A herczeg solyma

A herczeg solyma szerző: Szász Károly

[1]

Börtönben sinlik Géza herczeg,
Négy hosszu kinos éve már.
Olly lassan haladnak a perczek!
Oll sulyos, törhetlen azár!
Kivülről semmi hir be nem hat,
Ő a világtól idegen.
Nem tudja: hogy készül a szent had,
S kit büntudat nyom, mind megyen.

Bár ő mehetne! Im azonban
Ajtó csikorg, zörg a kilincs,
A padló dobban, fáklya lobban,
Lehull a rabról a bilincs.
Sértett királya szavát hallja:
”Bünöd felejtve, légy szabad!
Im itt a kereszt, itt a szablya,
Vezér vagy, vár reád a had.”

Vadásznak aztán hosszu hat nap
Jó Béla és kiséreti.
A nyil süvölt, őzek riadnak,
Galambot sólyom kergeti.
Vadászva mennek a határig
A király s öcscse, a vezér ...
De utjok ott két részre válik:
Ez megy, amaz meg visszatér.

De még előbb az ifju szólott:
”Bátyám, király! ime válni kell.
Emlékül ad nekem a solymot,
Hogy harczaimra vigyem el.
Most barna tolla, – mint fejemnek
Ifjui fürtje.... Jaj nekünk!
Mig elmosom szennyét bünömnek,
Mindketten megőszülhetünk!”

S hosszu a harcz és sikeretlen,
Majd áll, majd roskad a kerszt.
Most büszke zászló szárnya lebben;
Majd a vitéz had ujra veszt.
Bátran, bár vére mind kifolyna,
Az ifju küzd, az ifju viv.
Vele jár a csatákba solyma,
Veszélyi közt hozzája hiv.

És hősi hire nő szünetlen,
Rá félvilágnak szeme néz.
Midőn, ah! – véres ütközetben
Egyszerre hire, nyoma vész!
Eltünt az ifju, oda solyma,
A barna fürt, – a barna toll; –
Foglyul-esett-e? Halva volna;
Keresik, ah de nincs sehol!

S mind tart a harcz és mind hiába
Országokat vérrel fereszt.
Uj nép jő a holtak nyomába,
És még sem győzhet a kereszt.
Királyok elvesznek nyom nélkül,
Jó Béla sirba roskadott;
Az idő, melly mindig megéhül,
Elnyelt egy negyedszázadot.

Most Endre a kereszt lovagja,
És vele bátor magyarok.
De hüvelyben pihen a szablya
És a sereg zug, zavarog.
Ám a király még vivni gyáva.
És keze a kardon remeg.
Midőn egy este sátorába
Hozzája lép egy jós-öreg.

Ősz fürtje vállán szétomolva
Fehér szakála övig ér.
Vállán – csoda! szelid hű solyma,
De annak tolla is fehér.
Fölöttük átröppent az évek
Megvénitő lehellete,
És mindketten megőszülének,
Nincs rajtok egy szál fekete.

És szól az agg: „Bontasd le sátrad!
Siess! ne érjen itt a reg.
Honnan békétlenség vésze árad,
Magyarország vérben liheg.
Oh ha még jókor érsz hazádba
S vesztétől visszaránthatod:
Tán letelik nagy bünöm átka,
S megnyerem a bocsánatot!

„Oh van-e bünömnek bocsánat?
Ha van, ez egyben van talán:
Megmenteni vérem, s hazámat,
Mikép egykor elárulám.
Nézd! Fürtem ősz.... Rég hogy hazámba
Imáim küldhetém csupán;
És solymom, – oda s visszaszállva
Röpködött imáim után.

Számomra hirt ez hord azóta,
Ma – kimerülve érkezék,
Otthon, királyi bársonyodra
Pártütés nyujtja orkezét.
Siess király!” S már Endre sápad;
Parancsot oszt: induljanak.
A mén nyerit, – bontják a sátrat....
De nyom nélkül eltünt az agg.

Még jókor ér honába Endre,
Még végkép veszve semmi sincs.
Bár lassan, minden megjő rendre,
Az elpazarlott béke, kincs.
De távol, délen, ismeretlen,
Egy jeltelen sir dombja van,
Fölötte ott röpked szünetlen
Egy fehér sólyom nyugtalan....