A haza templomának örömnapja
szerző: Csokonai Vitéz Mihály
Aggredere a magnos aderít iam tempus honores,
Pollio! et incipient magni procedere menses,
Virgilius Ecl. IV. v. 12 et 48
Élj! élj! nagyszívű hazafi! aki szívedre vetted
Sorsunkat és múzsámat is unszolva serkengetted ─
Horváth, Holmi III. v. 25. 26.
[Gróf Széchényi Ferenc lesz az én énekem. ─
Vajha most hattyúi szárnyam volna nekem.
Imé, e fő grófnak érdemei nagyok;
Somogynak hálával talpig adós vagyok,
Amaz már régólta pártfogásába vett,
Emez vélem sok jót, sok szívességet tett.
Széchényi és Somogy két oly nevezetek,
Kiket én eléggé nem énekelhetek.
Virgonc fantázia! agyvelők nimfája,
Te, a vén valóság piperés lyánykája,
Te lelkesítsd hát meg egyűgyű énekem:
Ha hattyúi szavam nem lehet is nekem.]
Van a magyar haza hármas bérce felett
A legmagosabbik tetőn egy szegelet,
Hová csak az olyan nagy lelkek hághatnak,
Kik a haza iránt hűséget mutatnak.
Szent hely ez, a hérók előtt szentek szente,
Hol szív kell, nem hang, rang, sem nem cifra mente.
Itt áll mohos fala hazánk templomának,
S pislogó oltára annak angyalának.
Szent hely a hazáé: mind távol menjenek
Hazám szent helyétől a szentségtelenek!
Én pedig áldozó ruhákba őltözve,
Babérkoszorúkkal homlokom kötözve,
Lantolván ekkorig nem hallott éneket,
Felnyitom e régi szentséges helyeket.
Tömjént, mirrhát viszek hazám óltárára,
Új szeneket rakok alvó parázsára.
Felszállok a templom tornyának csúcsába,
Tátra sziklájára, az ég szomszédjába,
Ahol a magyarok erős istenének
Zsámolyszéke alatt harsog magyar ének.
Ott az elhúnyt scytha vitézekkel szembe
Óriási lelket vőn gyarló testembe,
Fenn az agg cserfákon tébolygó ekhóval
Minaréti hangon ezt zengem felszóval:
„Él még a szép nimfa, a bús Pannónia;
Örvendj s borúlj arcra, minden magyar fia!”
Meredek kősziklák bémohodzott szirtja,
Melynek vén tüskéit semmi kéz nem irtja,
Vezess e szent hegyre, vezess fel engemet,
Kíméld tántorogni kezdő lépésemet! ─
Ím, már látom távol a kőszálak alatt,
Látom, vagy láttatom látni a szent falat.
Már rémlik előttem szomorú formában
A melánkóliás erdő homályában. ─
E néma csendesség lelkemet borzasztja,
Szent volta homlokom hidegen izzasztja:
Közepén a sűrű, nyálkás setétségnek
A halotti mécsek pisla fénnyel égnek.
Az odvas ciprosfák gyász szín árnyékában
Egy-egy bémohodzott sírkő áll magában,
S a sarlót nem próbált dudva közt hevernek
Eltört darabjai sok régi fegyvernek,
Hol az elhányt sisak rozsdás üregében
A halálos csúvik sivákol fészkében.
Szörnyű környék! melynek rettent komorsága,
Talám ez a halál s a holtak országa?
Úgy van! ez a környék a holtak lakja lett,
De kiket a halál halhatatlanná tett.
[Kik, mikor egynéhány embert megöltenek,
Magok halhatatlan életet nyertenek,]
Ők ama vitézek, akik hajdanában
Bajnoki érdemet tettek a hazában.
E veres márványba bévésett írások,
Amint engedhetik az elporlódások,
Mutatják az Árpád s Hunyadi neveit,
Őrizik a magyar vitézek tetteit.
E vérrel tajtékzó patak folyamatja,
Mely sírjok oldalát végigharsogtatja,
S a halál ölében alvó setétséget
Fellármázván, hátán viszi a kétséget ─
E gazban fejérlő tetemmaradványok,
E nagy diadalmi kapuk és bálványok
Mind oly jelek, melyek a szívet serkentik
S a régi vitézek érdemit jelentik.
Oly jelek, melyeket te állítasz, Haza!
Annak, aki téged vérrel oltalmaza.
Rettenetes környék! hálá végre, hálá,
Hogy elalélt lelkem nyugtát megtalálá.
Szelídebb vidéket látok megnyílani,
A fojtó lélegzet kezd már tágítani.
Ligetes berekké válik a rengeteg,
Vér helyett folydogál kristályszín csergeteg.
Szagos virágokkal béterűlt halmokon,
Illatos jázminnnal bészőtt lugasokon
S pázsitos vőlgyeken visz az út felfelé,
Hazám templomának szent pitvara felé.
Isten hozzád, régi bajnokok sírhelye!
Engem hív a szelíd békesség mezeje.
Fedezd szent árnyékkal azoknak csontjait,
Kik vérekkel védték hazám kőfalait.
Harsogjon nevekkel a hír trombitája,
Űljön sírhantjukon a nemzet hálája!
Mely kellemes vidék mosolyog előttem,
Miólta a hadi erdőből kijöttem!
Már itt nyájasabban lengedez a szellő,
Itt a sír is vídám, a halál is kellő.
Ím itt az oszlopnál egy márvány-lyánka sír:
Amott rózsákkal van béhintetve a sír;
Itt árnyékos ákász fedi a gyászhantot,
Odább a fejkőbe látok metszve lantot:
Amott egy sír mellől magát felemeli
Egy pacsirta s dalját nyersen énekeli.
Túl a fülemüle egy bokor aljában
Kesereg, egy lengő ághegyen, magában;
Most felső zengzete a cédrusgallyra hág,
Majd dörgő alhangja a sír mélyére vág.
S mint mikor a zápor után a sivatag
Kőszirtnak gerincén lehömpörgő patak,
Nem férvén árkába a duzzadt vízözön,
Orditó lármával görög a szirtközön;
Most kataraktaként bőg a bükkök között,
Melyekbe nyargaló árja megütközött;
Majd lejtőre jutván aléltan nyöszörög,
Vagy a túlsó vőlgyben rekedezve dörög:
Ennyi fordúlást tesz csattogó daljában
A kis fülemüle a bokron búvában,
Küszködik magával keserves nótája,
Dombot, berket bétőlt gyász-trenódiája.
Min jajgatsz, kis dalló? így szólék magamban,
S felé közelíték andalgó útamban.
És ímé, egy új sír szemembe ütközött
A sorba űltetett platanus-fák között:
Egy nagy márványoszlop közte veresellett,
S egy kőveder állott ott az oszlop mellett.
Istenem! mely szép szűz könyökölt le erre,
Sűrűen hullatván könnyét a vederre;
Felségesen fénylett annak özönéből
Két szeme, mint a nap május felhőjéből.
Kérdém okát halkkal íly mély keservének,
S hogy mi baja lehet egy íly istennének?
„Ah, úgymond, én vagyok a Somogy angyala;
Nézd e kőt, ─ sírj te is, ─ Czindery meghala.
Ah, nincs többé”... Ennél többet nem szólhatott,
Sóhajtott, sűrűen könnyezett, s hallgatott.
Én is hév könnyekkel áldoztam hamvának,
S megcsókolám kezét a bús angyalkának.
Azonban, míg ekként kesereg a szép szűz,
Ellepi az erdőt egy fényes égi tűz;
Megdördűl az égnek szomszéd boltozatja,
Dördűltét a templom visszahármaztatja;
Reng a főld, a dombok, a berkek mormognak,
Kétfelől a kürtök, trombiták harsognak. ─
Még egy nagyot dördűl fent a hegytetőben,
S ímé, ─ leszáll az Úr egy fényes felhőben.
Az angyalok újra hármat kürtölének
S minden kürtölésre ekkép éneklének:
„Áldott az Úr, ama magyarok istene,
Ki árva népének ismét megjelene.”
„Él az Úr!” a lelkek ekképpen zengének.
„Él az Úr!” s a bércek rendre rendűlének.
Csendesség lett. Az Úr végre megszólala.
Szava a villámnál általhatóbb vala.
Felnyittatá örök könyvét a titoknak,
Szent könyvét a minket váró fátumoknak,
Melyben rendre meg van írva a jövendő,
Pontba ki van szabva nap, hónap, esztendő.
Ezzel egy fő angyal, kit én minapában
Láttam, mely zokogva sírt Buda várában,
Előállt s felszóval kizengé azokat
A magyar hazának írott fátumokat. ─
Miket hallottam én! még most is reszketek,
Hol vídít, hol borzaszt az emlékezetek.
Elmondanám ─ de ─ de még mostanság titok,
Kedves magyarjaim, a ti fátumitok:
Elég, hogy él az Úr, nemzetünk Istene,
Ki árva népének ismét megjelene.
Él az Úr, és régi szennyedből kikelsz még,
Borongós felhőkkel gyászoló magyar ég!
Nemsoká felderűl ősi dicsőséged:
Ne félj, nagy nemzetem! ne félj, nem lesz véged.
Vajha napjaimat addig terjeszthetném,
Hogy e boldog idő pontját megérhetném,
Lehetnék nézője ímez arany kornak:
Vígan adnám osztán testemet a pornak,
Hattyúba szállt lelkem síromra repűlne
S még egyszer a magyar dalra megzendűlne. ─
Bétevé az angyal a könyvet, s mindenek
Szentet kiáltottak s újra kürtöltetnek.
Visszatért egébe hazánk jó Istene,
S véle a mennyei sereg is felmene.
Fejet hajtott nékik a Somogy angyala,
Tudván, hogy derűl már napjának hajnala.
Felkél, s könnyebbűlvén szíve bánatjától,
Örömmel indúl meg Czindery sírjától.
Kére engemet is, kísérjem őt nyomba,
Vígadjak s menjek bé véle a templomba.
„Óh, hogyne engednék, drága angyal, néked!
Nyájas vagy, mint maga kellemes vidéked.
Ez ajánlásodat nagyra is becsűlöm
S öröminnepedet magam is megűlöm.”
Ezt mondám. Ő indúlt: én kísértem nyomba;
Vígadtam s bémentem véle a templomba.
Pompás volt a templom mind kívűl, mind belől;
Oszlopos tornácok keríték kétfelől,
Élő sziklán állott vén fundamentuma,
Melyet szörnyű terhe s alkotmányja nyoma.
Formája gothika, és olyan volt pontban,
Mint a káptalannak temploma Pozsonyban.
Négyszegű kövekből állott vastag fala,
Bástyányi támasszal rakva volt oldala.
E tíz székulumnál idősebb templomnak
Sok részein látszott nyoma az ostromnak,
Az égés, pusztítás, aludtvér jóformán
Megtetszett még most is oldalán és ormán.
De sem e romlások, sem sok dűledéki
Hajdani felségét el nem vették néki.
S ha az óságból is származik tisztelet:
Kérkedik ez sok új filegránok felett.
Az igaz magyarnak. A jó hazafinak.
Íly fennírása volt minden ajtajinak.
[Korinthusi rendű oszlopok kétfelől
Tartották márványos tarka bóltját belől.
A közép sor harminc oszlopot számlála,
S minden harmadikán egy-egy zászló álla,
Tornyos sátor-formán félrevont kárpitja
Csillagos bíborba a nézést kinyitja.]
Mennyezete nyúgodt márvány oszlopokon,
Tíz ország zászlói lobogtak azokon;
S amint elvégződött ez oszlopsikátor,
Ezüst csillagokkal bészőtt bíbor sátor
Tűndöklött a végén és két oldalra vált
Szép kárpitjaival szabad nézést csinált
Egész az oltárig, mely, meg nem keverve,
Merőn csak körmöci aranyból volt verve.
Átilla kerecsény tollú bokrétája,
Árpád buzogányja, István koronája,
A Mátyás hollója és a József neve
Ez oltárnak legfőbb dicsőséget teve.
Kívűl ez írás volt metszve oldalára:
Magyarok! szentséges a haza oltára.
Amint végigmenni mind a két oldalon,
Vastag gyémánt táblák függenek a falon,
Amelyekbe minden igaz magyar nagynak
Neve s érdemei felmetszetve vagynak.
De amíg ezeket nézkélem gondosan,
S Festetics! tégedet olvaslak hosszasan:
Béjön a hazának szűze a templomba,
Utána számos nép s gróf Széchényi nyomba.
Jobb kézen vezette gróf Csáki Széchényit, ─
Mely dicső volt látni hazánk két szemfényit! ─
Csáki! hazánk dísze, ősi nagy magyar vér,
Kiben még a Szabolcs kapitány vére vér;
Csáki! egyik híve jó fejedelmünknek,
Nagylelkű támassza dűlő nemzetünknek;
Ki oly nagy dísze vagy nagy famíliádnak,
Mint nagy famíliád felséges hazádnak;
Bőlcs gróf! csak fiatal Múzsám erősödjön,
S kitisztúlt lantomba hazám gyönyörködjön,
Csak az ég oly lelket s erőt adjon nekem:
Téged fog zengeni hattyúi énekem. ─ ─
Felhág hát óltára pompás grádiccsára
A szép szűz, s reá néz Somogy nimfájára;
S előbb is Széchényit zőld babérágával
Tisztelvén s az érdem bíbor palástjával;
Int: mind a vivátnak, mind a muzsikának
Vége lesz, s ő így szól Somogy nimfájának:
„Kedves vagy az égben: szíved kéreményi
Boldog véget nyertek: tiéd gróf Széchényi!
Tiéd ő, és amely szerencsét mind vára
Egész hazánk, azon örvend Kaposvára;
S amit óhajtozott ötvenkét vármegye,
Azzal kérkedhetik most a Zselic hegye.
Tiéd gróf Széchényi! örvend e szózaton,
Örvend ama magyar tenger, a Balaton:
Örvend a Drávának ligetes országa,
Hogy főfő székére gróf Széchényi hága.
[Víg hanggal zengedez a kunyhó s palota,
Vivátoz a nemes, tapsol a rabota.]
Úgy van! harsog a bérc, örvendez a lapos,
Ma minden örömnek hazája lett Kapos.
Ő az, kivel Somogy díszlik, mint fő tiszttel,
Ő az, kit a király becsűl s hazánk tisztel.
Tudod, megmutatta nagy lelkét eleve,
Midőn öt vármegyét keze alá veve;
Midőn a Drávának mind a két szélénél
Nem volt semmi nagyobb Széchényi nevénél.
Még ma is azon van mind az öt vármegye,
Hogy őtet az érdem óltárára tegye.
Áldja benne most is régi főispánját,
Hirdeti jó szívét s ritka tudományját,
Dicsekszik óhajtott emlékezetivel,
S nem vagy-é hát nyertes, Somogy, Széchényivel?
József is, hazánknak ama bőlcs királya,
József, a virtusnak már meghólt példája,
Kitől helybenhagyást nyerni annyit tészen,
Mint minden érdemet béfogni egészen,
Ama tízek közzűl őt egynek esmerte,
Kikre magyar hazánk ügyét bízni merte;
Meg is elégedett minden lépésivel:
S nem vagy-é hát nyertes, Somogy, Széchényivel?
Tót, Horváth, Dalmata ország ma is bánja,
Hogy nem gróf Széchényi az ő vicé bánja.
Az ő kedves nevét emlegetik máig
A Drávától fogva Ádria partjáig,
Ez a három ország áldja és tiszteli,
Magyarország pedig az égig emeli.
Erdély csudálkozva hírdeti s hálával,
Miket tesz a magyar literatúrával.
Ausztria bámúlja, vegyűl mely szép szerbe
Kűlföldi galántság magyar karakterbe.
Kérkedik az ékes Nápoly ottlétivel:
S nem vagy-é hát nyertes, Somogy, Széchényivel?
Nem nyert-é örök díszt főispáni széked,
Egy oly nagy hazafi adattatván néked,
Ki Nápolyba menvén országos követnek,
Dicsőséget szerzett a magyar nemzetnek?
Bámúlva csudálta Nápoly csínos népe,
Milyen a felséges magyar nemzet képe.
S Ferdinánd, ki jelen volt a diétában,
Diétánkat benne látta egysummában.
Bétőlt benne nemes hazánk bizodalma,
Függ mellén a Nápoly csillagos jutalma,
Örök dicsőséget szerzett a hazának,
Méltó tiszteletet nyert önnön magának.
Melyért a negédes Porticsi környéki
Tengeri víg hanggal udvarolnak néki,
S magok a bájoló tirrhéni szírenek
Az ő virtusiról versent éneklenek,
Bétőltvén Apennint az ő érdemivel:
S nem vagy-é hát nyertes, Somogy, Széchényivel?
Nyertes vagy, szép megye! nincs nyertesebb nálod,
Most, ami híjával valál, feltalálod:
Mert bár nálad lakott a bőség angyala,
Szegény valál, mert még Széchényid nem vala. ─
Most, mikor őtet is megnyerted végtére,
Új hegyet tetéztél szerencséd hegyére.
Meglett, amit vártál: méltán örvendhetel,
Méltán diadalmi kaput emelhetel,
Melyre én íly kurta verset tenni fogok:
Somogynak határi mindenképp boldogok!”