A homoszexualitás kérdéséhez
szerző: Kramolin Gyula
Tudvalevőleg a mi büntetőtörvényünk is azon konzervativabb kódexek sorába tartozik, melyek az egynemű szerelmet – a megérdemelt sajnálkozás helyett – börtönnel sujtják, s habár a magyar törvény szemet húny is a nők efajta megtévelyedései előtt, mégis, amennyiben férfiak között hajtja virágait, azt elég keményen üldözi. Az orvos és a szociológus egyaránt sokat írhatna arról, vajon megállja-e helyét ez a galáns disztinkció s valóban nem volna nehéz kikezdeni azt és bebizonyítani, miszerint e kérdésben mindakét nem egyforma elbírálást érdemel, aminőt pl. az osztrák törvény is követ; miután azonban meggyőződésünk nem e törvény kiszélesítését, hanem ellenkezőleg, a meglevőnek is eltörlését tartja kívánatosnak: így e sorok csak utóbbi törekvés jogosultságát óhajtják röviden megvilágítani, amely törekvésnek szerintünk immár a törvényhozásban is mielőbb érvényre kellene jutnia.
Nem érintve ugyanis az idevágó törvény azon rendelkezéseit, melyek a zsengekorúak és a testi épség védelmét, a csábítás megakadályozását, vagy az e téren is szerepet játszó erőszak és más ilynemű visszaélések megtorlását célozzák (amely sérelmek szigorú büntetését helyesnek és szükségesnek ismerem el), én úgy látom és úgy értem, hogy a csupán felnőtt férfiak között és a közszemérem sérelme nélkül lefolyó perverz szerelmeskedésnek alig szabadna többé büntetőeljárás tárgyát képeznie! Nem pedig – első sorban – azért, mert az az ellentétes elbírálás, melyben e kérdés a különböző kulturnépeknél részesül, már maga kétséget kell, hogy támasszon annak büntetőjogi jelentősége és hordereje iránt. Míg ugyanis igen kevés összehasonlítás meggyőzhet arról, hogy a mai művelt népek uralkodó felfogása a büntetendö cselekmények lényegére nézve teljesen megegyezik; hogy a gyilkosság, rablás stb. elvi megítélése jóformán mindenütt azonos; hogy a büntetőkódexek csak egyes részletekben (a mérlegelésben vagy a büntetés kimérésében) térnek el, de nagyjában áll, hogy ami nálunk bűncselekmény, azt másutt is annak tekintik: addig a büntények egyöntetű megítélésének e harmónikus koncertjéből élesen kiválik a „természetellenes fajtalanságnak” nevezett beteges szenvedély kérdése, mely a kulturnépeket egyszerre két ellentétes felfogású táborra osztja. S vajon minő címen arrogálhatja magának a szigorúbb felfogású tábor, hogy épen neki van igaza? Vajon igaza volt-e annak a szintén „szigorú erkölcsű” tábornak, mely valaha a hiszterikus és nimfomániás asszonyokat és elmebetegeket is a máglyára küldte? S miután már mindenesetre vagyunk annyira, hogy e cselekménynek kriminális természetét legalább is kétségbe vonhassuk, vajon jogos és igazságos-e büntetni azt, amíg felette az akták végleg bezárva nincsenek? S nincs-e bizonyos tragikum abban, ha valaki csak azért kerül a börtönbe, mert véletlenül „magyarnak”, a magyar törvények égisze alatt született, míg ugyanazon tulajdonságokkal és fogyatkozásokkal tisztelet és babér övezhetné homlokát, ha más kulturállamban látott volna napvilágot?
De nézzük komoly tárgyilagossággal a dolgot. A homoszexuális szeretkezésnek főleg az a körülmény szorított helyet az újabb büntetőkódexek egy részében is, hogy a régi felfogás azt egy természetellenes, dekadens jelenségnek minősítette, mely karöltve jár az erkölcsi zülléssel, mely megmételyezőleg hat az intakt elemekre, a szellemi élet hanyatlását vonja maga után és végeredményében – általánosan elterjedve – elnéptelenedésre is vezethet, mely veszedelmek ellen az államnak természetszerűleg védekezni kell. Ámde Karsch-Haack-nak e szemle VII. 12-ik számában is referált, értékes tanulmányai s az azoknak forrásul szolgált számos munka régen kimutatta, hogy ez óriási tévedés: mert ez a perverzitás természetes őstalajból fakad, bizonyos atavisztikus jeleggel bír, melynek nyomai az állatvilágban is feltalálhatók s mely ellen ha a fajfejlődés magasabb szempontjaiból küzdeni kell is, ez époly kevéssé történhetik a büntetőtörvény útján, amint más fejlődési rendellenességek vagy csökevényes maradványok – pl. a polymastia (a női emlők kettőnél nagyobb száma) – sem irthatók ki büntetések segélyével. Hogy pedig az erkölcsi züllés, szellemi és társadalmi hanyatlás és az elnéptelenedés ugyancsak nem jár a nyomában, azt Görögország fénykora, számos irodalmi és képzőművészeti remekmű, valamint Japán és China példái mutatják a legjobban. S talán a közelmultban lezajlott Moltke-Eulenburg pert is szabad tanuságul hívni, mely eléggé igazolta, hogy a legkiválóbb egyéni tulajdonságok s a legértékesebb közéleti munkásság, sőt kifogástalan hazafiasság is jól megfér e sajnálatraméltó tökéletlenséggel!
És ha eltekintünk is a „fordított nemi érzés”, az igazi és tulajdonképeni homoszexualitás tiszta eseteitől, melyek kétségtelen pszichopatikus jellegével szemben már a modern kriminalista sem mer mereven elzárkózni; és ha csupán csak az egyszerű pederasztiát vesszük szemügyre, vagy pláne a dualistákat – e szerencsétleneket – nézzük, akik mindakét nemmel érintkezést folytatván, talán még leginkább látszanak bűnösöknek: akkor sem szabadulhatunk azon benyomástól, hogy nem bűntettesek, hanem abnormis egyénekkel van dolgunk. Miért van az, hogy a nőktől elzárt életmód szomorú helyein, a kénytelen absztinencia tanyáin rendesen három kategoriáját találni a férfiaknak: egyet, mely a szervezet rendes, automatikus megkönnyebbülésével is beéri; egy másikat, mely a bibliai Onán segítségéhez folyamodik, és csak egy sokkal kisebb harmadikat, melynél a visszafojtott nemi ösztön e megtévelyedés szunnyadó magvát csíráztatja ki? S miért nem észlelhetni soha, hogy ezen utóbbi frakció divatja az egész intézet általános járványává fajulna? S miért nem válik a véletlenül pederaszta társaságba keveredő egyének igen nagy része – minden csábítás, kedvezés vagy kecsegtető anyagi előny dacára – sem pederasztává? Mert nem mindenik bír azzal a sajátos idegrendszerbeli diszpozicióval, mely szükséges ahhoz, hogy abban gyönyörűséget találjon! E nélkül a hajlamosság nélkül lehetetlen az. Hogy ez a hajlamosság anatómiailag miben áll, azt persze még nem tudjuk, mint sok más egyebet sem (miután az eddig gyüjtött jelek nem döntő értékűek); de kétségtelennek látszik, hogy az idegrendszer, főleg talán a gerincagy még tüzetesebb ismeretével erre is rá fogunk majd jutni. Annyi tény, hogy bizonyos „ideges alap” az európai pederasztáknál rendesen kimutatható s ez jogot ad azon feltevésre is, hogy a két körülmény között belső kapocsnak kell lennie. Ez a bizonyos hajlamosság öröklött és – talán – szerzett is lehet (állítólag a kicsapongó, kéjenc élet is rávezethet, bár kétségtelen, hogy nem minden kéjenc és nemileg perverz roué válik – az alkalom dacára sem – épen pederasztává, ami szintén inkább a hajlam szükségképeni öröklöttsége mellett szól); de igazságtalannak s így tarthatatlannak vélem azok álláspontját, akik büntetőjogi szempontból különbséget akarnak tenni a veleszületett (ártatlanabb) és a szerzett (bűnösebb) pederaszta szenvedély között, mert döntő csak az lehet, hogy szervezeti (idegrendszerbeli) eltérésekben gyökerezik-e az? Azonban akár örökségként kapta, akár maga szerezte életmódjával ezen eltérést az illető, úgy ezen állapot következménye (a perverz hajlam kielégítése) már nem lehet büntethető, amint nem lehet büntetni egy exhibicionistát, aki bár tudja, hogy a közszemérem ellen vét, nem tud ellenállni a belső kényszernek, hogy nemi részeit mutogassa.
Azonban, még ha mellőzzük is az orvosi szempontokat, hiába forgatjuk a kérdést, mindenképen bajos kisütni reá, hogy büntetőjogi üldözést érdemel. Ahol – bármi ponton – más érdekeket sért, a testi épség vagy a közszeméremmel jut összeütközésbe, vagy a chantage, zsarolás eszközévé válik, ott jogos dolog röviden bánni el vele, úgy, aminő elbánásban a különnemű szeretkezés megfelelő viszonylatai is részesülnek; de hogy két felnőtt, független férfi szabad közmegegyezéssel kötött ilyen diszkrét viszonyából mi kár származhatik a közre és a társadalomra, azt bajos megérteni?! Az elnéptelenedés vagy a házasságok csökkenésétől sem kell tartani: mert az még előfordul ugyan, hogy pederaszták – fő szenvedélyök leplezésére – mellesleg rendes házasságot is kötnek, sőt gyermekeket nemzenek; de hogy ép, normális ember, aki egészséges idegrendszerénél fogva a pederasztiában gyönyörűséget nem találhat, családot ne alapítson és az egynemű szerelem rabjává váljék csakis azért, mert a törvény e cselekményt többé nem üldözi: azt elképzelni ép olyan abszurdum, mint azt hinni, hogy valaki koprophag-gá válhatik azon okból, mert a törvény ezt nem tekinti büntetendő cselekménynek! Bizony, csak az elmebeteg megtévelyedett izlése talál élvezetet a koprofágiában és épen ilyen – bár enyhébb árnyalatú – izlésbeli abnormitás az is, ha valaki az asszony helyett, hímnemű felebarátját boldogítja. Idegrendszerbeli abnormitások nélkül egyik sem lehetséges! Hirschfeld csak „a normális ember változatának” tekinti ugyan a homoszexuálisokat; ezt én azzal egészíteném ki, hogy olyan változatnak tartom őket, melynek fejlődésébe atavisztikus elemek vegyültek, vagy ahol későbbi behatások egyes csökevényeket némi kis működő szerepre ébresztettek. Lehet az illetőket szánni, akár csak a színvakot; akinek tetszik, mosolyoghat is rajtok; sőt nevelés, szelid fegyelmezés útján a gyógyításukat és felemelésüket is kötelességünk megkísérleni: de büntetni barbárság!
Különben a törvény idejemultságát mi sem mutatja jobban, mint hogy maga a rendőrség is (tekintélyes budapesti rendőrtisztviselőktől tudom ezt) bizonyos elnézéssel kezeli a kérdést: ha nem „muszáj”, nem vesz róla tudomást és csak külön, preciz feljelentésre üldözi, ha már épenséggel nem térhet ki előle. Kérdem: mi célja lehet egy törvénynek, melyet még a rendőrség is kegyetlennek, feleslegesnek érez, ha pedig felesleges, úgy miért kell azt fentartani?
Nemcsak mi, akik e kérdéssel foglalkozunk, de a közvélemény is egész sorát ismeri olyan értékes személyeknek, akik e fogyatkozás hírében állanak. Valóban, nem kellene a magyar törvényhozásnak bevárnia, míg esetleg nálunk is valami közismert egyéniség napfényre kerülő botránya nyitja fel a maradiak szemét s egy ilyen per kártékony szenzációja győzi meg őket arról, hogy valaki nem okvetlenül züllött és elvetemült, hanem minden tekintetben érdemes, jeles, sőt kiváló ember is lehet, ha mindjárt e fogyatkozásban szenved is!
Az „erkölcs” persze berzenkedik az abolicionista gondolattól; de az „erkölcs” csak hallgasson, mert – épen és főleg a nemi élet terén – sokkal relativebb valami, mintsem hogy bátran be nem adhatná a derekát az újabb megismerések előtt!