A hatodik

A hatodik szerző: Thury Zoltán

       Egy kis szünet után - talán pár hét lehetett mindössze - ujra láttuk, hogy a Veressék háza előtt megjelenik az öreg Bojth doktor ócska batárja. Az öreg ur besántikál a házba, a vén lovak bóbiskolva dőlnek neki a rudnak s a nemkevésbbé kiszolgált fehérhaju, ősz bajuszu kocsis pipára gyujt a bakon. A kik arra mentek, részvéttel jegyezték meg, hogy: Veresséknek ujra betegük van. - Félóra mulva kijött az öreg Bojth, Veress elkisérte a kocsiig s türelmesen hallgatta, a mint motyogva magyarázott valamit: kávéskanállal kétóránkint, azután jön a por ostyában, erős leves, csirkehus, a többit aztán elvégzi az Isten. Veress ráintett a fejével, hogy: igen, a többit majd elvégzi az Isten, s azzal visszament a házba. Az öreg doktor fölkapaszkodott a kocsiba, a kocsis hátrafordult, de nem azt kérdezte meg, hogy hova mennek, hanem az indulás előtt még bizalmasan, öregesen elbeszélgettek egy keveset. Az egyik ló hátrafordult s megnézte, hogy fölült-e a gazda s amikor látta, hogy csakugyan benn van már a kocsiban, odakoczintotta a fejét a másik koponyájához, mintha mondta volna, hogy: no már most induljunk, öreg czimborám - s el is indultak. A kocsis meg kérdezősködni kezdett:

- Melyik beteg?

- Most a Jenőke.

- Mi baja van? meghal?

- Meg.

- Ez lesz a hatodik halál náluk mostanában.

Az öreg doktor előbb mintha számítgatott volna magában, de aztán intett, hogy igen ez lesz a hatodik. A kocsis előrefordult, rászólott a lovakra: gyí hé! - s tovább mentek.

Most, sok év után, ha visszaemlékezem a Veressék házára, hiányos, zavaros kép áll elém. Nem igen emlékezem már, hogy hány szobájuk volt s négy-e vagy öt ablakon át világított be hozzájuk az utcza felől a nap, de amint rájuk gondolok, rögtön az orromba csap a házuk szaga, az az orvosságszag, mely beleette magát a falba, butorokba, szőnyegbe, függönybe s a mely elkisérte Veresséket mindenhova. A gyerekek elvitték az iskolába, Veress a hivatalba s az asszony a piaczra, boltba, soha ki nem fogytak belőle. Szük előszobán át kellett belépni a lakásukba. Mióta csak emlékezem, mindig ott állott egy nagy zöld függönyös szekrény, ebbe hordták ki az üvegeket, skatulyákat, amiből már kiitták, kiették az orvosságot. Volt ott kék, vörös, zöld, sárga üveg, kétóránkint, óránkint, félóránkint felirattal s lassankint tele lett velük minden polcz. Ha félrerebbent a függöny, végigfutott az ember hátán a hideg. A patikárius, jólelkü öreg ur, egyszer majdnem kidobta a Veressék cselédjét.

- Vigyetek már a henteshez is valamit a pénzetekből! - kiáltotta reá és majdnem elsirta magát, mikor a cseléd elmesélte, hogy ilyen unalmas szolgálata soh'se volt. Inkább menne a kórházba, mert ott legalább tudná, hogy hol van.

Akkor az öreg asszony volt beteg. Napjában tizszer is át kellett emelni egyik ágyból a másikba, vele volt elfoglalva az egész család. A gyerekek lábujjhegyen jártak, suttogva beszéltek s a félesztendő alatt, mig nagyanyjuk a halállal küzködött, megránczosodott a képük s elfeledték azt, hogy gyermekek. Veress megpróbálta kivinni őket a mezőre, hogy ugrálják, kiabálják ki kedvükre magukat, de ezek a kis öregek nem éltek a szabadsággal. Az apjuk sóhajtott, nem erőszakolta a dolgot.

Aztán beteg volt ott mindenki. Alig vitték ki az öreg anyót, az ujra áthuzott ágyba lefeküdt Veressné. Az öreg Bojth doktor kocsija megint megállott a ház előtt, az öreg ur rendelt valamit, ujra jött, ujra ment s a lovak ugy beletanultak már a mesterségükbe, hogy maguktól megállottak a Veressék háza előtt akkor is, a mikor véletlenül odabenn nem is volt beteg. Sokszor megesett, hogy ketten is nyomták az ágyat, ilyenkor nem kellett társaságról gondoskodni a beteg számára, átbeszéltek egymáshoz. Közben ki-kiszegezték a kapura a fekete posztót, feltüztek rá gombostüvel egy gyászszegélyü czédulát, délután megjött a városi, megyei tisztikar, kirukkolt a tüzoltóbanda s mint valami keserves sírás, felhangzott az udvaron a Beethoven-induló. Ez volt az egyetlen jajszó. A család már beleszokott a gyászába, nem tudtak sírni. Veress mindig összébb esett, a gyerekek tekintetébe pedig a korai komolysághoz töprengés, bámulás vegyült, kezdték nem érteni a dolgot. Az öreg asszony után elment Veressné, egy pár gyerek, valami unokahug, s szép csendesen egészen megtelt a zöld függönyös szekrény az előszobában.

Most Jenőke lett beteg, dagadni kezdett a torka s azt mondta, hogy bajosan tud nyelni. A nagynéni, akit az anyát helyettesíteni hozott magához Veress, tapintatos, gyöngéd módot keresett, amivel tudtára adja a dolgot, de erre nem volt szükség.

- El kell hivni Bojthot - mondta Veress s egy kanállal leszorítva a gyermek nyelvét, belenézett a torkába. Nem is volt nagyon megilletődve, egy karosszéket hozott az ágy mellé, s szótalanul várta az orvost. Sovány, fehér kezét rátapasztotta a gyermek homlokára, nézte maga előtt a földet. Azon gondolkozott, hogy mi lesz most már belőle, ha az utolsó gyermeke is meghal, miután teljesen elfogyott körülötte a család. Hogy másként is végződhetnék a betegség, arra nem is gondolt, már megszokta, hogy az ő betegei meghalnak. Rendbeszedte emlékében a halottait s mikor a végére jutott, odasorozta már a beteg gyermeket is. A temetkezési társaságokról ugy beszélt, mint akik szivesek voltak elkezelni mellőle a familiát, s most a beteg gyermek mellett állva, nézve a vergődő kis lázas testet, csak az bántotta, hogy ezt is azok az idegen emberek fogják elkezelni. Miért? Olyan szépen elvinné ő maga az ölében, megásná a sirt, addig lefektetné a pázsitra, beszélne hozzá: - mindjárt készen leszünk, csak egy kicsit várj még, rögtön, rögtön, aztán odaadná a földnek, legyen az övé. Az eszébe se jutott, hogy talán életben marad a fia. Hogyan lehessen azt elképzelni, hiszen a többi is mind meghalt. Az ő agyában egészen más filozófia fejlődött ki, mint a milyen a mienk, a kiknél még mindig ujság s valami rendkivüli dolog a temetés, - teljes megnyugvás a kényszerüségben s tagadása mindennek, a mi segíthetne.

A mikor az öreg doktor megirta a reczeptet s adott egy csomó utasítást és a többit az Istenre bizta - mosolygott és kicsufolta magában az öreget:

- Ilyen öreg lettél s mégsem tudod, hogy ez mind nem segít. Nem szégyenled magad? - gondolta s szeretett volna a szemébe kaczagni. - Vén ostoba! mondta, amikor becsapta mögötte az ajtót s komikusnak találta a lovát, kocsiját, minden tudományát. Mikor másnap ujra eljött, azért elébe ment, hallgatta amit mondott, mert ebbe is ugy beleszokott, mint a hivatalba, vagy abba, hogy a nap bizonyos időszakaiban enni kell, de magában kinevette s nem hitt neki egy szót se.

Amikor megint eljött a megyei és a városi tisztikar s a tüzoltó-banda, bizonyos megkönnyebbüléssel adta át nekik a kis halottat eltemetni. Arra gondolt, hogy már nem alkalmatlankodnak többet, nincs kit elvinni s mikor arra a jó tréfára gondolt, hogy a doktor lovait ujra nógatni kell, hogy tovább menjenek a kapu elől, behunyta a szemeit és mosolygott.