetek otthon.
- Nem baj, a vacsorát majd én hozatom Marchalltól, így aztán kölcsönösen leszünk az egymás vendégei.
Úgy is lett. A vacsorát megrendeltem a Mariska lakására, ki is fizettem, a pezsgővel együtt 19 frt 50 kr-ba került.
Az ételek igen pompásak voltak, a bor is kitűnően ízlett, de a Mariska... A Mariska már igen sokat vesztett, ő nem a régi többé.
Mindegy, a fotográfiát sikerült ügyesen kicsempésznem.
Beletettem a tárcámba.
Majdnem baj lett belőle. Mert Mariska, mikor távoztam, belecsimpeszkedett a nyakamba, s valamit súgott a fülembe. Nem árulom el, mit. Gavallér ember nem teszi. De ennek következtében ki kellett nyitnom a tárcámat, s abból két tízest előkeresnem. Remegés fogott el, ha észreveszi ott a képet; de nem vette észre, s én post tot discrimina rerum, végre eljuthattam vele az igazgatósághoz.
- No, de most már csak kikapom a jegyemet?
Odaragasztották a képet a jegy egyik oldalára s az igazgató a markomba nyomta irigykedve:
- Itt van ni! Könnyű nektek, képviselőknek! Mindent ingyen hajigálnak utánatok. Szervusz! Szerencsés utat.