A hattyúk
szerző: Kortsák Jenő
A Rákos sárga füve fölött langyos szellő kerekedett. Előbb felszállt a magasba, mintha az útját keresné, azután megint leereszkedett az esőszagú föld fölé és csendes suhanással közeledett a liget bokrai felé. Keresztülsiklott a sovány, reszkető ágú cserjék között, megsimogatta az öreg hársfák sok időt látott, kopott kérgét, szelíden végigcsókolta annak a nehány vén fenyőnek a derekát, amelyek a liget egyik sarkában összetömörülve várják az utolsó tavaszt - aztán elért a város széléhez és lusta ábrándos hömpölygéssel eltűnt a sötétlő utcák között.
Ellina kinézett az ablakon.
Délután öt óra volt. Esteledett. A sárga villamos kocsik pirosodó lámpásukkal a homlokukon, muzsikáló zúgással siklottak végig a liget mentén. Néhány fa mellett magas létra állott. Emberek dolgoztak rajtuk. Szürke, elmosódott alakú emberek, akik óriási ollóval a kezükben nyesegették a fák ágait. A hideg télben elhalt száraz ágak zörögve hullottak a földre.
Ellina kinyitotta az ablakot.
A langyos szellő még mindig ömlött a Rákos felől és behozta magával a szobába a földnek, a ligeti bokroknak az illatát.
- Tavasz lesz - mondta Ellina. Kissé megborzongva becsukta az ablakot s az üvegen keresztül tovább nézte a ligetet, a piros szemű sárga villamosokat s a szürke, ködbe burkolt fák ágai közt dolgozó tavaszi embereket.
Ekkor csöngettek az előszobában.
Ellina előbb meggyújtotta az asztalon álló, zöld ernyős lámpát, aztán kinyitotta az ajtót.
Egy fiatal ember csöngetett. Puha, nagy karimájú kalap volt a fején. Világoskék szemei kissé zavart mosolygással néztek reá. Az állán szőke, selymes szakáll serkedt. Levette a kalapját s így szólt:
- Szobonya Mihály orvosnövendék vagyok. A kiadó szobájukat szeretném megnézni...
Bementek a szobába. A diák körülnézett. Egyszerű szoba volt, nagyon régi bútorokkal.
- Tiszta, szép, csendes szoba - mondta a diák halkan -, itt jó lesz tanulni.
A falon függő aranyrámás képből egy szelíd arcú öregasszony nézett le rájuk.
- A nagyanyám volt - jegyezte meg Ellina.
- Jó asszony lehetett - mondta a diák s a sarokban álló üvegszekrény elé lépett.
Az üvegszekrény közepén, száraz faágon egy kitömött, sárga kanári madár ült. A csőrét nyitva tartotta, mintha énekelni készülne; mellette egy vékony nyakú üvegvázában három szál hervadt szegfű ábrándozott, kissé hátrább egy kerek kis emelvényen egy ifjú pár állott táncra készen. A párocska cukorból készült. Valamikor régen egy lakodalmi tortán büszkélkedtek. Hátul a szekrény sarkában a falhoz támaszkodva egy krinolinba öltöztetett, kopott arcú baba pihent. Mégis meglátszott rajta, hogy homályos üvegszeme valamikor ragyogó volt, és hogy dédelgetett kedvence lehetett valakinek. A felső polcon porcelán edények, finom üvegből poharak állottak, ezüst evőkészletek csillogtak pedáns rendben egymás mellett.
- Olyan ez a szekrény, mint egy temető. Elmúlt szép napok temetője - mondta elgondolkozva a diák. - Én szeretem az ilyet. Minálunk is van ilyen - és maga sem tudta, miért, mosolyogva a lányra nézett.
Ellina kissé megzavarodott. Hullámos, szőke haját végigsimította a kezével s így szólt:
- Szobonya úrnak nem lesz kifogása a szoba ellen. Csönd van itt nálunk. Mi csak ketten vagyunk: én meg az apám. Az apámnak egy kis játékkereskedése van. Ott tölti az egész napot. Én itthon vagyok.
- Jó lesz nekem itt. Talán meg is alkuszunk - mondta a diák.
- Húsz forint - mondta Ellina s mosolyogva beletette a kezét a diák csontos tenyerébe.
A diák jókedvűen, egész lelkéből nevetett s erősen megrázta a leány könnyű, puha kezecskéjét.
Átmentek a másik szobába. A bordószínű abrosszal leterített asztalon szerényen, félhomályos világosságot árasztva égett a zöld ernyős lámpa. Az ablakokon nem volt behúzva a függöny s az üvegen keresztül fekete körvonalakban belátszott a liget fáinak összeboruló rajza s felette a sötét ég és néhány szikrázó csillag.
- Itt a városban ritkán látni az eget - mondta elgondolkozva Szobonya Mihály.
Az asztal felé fordultak.
- Ne vigye el az álmunkat - kérte Ellina s mosolyogva egy székre mutatott.
A diák leült s zavartan forgatta a kezében a kalapját.
Az asztalon néhány bábu hevert. Egyiknek a karja hiányzott, a másiknak egy cérnaszálon lógott a feje.
- Én is orvos vagyok - mondta nevetve Ellina -, bábu-orvos. Néha alig győzöm a munkát, annyi a páciensem.
A diák jóízűen nevetett s így szólt:
- Ezek legalább mind meggyógyulnak.
Ellina komolyan a diákra emelte a szemét. Nagy, nedves fényben égő kék szeme volt. Így felelt:
- Nem mind. Némelyik meghal. Nem úgy, mint az ember, de mégis meghal. Mi, felnőttek, nem vesszük ezt észre, de a gyermek, akinek a játéktársa volt, meglátja. A gyermeknek éles, kegyetlen a szeme. A legkisebb hibát felfedezi s akkor vége a bábunak. Nem beszél hozzá többé, hanem hidegen, szinte ellenségesen nézi: aztán eldobja magától s a baba a szemétre kerül. Oh, a baba halála sokban hasonlít az emberéhez.
A kezébe vette az asztalon fekvő bábu fejét s egy hosszú tűvel a törzséhez varrta.
A diák elcsodálkozva hallgatta. Kényelmetlenül érezte magát s valami mulatságos mondáson törte a fejét, Ellina pedig - mintha magának beszélne, folytatta:
- Egy szép napon észreveszi az ember, hogy hiányzik valamije. Valami nagyon fontos része: a szíve, a mosolygás fénye a szeméből, a lelkéből valami, amiről nem is tudja, hogy mi az, de a helye üres és fáj. És ekkor rettenetes küzdelem kezdődik. El akarjuk hitetni játszótársainkkal, a többi emberrel, hogy hibátlanok vagyunk, hogy van szívünk, hogy a fényesség a szemünkben igazi derű. Hosszú, alattomos küzdelem kezdődik. Ámítunk mindenkit, hazudunk, mert nem akarunk egyedül maradni. Egy ideig bírjuk a küzdelmet, aztán lassankint elfáradunk s akkor a többiek, a játszótársak is észreveszik a sebet, amit rejtegetünk. Hidegen, undorodva néznek ránk és eldobnak. És attól kezdve egyedül kell élnünk. És ez már a halál.
Mikor az utolsó szót kiejtette, megborzongott, és okos, tiszta szemével kérdően a diákra nézett.
A diák hallgatott egy pillanatig, aztán nevetni próbált.
- Ez igaz lehet - mondta -, de én nem szeretem a filozofálást.
Most már hangosabban nevetett. Piros ajkai közül kivillogtak erős, fehér fogai.
- Nem szeretem a filozofálást - mondta aztán megnyugodva -, mert szeretem a földet érezni a talpam alatt. A filozófusok felhőkön járnak. Én csak azt szeretem, ami színes, amiben a szememmel gyönyörködni tudok. Szeretem a földet, a pusztát s a napot, amikor süt és sárgára fösti a tarlón a búzakereszteket, és az embereket is szeretem, ha egyenes a derekuk és tiszta a szemük.
Megint mosolygott és nyílt, becsületes szemével bátran, erősen a szemébe nézett Ellinának.
Ellina az ablak felé mutatott s így szólt:
- Én a természetből csak az eget látom meg a felhőket. - Elhallgatott s a nagy csöndben kibámultak az éjszakába.
Az ég sötét volt, mint az ébenfa és milliárd csillag fénylett rajta.
- Az ég is csak akkor szép, ha látom, amikor összeölelkezik a földdel - mondta halkan, elgondolkozva a diák.
Ekkor megint csöngettek s egy kis ősz szakállú emberke lépett a szobába.
- Gabler vagyok - mondta gyenge, rekedtes hangon.
- Az apám - mondta Ellina s apja vállára tette a kezét.
Szobonya érdeklődve vizsgálta az előtte álló emberkét. Olyan volt, mint egy erdei gnómot ábrázoló bábu. Tiszta, rendes ruha födte a testét, hosszú, hegyben végződő szakálla hófehér volt és selymes fényű és az arca is fehér volt meg halvány rózsaszínű, csak a bozontos, koromfekete szemöldöke alól villogott elő két fényes fürge szemecske.
- Az új lakónk, Szobonya orvosnövendék - szólalt meg ismét Ellina, s halvány, kék eres kezével a diákra mutatott.
Gabler mosolygott s figyelmesen végignézte a fiatalembert. - Jól fogja érezni magát nálunk - mondta udvarias mozdulattal, aztán hirtelen a lányához fordult. Egy nagy, kékszemű, aranyszőke bábut vett elő bő kabátja zsebéből.
- Sebesültet hoztam - mondta.
Vigyázva, óvatosan az asztalra fektette a viaszbábut, lehúzta a selyem ruhácskát a testéről s halkan, keserűen panaszolta:
- A legkedvesebb bábum volt. Csupa okosság és báj az arca. Tegnap egy apa jött az üzletembe a kisfiával és a kisfiú őt választotta. Nehezen váltam meg tőle - a diák felé fordult. - Tetszik tudni, nagyon szeretem a bábukat. Talán jobban, mint az embereket és nehezen válok meg tőlük - sóhajtott s vékony, szinte átlátszó kezével aggódva simogatta a bábut, aztán szinte könnyezve folytatta:
- Ma visszahozták szegényt. Az apa nevetett, amikor visszaadta: A fiam meg akarta nézni, hogy van-e szíve a bábunak és felhasította a mellét.
Ellina a sebesült felé hajolt s komolyan, aggódó gondossággal vizsgálta. Végre felemelkedett s halkan, határozottan, ahogy orvosok mondják a beteg mellett az utolsó szót, ezt mondta:
- Menthetetlen.
Mozdulatlanul állott. Puha, szőke haja ragyogott a lámpa vörös sugaraiban s úgy vette körül hófehér arcát, mint egy koszorú. A szeme elhomályosult egy pillanatra, apró fehér fogai kivillantak piros ajkai közül. Hideg, kemény, halálos szomorúság ült az arcán.
- Most épp olyan, mint ez a beteg bábu - gondolta a diák.
Nyomasztó, fájó szomorúság ült a mellére. Érthetetlen, soha nem érzett elérzékenyülés fojtogatta a torkát.
Erőt vett magán s eleinte kényszeredetten, aztán mindinkább szívből jövő nevetéssel kiáltotta:
- Kolléga úr téved. Apró műtét az egész. Betömjük fűrészporral a mellét s nehány öltéssel összevarrjuk a sebet.
Ellina mosolygott finoman, szomorúan.
- De nyomorék marad. A seb meglátszik rajta. A gyerekek nem szeretik látni a sebet, amit ők ütöttek. Ő most már egyedül fogja végigélni az ő bábuéletét az apa üzletében.
Az öreg Gabler megsimogatta a bábut s így szólt:
- Az invalidusok szekrényébe teszem. Megint megszaporodnak eggyel. Már szép számmal vannak. Most már ő is ott pihen majd a többi között és együtt fogja nézni a társaival, hogy a többiek, az egészségesek hogy mennek ki az életbe.
Az öreg gnómarcú emberke halkan, keserűen nevetett s hozzátette:
- Ember is van ilyen sok.
A diák csodálkozva nézte az előtte álló különös két embert s nagy megilletődés, rég nem érzett melegség tolult a szívére...
Nemsokára elbúcsúzott.
- Tehát holnap elfoglalom a szobát - mondta s erősen megrázta az öreg úr búcsúzásra feléje nyújtott kezét.
Kikísérték az ajtóig s graciózus, könnyed mozdulatokkal bókoltak, búcsút intettek neki.
- Különös, érdekes, szimpatikus emberek - mormogta a diák, mialatt a lépcsőn leszaladt.
Kiért az utcára. A liget illata megcsapta az arcát. Mélyet lélegzett. Aztán erősebben a fejébe húzta a kalapját s hosszú léptekkel nekivágott az emberektől nyüzsgő utcának.
Fütyürészett s jókedvűen hadonászott a botjával.
Esténkint, amikor odalenn a liget zöld bokrai közt kigyulladtak a lámpák, kikönyököltek az ablakon és beszélgettek. Messziről zsibongó, elmosódó zsongást hozott feléjük az esti szél. Az utcák sötét torkából sápadt, üdülni vágyó emberek törtettek az esti harmattól nedves tisztások felé. Ott padokra ülve, lomhán lelógó karokkal, szomjasan szívták be a földnek, a fáknak nehéz illatát, amely eszükbe juttatta a nagy, szabad erdők, beláthatatlan mezők életet árasztó leheletét.
- Én sajnálom ezeket az embereket - mondta egy tiszta, kimondhatatlanul csendes estén a diák -, mert olyanok, mint a rabságban született madarak: erdőnek nézik azt a nehány fűszálat, amit a gazdájuk a kalickájuk köré ültetett.
Karjával a liget felé tóduló, hullámzó embercsoportokra mutatott s gúnyosan mosolygott.
Ellina a diákra nézett s halkan felelte:
- Én szeretem őket, mert közülük való vagyok.
A diák elszégyellte magát, Ellina pedig így szólt:
- Én azt hiszem, mi szebbnek látjuk az eget meg azt, amit az ég betakar, mert mi csak álmainkban látjuk. A mi számunkra a beláthatatlan mező, a szabadság és minden, amiről maga beszél, elérhetetlen, mert a kőfalak utunkat állják. És minden, amire vágyunk, a kőfalak mögött fekszik és minden gyönyörű, minden valóságnál pompásabb, ami a kőfalak mögött fekszik.
Kikönyökölt az ablakba s a távolba nézett. A könnyű selyemujj felcsúszott a karján és karcsú leányos karja úgy világított a félhomályban, mint az elefántcsont.
Szobonya szótlanul, csodálkozva nézte a mellette álló leány könnyű, törékeny alakját. Kezével végigsimogatta bozontos, sűrű haját s elgondolkozva, mintha magának beszélne, mondta:
- Ellentétesebb lelkű két ember aligha került még ilyen közel egymáshoz. Csak azt csodálom, hogy értjük egymás szavát.
Ellina elmosolyodott s így szólt:
- Egyformák vagyunk, mert egyet szeretünk, csak a kőfal áll közöttünk.
Sokáig hallgattak.
A villamos kocsik elhaló zúgással suhantak el alattuk. A lámpások pirosló lángja a bokrok közt bujkáló sötétséggel viaskodva vibráló fénybe burkolta a szemközti fák reszkető leveleit. A fák sötét tömegén túl vörös fény borította az eget. Ott is égtek a lámpák és a két lángtenger közé zárt, lélegző törpe erdő mintha reszketve összébb tömörült volna, mint egy élőlényekből álló nyáj, amelyet hatalmas, alattomos ellenség fog körül halálos öleléssel.
- Amikor a két vörös fénygyűrű ott az égen összeér, akkorra ők mind meghalnak - mondta Ellina s a fák felé mutatott.
Sóhajtott s elfordult az ablaktól...
Kilenc óra elmúlt s az öreg Gabler hazaérkezett.
Meggyújtották a lámpát s az asztalhoz ültek.
Ellina egy fehér arcú baba számára ruhát varrt. Bohócruhát, mert a bábunak különös, vigyorgó arca és szomorú, mandulametszésű szeme volt.
A diák szélesen elterpeszkedett a székén. Jólérezte magát, valami nagy közlékenység szakadt rája; úgy érezte, hogy beszélnie kell. Intim, soha el nem mondott dolgok jutottak az eszébe és rögtön ki is mondotta őket. Élénk, mindig ragyogó szeme kissé elhomályosodott. Halk, mély hangon beszélt.
- Én tudom, hogy maga, Ellina, hol érezné jól magát. Az én pátriámban. Most tavasszal... Most tudom, hogy mért szeretek magával együtt lenni. Mert a maga arca a tavaszt juttatja az eszembe. A tavaszt halványzöld fáival, a púpos tetejű szalmafödeles házakat, amelyekről most olvadt le a hó és a házak mögött fekvő nedvesbarna földet, amelyen ilyenkor kékes pára úszik. Ilyenkor estefelé... Egy képet is láttam ilyet egyszer, talán innen a gondolattalálkozás. Egy folyó partját ábrázolta a kép vékony, ködbe vesző halványsárga nyírfákkal meg egy magas, fehér arcú leányt, akinek fehér lepel borította a testét, s aki könnyű libbenő léptekkel ment a barna, teremni készülő földön a kékes messzeség felé. Az a föld olyan volt, mint az én szülőföldem, a leány meg olyan, mint maga.
Ellina hosszan, elgondolkozva nézete a diák kipirult arcát, gyerekesen kinyílt, okos szemét s így szólt:
- Beszéljen a szülőföldjéről.
A diák beszélt. Leírta a szülőházát, a faluját, a rokonait, az apját, a bekecsben, magyar nadrágban járó kisföldes gazdát, az anyját, aki fekete selyemruhában jár vasárnaponkint a templomba. Leírta a Tiszát, a barna malmot meg a molnárt, akinek a fia gyerekkori játszótársa volt. És leírta a csöndet, az ő kertjük csöndjét nyári estén, amikor csak a malom kelepelése hallatszik, s amikor hosszú sorban szállnak, messziről szállnak a víz felé a vadludak.
Ellina az ölébe ejtette a kezét s hallgatott.
A diák is elcsendesedett. Zavartan nézték egymást, aztán halk, kissé reszkető hangon megszólalt a diák:
- El tudna-e ilyen helyen tölteni egy életet?
- Úgy érzem, igen - felelte Ellina.
Az öreg Gabler, aki apró porcelánpipája mellett elszunyókált, felébredt...
Ezen az estén már keveset beszéltek. Gondolkodtak, hallgattak...
Másnap estefelé, amikor odalenn kigyulladtak a lámpások, így szólt a diák:
- Sétálhatnánk egyet a fák alatt. Nagyon szép az este.
Ellina egy könnyű selyemkendőt borított a vállára, aztán lementek.
Kevesen jártak a fák között. A sárga, egyenes utak végtelen hosszúaknak tetszettek; a föléjük boruló ákácokról csendesen hullottak a kinyílt virágok. A tavasz haldokolt.
A tó partján leültek egy padra.
A víz közepén hosszú sorban úsztak a hattyúk. Hófehér nyakukat időnkint belemerítették a vízbe. Hangtalanul, bársonyos mozdulatokkal imbolyogtak a víz sötét színén. Némelykor kivált közülük egy s felágaskodva kiterjesztette a szárnyait, mintha fel akarna szállani, aztán ismét belemerült a puha, langyos hullámok közé. A parton asszonyok, gyerekek álldogáltak s nézték őket. Egy öreg, fonnyadt arcú anyóka kenyeret dobált a vízbe. A hattyúk lassan, sietés nélkül feléje úsztak.
- A hattyúk - mondta halkan Ellina -, szeretem őket. Az ő hangtalanságuk még mélyebbé teszi a csöndet.
A diák megfogta Ellina kezét. A leány ellenkezett kissé, aztán átengedte. Mély sóhaj szállt föl a melléből.
- Szeret egy kissé? - kérdezte.
A diák átölelte mindkét karjával a leány törékeny, karcsú testét s magához vonta.
Összeforr az ajkuk.
A szomorúfűz lombjai susogtak, zizegtek. A távolban elmosódottan, halkan játszott a katonazenekar. Még távolabbról idehallatszott a távozó vonatok fájdalmas, elhaló sikoltása. A tó sima, fekete tükrén nesztelenül úsztak, majd megpihenve, egy helyben ringtak a hattyúk. Hófehér testük hol egybeolvadt az éjszakával, hol meg előtűnt belőle. Fejük fölött a sötét égbolton szikráztak a csillagok. Messze a város fölött piroslott az ég alja.
A városban száz meg százezer ember aludt, álmodott, szeretkezett.
Ellina reszketve simogatta a diák szőke, tömött haját.
- Szeretlek. Ezt a pillanatot sohse fogom elfelejteni - lehelte.
A diák melléből fájdalmas, hörgő sóhaj tört elő.
Átölelték egymást. Szorosan, eszeveszetten. A testük összesimult, egybefonódott, mintha egy testük lett volna. Az agyukban fájdalmas, gyönyörtől fájó gondolatok kavarogtak, a halállal és az élettel titokzatosan összefüggő, kínzó gyönyört okozó gondolatok. Egymás ajkát keresték, szítták, a szemük belemerült az ég milliárd csillagjának a mozgásába s egy pillanatra megérezték a minden dolgok összefüggését. Aléltan, álomhoz hasonló mámorban simogatták reszkető kezükkel egymás testét.
Ekkor halk léptek hallatszottak.
Felriadtak.
Egy pár jött a tóparton, nesztelen, egyenletes léptekkel.
Kissé eltávolodtak egymástól s felocsúdva csodálkozva néztek egymás szemébe. A fejük kábult volt, mintha mély álomból ébredtek volna.
- Ezt az éjszakát nem fogom elfelejteni, amíg élek - suttogta Ellina s fényes, gyöngyszemű könnyek peregtek alá lassan az arcán.
A tó közepéből egy fehér, alaktalan folt vált ki s lassan nagyobbodva, nesztelenül közeledett feléjük.
- A hattyúk - mondta Ellina.
A hattyúk méltóságos csendben úsztak a part felé. A hold ezüstös tányérja kibújt egy sötét felhő mögül. Hideg, fehér fénykévéje végigsuhant a tükörsima színen és kékes halvány fátyolba vonta ezüstös testüket.
Ellina s a diák összeölelkezve álltak a parton.
- Tündérszép - súgta a diák.
- Szeretlek - sóhajtotta Ellina.
A felhők ismét eltakarták a holdat.
Ők még mindig ott álltak mozdulatlanul, mintha egy testté váltak volna...
Aztán fáradtan kibontakoztak egymás karjaiból.
- Sohase felejtem el ezt az estét - ismételte Ellina.
Hazafelé indultak. Szótlanul, lehajtott fővel haladtak egymás mellett. Érezték, hogy valami nagy, visszahozhatatlan dolog maradt el mögöttük - távolodik egyre messzebb, távolabb tőlük.
- - - - - - - - - -
Három hónap múlva egy őszi estén így szólt a diák.
- Az apám írt. Megüresedett egy körorvosi állás. Biztosan elnyerem, de haza kell utaznom. Egy hónap múlva visszajövök s elviszem magát is haza.
Az ablaknál álltak. Ellina hosszan a diák szemébe nézett s azt kérdezte:
- Merre van a maga szülőföldje?...
A diák a karjával mutatta az irányt s így szólt:
- Ott a kőfal mögött.
A látóhatáron egy sárga, hatalmas kőfal meredt az ég felé.
- A kőfal mögött - ismételte Ellina s hosszan elgondolkozott.
Szobonya elnevette magát. A régi széles, egészséges nevetéssel. Karjai közé kapta a leányt s csókokkal borította el az arcát, a szemét.
Másnap elutazott.
Következő napon egy hosszú, forró szerelmes levelet kapott Ellina s egy hónapig minden nap jött levél.
Aztán gyérültek a levelek.
Aztán nem jött több levél.
- - - - - - - - - -
Ezen a télen sok dolguk volt Gableréknak. A vénülő, ősz emberke majd minden nap hozott haza a zsebében egy megsebesült babát.
- Az emberek napról napra rosszabbodnak - mondogatta panaszkodva.
Ellinának sok dolga volt velök. Némelyiknél meglepő eredményeket ért el.
- Csodadoktor vagy - mondta ilyenkor az öreg Gabler s örömtől csillogó szemekkel nézegette, simogatta a meggyógyított bábukat. Másnap azonban rendszerint leverten, összetörten érkezett haza.
- Észrevették, hogy nem ép - mondta s rezignáltan legyintett a kezével. - Az invalidusok közé került. Szaporodok a számuk.
- Összetörik s eldobják őket - mondta Ellina és merev tekintettel sokáig nézett a lámpa piszkossárga fényébe. A haja ragyogott, mint az arany, az arca viasz színű volt, a szeme fénytelen és mozdulatlan. Olyan volt, mint egy bábu.
Másnap újra továbbfolyt a munka.
Lázasan, minden tudását megfeszítve dolgozott. Minden új beteg bábu megérkezésénél felcsillant a szeme:
- Igen, ez még megmenthető - mondogatta s gyöngéden, vigasztaló szókat suttogva simogatta a bábuk hideg arcát.
- Csak egyet akarok megmenteni. Akkor meg van döntve a szabály. Meggyógyulunk, meg kell gyógyulnunk! - s az akarás lázas tüze kigyulladt egy pillanatra a szemében.
Másnap kiderült, hogy hiábavaló volt a reménység.
Fájdalmas, sorvasztó munkában telt el a tél.
Tavasz felé meghalt az öreg Gabler.
Az apja halála után egészen magára maradt.
A temetés után néhány nap múlva megjelent abban a szűk kis utcában, amelynek egyik kopott, lehántott vakolatú házában a kapu közelében künn függött a cégtábla: "Gabler Antal játékkereskedése".
Az üzlet vasredőnyén egy fehér cédulán ez a pár szó állott:
"Halálozás miatt nehány napig zárva."
Levette a cédulát s felhúzta a redőnyt. A zajra a szomszéd cipészüzletből előbújt egy kövér, alacsony emberke, aki zöld, aranyrojtos sipkát hordott a fején.
- Én a lánya vagyok - mondta Ellina a kíváncsian közeledő emberkének.
A zöldsipkás ember erre résztvevő arcot vágott.
- Óh - mondta -, hát csakugyan meghalt? Csendes ember volt, jó szomszéd volt.
Ellina köszönt s belépett a boltba. Nyirkos, fanyar levegő, a festéknek s a nyers anyagnak különös illata csapott az arcába. Körülnézett a kicsi, homályos üzletben. A játékok mozdulatlanul, álomba merülten állottak a polcokon és könnyű, finom por borította őket. A pirosra festett fakatonák mereven, tágranyílt szemmel bámultak a levegőbe. Hátul egy sarokban hintalovak állottak sorjában egymás mellett. Nyereg helyett tarka ábrák voltak a hátukra festve; vékony, fekete lábuk görcsösen kapaszkodott ívalakra meggörbített talapzatukba.
Nyomasztó, fájdalmas csönd ült a levegőben.
Ellina borzongva lépett végig a polcok mentén. A bolt közepén hirtelen megfordult s hátranézett. Úgy érezte, hogy a polcon álló katonák közül megmozdult az egyik.
Mozdulatlanul, hidegen álltak a helyükön.
Megijedt, ki akart rohanni az utcára, a zajos, emberektől nyüzsgő napsugárban úszó utcára.
Ekkor egy üvegablakos szekrényen akadt meg a szeme.
- Az invalidusok - súgta halkan s megismerte az ápoltjait: a francia babát, akinek leszakították a fejét, akit ő gyógyított, s aki most kissé félrefordított arccal mereven, bánatosan nézett maga elé, s a bohócot, akinek szemmel alig látható varrás látszott a mellén.
- Az invalidusok - mondta s kinyitotta a szekrény ajtaját és sokáig mozdulatlanul farkasszemet nézett velük.
Odakünn az utcán zajongva, nevetgélve tolongtak, siettek az emberek. A napsugarak valahonnan a magasba nyúló kémények mellől besiklottak a házak közé és aranyporban táncoló sugarak folytak be a nyitva álló ajtón a hűvös, homályos boltba és megvilágították, fénylő koszorút fontak Ellina alakja köré.
- Nem hagylak el benneteket. Most már mindig együtt leszünk - mondta Ellina halkan és sorra egymás után a kezébe vette a szekrénybe zárt bábukat. Rendbe hozta a ruhájukat s becéző szókat súgott a fülükbe.
E naptól kezdve minden idejét az üzletben töltötte. Kora reggel a szomszédok között elsőnek érkezett. Maga húzta fel a bolt redőnyét, rendbe állította, leporolta a játékait, aztán az invalidusok szekrényével szemközt leült s maga elé nézve, elmélyedve töltötte a napot. Ha vevők jöttek, lassan, kedvetlen arccal felkelt a helyéről, gépiesen, automataszerű mozdulatokkal elébük lépett s halk, érctelen hangon megszólalt:
- Mit parancsolnak, kérem?
A gyerekeket nem szerette. Ellenségesen, szinte gyűlölködve nézte őket, s ha valaki egy neki kedves bábut akart a számukra megvenni, szándékosan magasra szabta az árát, azt remélve, hogy akkor nem veszik meg. Ha mégis megvették, fájdalmas mosollyal nyújtotta át a vevőnek s így szólt:
- Ha megsebesül a bábu, kérem, hozzák vissza nekem.
És így nagyon sokan ismét visszakerültek hozzá.
A vevők csodálkozva nézték merev, hideg arcát s örültek, ha elhagyhatták a nyirkos levegőjű üzletet. Mégis sokan megfordultak nála, mert az egész környéken nem találka az ő bábuihoz hasonlókat.
Így múltak el hosszú évek, amelyek során lassankint átalakult az üzlet belső berendezése. Az invalidusok szekrénye mellett minden évben egy új üvegszekrény kapott helyet, s a tágas alkotmányok, amelyek szinte észrevétlenül teltek meg a visszakerült, gyógyíthatatlan babákkal, nemsokára elfoglalták az üzlet egyik, majd néhány év múlva a másik falát.
Ebben az időben már kevesebbet foglalkozott a sebesült bábuk gyógyításával.
Sokat ült dologtalanul, ölbe rakott kezekkel az üvegszekrények előtt.
Gyorsan öregedett. Hófehér arcáról eltűnt a rózsaszín pír, a haja szürkült s a szeméből fogyott a fény. Kávébarna, régimódi szabású ruhát hordott, a fején fekete, öregasszonyos főkötőt viselt.
Ekkor egy napon egy különös ember vetődött az üzletbe.
Egy ködös őszi délutánon történt. Az utcán csendesen szitált az eső. A víztől megfeketedett aszfalt úgy terpeszkedett az üveges boltajtó előtt, mint egy gyászszőnyeg.
Az ablak előtt monoton egyformasággal suhantak el a víztől csöpögő esőernyők s az emberek összehúzódva, hidegtől sápad arccal siettek alattuk.
Ekkor kinyílott az utcára nyíló ajtó s egy férfi lépett be rajta. Fekete pápaszemet viselt, amely alól szúrósan, de derült, barátságos tekintettel nézett reá két meleg, szürke férfiszem.
Az idegen leemelte a kalapját, körülnézett s így szólt:
- Gabler urat keresem.
Ellina megrezzent. Az arcán fájdalmas rángás futott végig. Aztán gépies, szolgálatkész hangon, ahogy a vevőivel szokott beszélni, ezt felelte:
- Tíz évvel ezelőtt meghalt. Mit parancsol uraságod?
Az idegen sóhajtott s hosszan, figyelmesen vizsgálta a leány arcát.
- Gondoltam, hogy nem találom életben - mondta halkan. - Öreg ember volt - aztán kérdő mozdulattal Ellinára mutatott.
- A leánya, ugye?
- Igen - mondta Ellina.
Az idegen bólintott a fejével.
- Jó barátom volt - mondta az idegen - és jótevőm. - Kissé elhallgatott és elgondolkozva széjjelnézett a polcokon álló bábuk között.
- Ők hoztak össze bennünket - mondta s meleg szeretettel simogatta végig a szemével a bábukat. - Én terveztem őket, de az eszmét az öreg Gabler adta. Én csak eszköz voltam a kezében, aki az ő gyönyörű színes gondolatait játékok formájába öltöztette. Óh, ő ismerte a bábuk lelkét! - az üvegszekrényre mutatott. - Az a Pompadour és mellette a mélabús arcú Pierrot, az ő eszméje s az én művem. Sok országot bejártam, de ezeknél tökéletesebb bábut még nem láttam. Emlékszem, amikor elkészültek, azonnal megvették az első két példányt belőlük. Egy göndörhajú szőke gyerek ölelte őket a karjai közé: - Úgy fogom szeretni, mintha a testvéreim volnának - ezt mondta a gyermek örömtől ragyogó szemekkel.
- A Pompadournak kiszúrta a szemét, a Pierrotnak pedig felhasította a mellét - mondta Ellina halkan s kinyitotta a szekrényt.
az idegen ekkor elnevette magát. Idegenül, durván csengett a nevetése, és a bábuk riadtan, ijedten nézték a pápaszemes embert, aki megzavarta a nyugalmukat.
- Ez a legkisebb baj - mondta könnyedén -, ez a bábuk sorsa. Új szemeket föstünk a Pompadournak s elsimítjuk Pierrot mellén a sebet, s ők új életet kezdhetnek.
- Új életet kezdhetnek? - kérdezte Ellina s halvány pír futott végig az arcán.
- Új életet kezdenek - mondta vígan az idegen -, mert az élet örökkön tart. Egy pár öltés, egy pár ügyes ecsetvonás a szemek környékén és elölről kezdődik minden. Minden elmúlik és minden újra kezdődik. Mindig.
Jókedvűen, érces nevetéssel kacagott s energikus, gyors mozdulattal a zsebébe nyúlt. Egy tubusból festéket, ecsetet s tűt vett elő.
Ellina reszkető ujjai közé vette a két bábot s eléje fektette őket.
- Ha új életre keltené őket - szólt, aztán elakadt a hangja. Az arca kipirult s a szeméből fényes, meleg sugár áradt a férfi szürke szemepárjába...
Ezalatt az idegen munkához fogott. Gyorsan, kimondhatatlan ügyességgel dolgozott s ravaszkás, kissé gúnyos mosoly játszott az ajkán munka közben.
Néhány perc múlva ki volt javítva a két bábu. A Pompadournak ábrándos fényben csillogott a szeme, a Pierrot pedig jókedvű grimasszal vigyorgott a szemük közé.
- Sohse voltak betegek - nevetett az idegen s okos, ravaszkás arca sugárzott a jókedvtől s életörömtől.
Ekkor egy vevő lépett az üzletbe.
Ellina elsápadt s kissé reszkető hangon így szólt hozzá:
- Ezt a két bábut ajánlom. Most kerültek ki a műhelyből.
A vevő elragadtatva nézte a bábupárt. - Pompás, tökéletes darab - mondta s nagy árt fizetett értük.
Mikor kiment, az idegen gúnyosan kacagva utánanézett s így szólt:
- Az élet sohse múlik el, mindig újrakezdődik. Csak a forma változik.
Ellina elgondolkozva, sokáig nézte az invalidusok szekrényében álmodó bábuk merev arcát s reménykedve, vágyakozva kérdezte feléjük fordulva:
- Mit szóltok hozzá? Újrakezdjük?
S mintha halk moraj, láthatatlan mozgás suhant volna végig a finom porral behintett merev arcokon.
- - - - - - - - - -
Ez időtől kezdve mindennap megjelent az üzletben a csodadoktor s mindennap meggyógyított egy bábut. Furfangos ügyességgel és ravaszsággal takarta el a hibájukat. Átalakította, újjá teremtette őket s gúnyos elégedett mosollyal nézte, amikor a vevők a többi bábu közül az ő meggyógyult pácienseit választották ki és vették meg csengő aranypénzen.
Ellina izgatott örömmel nézte a munkáját.
- Csalók vagyunk - hazudunk - mondta néha keserűen, de a szeme fényesebben ragyogott s az arca kipirult valami titkos, belső izgalomtól.
Az idegen ilyenkor nevetett s magasra emelte bátor, okos fejét.
- A mi hazugságunk a legszebb hazugság - mondta -, mert új élet kél a nyomán.
És Ellina néha úgy érezte, hogy neki van igaza és csodálatos változáson ment keresztül néhány nap alatt.
A finom ráncok eltűntek a szája szögletéből. A szeméből időnkint titkos fény lobbant elő s felöltötte a régi leányos ruháit.
Ezenközben megint tavaszodott. A nap ismét világos ezüst színű sugarakkal szőtte be a kis bolt homályos zugait s az ablak előtt piros és fehér ruhás lányok s gombjuk mellett ibolyacsokrot hordó fiatalemberek vonultak el hosszú hullámzó csoportokban. Friss szagú szellő libbent a háztetőkön keresztül és bejárta a gránitkockás utcákat. A sarkokon halványsárga mimózát árultak az árusok és esténkint hosszú sorban siettek az emberek a liget fái közé.
S egy estén, zárás után ők is nekivágtak az utcáknak s a tömeg magával sodorta őket.
Ellina halvány rózsaszínű ruhát viselt ezen az estén. Az arcára piros rózsákat csókolt a tavasz s a szeme szomjasan csillogva nézett a messzeségbe.
Mire kiértek, kigyúltak a fák közt a sárga fényű lámpák és a sötét égen a gyémántfényű csillagok. Az utak mentén fehéren világítottak a jázminbokrok.
Az idegen ekkor karonfogta Ellinát s így szólt hozzá:
- Ma fejezem be a legnagyobb remekművemet. Megtanítom magát a legszebb hazugságra. Meggyógyítom.
Ellina szívdobogva hallgatta.
A tó partján állottak. Messziről halkan, elmosódva szólt a katonazene; fölöttük álomba ringatóan susogott a szomorúfűz lombja.
- Szeretlek. Szeress! Kell, hogy szeress engem! - súgta a férfi s magához vonta Ellinát.
Ellina felemelte a szemét. Tekintete végigsiklott az árnyékba borult tájon. Az égen egy barna felhő mögül előbújt a hold s hideg fehér sugarai megvilágították a tó sötét vizét s a hattyúkat, amint ezüstös szárnyukat kissé felemelve, méltóságos hosszú sorban úsztak a part felé.
- A hattyúk - lehelte Ellina s kínos, szúró fájdalom szorította össze a szívét.
Eszébe jutott Szobonya Mihály.
Maga előtt látta mosolygó kék szemét, piros száját s hallotta a hangját, amint lázasan, reszketve súgja feléje: szeretlek. És eszébe jutottak a vele eltöltött esték és megjelent előtte hosszú sorban életre kelve minden pillanat, amit vele töltött. Rémülten bontakozott ki az idegen ölelésből s arcát eltakarva, fuldokolva kiáltotta:
- Engem nem gyógyít meg senki. Távozzék. Nem akarom soha többé látni.
Kiszakította magát a karjaiból s eltűnt a sötétben.
- - - - - - - - - -
Másnap ismét ott ült a szokott helyén az invalidusok szekrénye előtt.
Ijesztően megöregedett. A haja hófehérre változott s a szemei üresen, mereven néztek a levegőbe, mint az üveggolyók.
Délfelé egy vevő lépett az üzletbe. Két babát tett le eléje:
- Visszahoztam őket - mondta -, mert hibásak.
Ellina bólintott a fejével s száraz, fénytelen hangon mondta:
- A Pompadour és Pierrot. Visszaveszem őket - s a régi helyére tette a két visszakerült jóbarátot.
Másnap ismét visszahoztak nehányat az invalidusok gyógyultjai közül s rövid idő múlva megint megteltek a fal melletti tágas üvegszekrények a régi lakókkal s halotti csönd telepedett a finom portól belepett polcok fölé...
Idők múltán vevők is gyérebben jöttek s Ellina egyedül maradt a bábuival.
Összezsugorodva, szinte lélegzet nélkül ült a helyén s az utcáról betekintő emberek közül sokan groteszk, nagy bábunak nézték megtört, fonnyadt alakját.
Mindinkább távolodott az élettől, az emberektől. Idők múltán gondolkodni is megszűnt és gondolatok helyett csak alaktalan érzések, homályos emlékek, fájó vágyak hoztak kívülről láthatatlan mozgást ebbe a törékeny embervázba bezárt lélekbe.
Egy estén egy ilyen homályos vágy hatása alatt nekiindult az utcáknak s hosszú bolyongás után kitipegett a ligetbe.
A tó partján leült egy padra.
A pad mellett egy fűzfa állott s a susogó, zizegő lombok halk sóhaja végigsuhant a lelkén és egy homályos, meghalt álmot keltett életre benne.
Figyelmesen, érdeklődve nézte a tó közepén úszó hattyúkat. A távolból rég nem hallott hangok ütötték meg a fülét: a város elhaló robaja, egy régi keringő, amit valahol messze egy zenekar játszott.
És ekkor hosszú idők után, megint maga előtt látta Szobonya Mihályt, látta a ragyogó kék szemét, hallotta a hangját... és borzongó, fájdalmas, de jóleső melegség futott végig összeaszott testén...
Ezentúl minden estén kiült a tó partjára. A hattyúkat nézte s halk, érhetetlen szókat súgott egy mellette ülő láthatatlan alak felé.
A hattyúk kiúsztak eléje a partra s hosszú nyakukat barátságosan ingatva kedveskedtek neki. Ő hálásan mosolygott feléjük s kenyérdarabkákat szórt elejbük és megsimogatta a karcsú nyakukat.
- Ők a mi legjobb barátaink - súgta szeretetteljesen a láthatatlan ember felé...
Idők múltán ez a láthatatlan ember is elhagyta és ezentúl minden szeretetét, minden szavát a hattyúkra pazarolta.
Most már a nappalokat is a tó partján töltötte és amikor összetöpörödött, tipegő alakja megjelent a keskeny tóparti sétányon, hosszú sorban, repeső szárnyakkal úsztak utána a hattyúk. Ő barátságosan mosolyogva integetett a kezével s kedveskedve beszélt velök, de a szavát csak a hattyúk értették s a vízből magasra kiemelkedve hízelkedtek neki.
Közismert alakja lett a tó környékének. Az emberek megszokták, hogy a furcsa, bohókás öreg kisasszonyt ott lássák a gyönyörű állatok közt és különös legendás történetet szőttek kopott babaalakja köré.
Ott is halt meg a tóparton.
Kora reggel akadtak reá. Világos kék szeme nyitottan, kérdően meredt az ég felé. Az ég kékje olyan volt, mint az ő szeme. Körülötte buján illatozott a tavasz. A fűszálak halványzöld hegyén harmatcseppek csillogtak. Sápadt kinyújtott keze mellett aranysárga virágok rengtek a hajnali szellőben. Lába alatt a tó sima, nyugodt színén hosszú sorban úsztak a hattyúk. Egy pár kivált közülük s nesztelen úszással hófehér nyakukat szelíden ingatva közeledtek feléje. Megismerték. Várták, hogy kenyeret dobjon nekik...
Aztán megfordultak s a tó közepe felé úsztak.
Vékony, csillogó ezüstszalag húzódott mögöttük a lomha, sötétzöld vízen.