A halott lovag
szerző: Hajnik Miklós
Krisztus urunk születése utáni ezerhatszáztizenhatodik esztendő november hó utolsó napján a párizsi Conciergerievel szemben fekvő, apró földszintes házacskákból összehányt városrész, kavicsoktól egyenetlenül göröngyös girbe-görbe sikátoraiban ődöngött egy spanyol lovag.
Köd volt, nyirkos, kellemetlen szél fújt lefelé a Szajnán. Aki tehette, otthon maradt. S üresek voltak az utcák.
A házak vasrostélyos ablakai pedig fatáblákkal zárvák.
A lovag magas, sárga csizmát viselt, melynek bő szárai felül vissza voltak tenyérnyi szélességben hajtva. Erős finom láncszemek tartották a hosszú egyenes sarkantyúkat, melyeknek taraja megpengett minden lépésnél. Lila selyemruhában volt, melyet finoman szőttek át mesteri kezek aranyfonállal, tulipántokkal. Könyökéig értek az ujjak, ott kiszélesedtek, s fel voltak hasítva. Azontúl csuklójáig ért finom inge hosszú csipke kézelővel.
S a nyakán magas csipkegallér köröskörül, ezerszeresen redőzött, nagyon finom flamand csipkével, amilyenen egy egész életen át dolgozott valaki.
A fején lila bársonykalpag selyemzsinórral körülkötve, s elöl egy diadémmal.
Az arca pedig különös volt.
Úgy harmincesztendős lehetett, de lehet, hogy csak húsz volt, vagy talán negyven. Régi, kihaló fajok utolsó sarjainak van ez a fajta elfajult külsejük. Szép volt, mert úri volt, finom, energiátlan, rejtelmes, mert mindennek megvolt a csírája benne, de soha semmi se vált nála tetté. Egy ember, akinek életét elélték ősei, aki már akkor finom volt, amikor még nem is élt, s életunt és kiábrándult mindenből, még mielőtt anyjában megfogant volna.
A hangja lágy volt és sosem vált parancsolóvá vagy élessé. Neki tulajdonképpen mindegy volt minden és mindenki, még önnönmaga is.
A nőknek tetszett is, nem is. Neki pedig egy nő sem tetszett igazán. Szelíden, udvariasan, tiszteletteljesen nézte őket. S csak a legfinomabbak vehettek észre ajkai körül egy leheletnyi finom kis megvetést.
Most némi tétovázás után megállt egy ház előtt és gyilokja markolatával megkopogtatta az ablak fatábláját.
S aztán várt.
Nagysokára végre megcsikordult a kapu. S az alig kinyitott résen át egy idétlen képű suhanc ijedt arca bújt ki és nézett kémlelően az idegenre.
A lovag kezébe nyomott egy ezüst livre-t és mondta:
- Vele akarok beszélni.
És belépett.
A szolga pedig az olajlámpást lóbálva ment előtte, keresztül a hepe-hupás kis udvaron.
Aztán intett a lovagnak, hogy álljon meg. S eltűnt egy ajtóban.
Egy idő múlva újra előbukkant, s intett a lovagnak, hogy kövesse. Egy pincenyílásszerű lejárathoz vezette, néhány lépcsőt mentek lefelé, aztán egy földalatti sikátorban kanyarogtak egy ideig. Aztán egy nagy vasajtóhoz értek, melynek különös lakatján néhányat csavarintott. S feltárta.
Egy nagy terem tárult a lovag szemei elé. Az egyik sarokban különös alakú kemence égett, s a hatalmas vasrostélyon át kivilágló parázs vérszínű fényt vetett a terem rejtelmes berendezésére.
Egy háromlábú, ötszögletű asztalka előtt, melynek fedőlapja egy fénytelen, majdnem fekete, tükörsimára csiszolt fémlap volt és szélein a zodiákus jegyei, egy nagyon sápadt arcú, bajusztalan, szakálltalan, különös nézésű ember ült, hosszú fekete bársonytalárban és fején ötszögletű sapka.
A lovag levette kalpagját s meghajtotta magát.
A varázsló meg se rezdült. Ült tovább mozdulatlanul, mereven, s nem látszott rajta, hogy észrevette volna a köszöntőt.
A lovag állt és várt.
Aztán egyszerre sustorgás hallatszott a kemence felől. És egy nagy ónpalacknak a kupakja levált s vakító zöldes fény szökellt elő egy pillanatig. Aztán elsötétedett és olyan hang hallatszott, mint száz haldokló kisgyermek sivítása.
És hideg szélroham futott át a szobán. Majd elcsendesedett.
A varázsló lassan, nyugodtan felkelt. S zajtalan, macskaszerű léptekkel osont a kemencéhez. Levette az ónpalackot, s az asztalkához vitte. Aztán egy nagy aranyserleget vett elő, s lassan csöpögtette a palack tartalmát abba.
Minden csepp keményen koppanva esett az aranyserlegbe.
Aztán letette az ónpalackot egy állványkára, kezébe vette a serleget és megrázta. És az most zörgött.
Aztán fogta a serleget és kiürítette a tartalmát az ötszögletű asztal fénytelen lapjára.
És száz drágakő feküdt ott, villogó, csillogó, pompás türkizek.
Nézte egy ideig, aztán az egészet beseperte a serlegbe, s feltette a mellette álló nagy polc tetejére.
Most aztán a lovaghoz fordult, s mondta:
- Ezért a serlegért száz legszebb asszonya Párizsnak odaadná minden túlvilági üdvösségét.
- És földi becsületét is, - tette hozzá a lovag.
- Azt kevesebbért is.
Aztán egy ideig hallgatott. Végtelen szomorúsággal nézett a kemence tüzébe.
Végre újra a lovaghoz fordult.
- Mit akar látni? Tulajdonképpen mire kíváncsi?
- Tulajdonképpen semmire sem - mondta a lovag halkan.
- Érdekli a jövő? A női, akik még lesznek?
- Nem...
- Akar az ördöggel szövetséget kötni? Ellenségét varázslattal elsorvasztani? Hideg asszonyszívet szerelemtől forróvá tenni?
- Nem... Hanem szeretnék egyszer valami nagyon szépet megélni. És ha ilyesmi már nem várna rám, akkor szeretnék mérget, gyorsan, kellemesen ölőt. Azt mondták, van itten ilyen.
- Van... De előbb nézzük meg a jövőt. Csak lesz benne valami szép, amit érdemes lesz megélnie. Jöjjön.
S odavezette az asztalkához.
- Mikor született?
- Ezer és ötszáznyolcvannyolcban Pál apostol napján.
- Akkor fogja meg a Bika jegyét ott az asztalka szélén a jobb keze mutatóujjával. S most nézzen mereven az asztal közepére.
A lovag nézte a fénytelen, majdnem fekete, tükörsimára csiszolt fémlap közepét. A varázsló pedig megragadta a bal kezének csuklóját és halkan mormolt valamit.
S egyszerre világosodni kezdett a fémlap a lovag szemei előtt. Képek rajzolódtak ki rajta, arcok, alakok, helyzetek gyors egymásutánban változtak rajta. Aztán egyszerre vérpadon látta magát, amint a hóhér bárdja lesújt a nyakára.
És a fémlap végleg elsötétedett.
A lovag eleresztette az asztalkát, hátralépett, s jobb keze tenyerével többször megdörzsölte szemeit. És hallgatott.
- Látott?
- Igen, de olyant, amit érdemes lett volna megélni, olyant nem. Kérném a mérget.
És leült a székre, de most olyan szomorú volt, összetört és kétségbeesett, mint egy sorscsapásoktól földig sújtott öreg ember.
- Meghalni jó, - mondta a varázsló csendesen. - Azoknak jó a halál, akikbe több lélek szorult, mint amennyi egy emberi testbe való. Csak azok kevesen vannak, s te nem tartozol közéjük, hogy a mindenségben kellő helyet találhatnál. De talán halálod után itt a Földön érhet még valami szép...
- Hogyan? - kérdezte a lovag fáradtan.
- Ha van valami jó arcképed, hozd ide nekem. És én elköltöző lelkedet belébabonázom. Látni és érezni fogsz mögüle. És talán látsz olyat is és érezni fogsz olyat is, amit érdemes lesz látni és érezni.
A lovag szórakozottan nyúlt tarsolyába. S egy kis fametszetet vett elő, mely őt ábrázolja igen élethűen. Jó flamand mester műve volt, vékony aranykerettel.
- Ezt neked hagyhatom, úgysem kell senkinek sem. Nincsenek hozzátartozóim, kikre különösképpen tartanék.
*
A lovag meghalt, az arcképe pedig ott maradt a varázslónál. S nem látszott meg rajta, hogy nem közönséges arckép az. Pergamentpapiros teste éppúgy fakult, sárgult az idővel. Az arcvonások merevek maradtak, a szemek nem rezdültek meg, a kép élet nélküli volt s érzéstelen. Csak a halott lovag érzett és hallott mindent, ami a kép közelében történt.
A varázsló földalatti termében lógott a kép évekig. És a lovag sok minden különös eseményt látott ott, de mindez nem érdekelte, mert hisz ő túl volt már az életen és így semmi rejtelmességet nem talált a földöntúli dolgokban. Inkább gyermekes játéknak tűnt neki a varázsló minden működése. Hát mi értelme is van annak, hogy valaki, amikor élhetne pedig, akkor a túlvilág rejtelmeit kutatja, amiket úgyis meg kell látnia egyszer, majd halála után.
Aztán egy nap eljött az ördög, s hosszas beszélgetést folytatott a varázslóval. S a varázsló lelke elhagyta testét és elment az ördöggel.
A teremben ezután pár napig a hülye szolga lakott, ugyanaz, aki őt annak idején ide beengedte. Csak most sokkal öregebb volt már szegény és megfelelően hülyébb is.
Gazdája holttestét otthagyta romolni, ahol ülve maradt halála pillanatában.
Evett, ivott egy pár napig és láthatóan jól érezte magát, mint önmaga ura. A kemencét pedig gépiesen fűtötte tovább, mint ahogy azt már harminc esztendőn át megszokta volt.
Egyszer aztán lombikokat is tett a tüzes kemencére, mint ahogy azt volt gazdájától látta. S az egyik lombik felrobbant, olyan erővel, hogy a ház fala bedőlt és a mennyezet leszakadt.
A kép a polcon épp egy keresztgerenda alatt állt, s így, azonkívül, hogy egy kissé beporozódott, semmi komolyabb baja nem történt.
A robbanás zaja és a füstölgő romok természetesen a környékbeli embereket odacsődítették. S azok hamar széthordtak onnét minden elvihetőt.
Az aranykeretes képecskét egy hatalmas szál lakatoslegény dugta az inge alá hirtelenében. Aztán mikor kiért a Notre-Dame elé, megállt a téren, kifejtette a keretből a képet és eldobta. A keretet pedig tenyerében összelapította, hogy kevesebb helyet foglaljon el a zsebében. Majd megveszi az aranymíves.
A kép pedig ott feküdt a fagyos földön. S arra jött egy asszony a templomból jövet. Meglátta, felvette és kapcsos imakönyvébe tette. Kép úgyis vagy szentet, vagy valami más nagy urat ábrázol. Szegény emberről nem csinálnak ilyesmit. Hát így mindenesetre az imakönyvbe való ez a kép.
Egyszerű asszony volt, özvegyasszony volt, senkije, semmije, hát mindennap templomba járt. S hosszú éveken keresztül lakott a lovag az imakönyvben, s úgyszólván semmit sem látott, mert az asszony ritkán lapozott reá.
Aztán meghalt az asszony. Szegényes holmiját elkótyavetyélték, az imakönyvet a szomszédos asztalos felesége vette meg pár garasért. De mivel ő nem ismerte a betűket, meg templomba járni se volt ideje, hát az imakönyv a szekrény tetejére került, s ott porozódott lassan. Csak karácsonykor meg húsvétkor került le onnét, ilyenkor parádénak magával vitte a jámbor nő.
És a lovag a kegyes betűk között meglehetősen unatkozott hosszú éveken át.
Végre hazajött az asszony fia, aki katona volt, a háborúból. Elitta lassan anyjának mindenét. Egyszer jött arra egy házaló zsidó, annak eladta egy pohár pálinkáért az imakönyvet.
A zsidó aztán megtalálta benne a lovag képét. S mivel már hallott arról, hogy ilyen képek, amennyiben jó mesterektől valók, néha több aranyat is megérnek, gondosan tiszta papirosba csavarta, s elvitte Son Éliáshoz, a híres ritkaság-, kép- és könyvkereskedőhöz, akinek boltja a Saint-Germain des Prčs apátság mögött volt egy keskeny utcában.
Az öreg Éliás fitymálva nézte a képet. Megérhet tíz livre-t. Ő ilyen kis üzletekkel nem foglalkozik. Hitsorsosa iránti könyörületből vette meg csupán. S odadobta a bejárat mellett lévő velencei asztalkára.
Nemsokára aztán az unokája jött be, a tizenkét éves Lia. Meglátta a képet, kezébe vette és nézegette.
- Add nekem ezt, nagyapa - mondta kérő, lágy hangon, amelyre nem lehetett semmit megtagadni neki.
- Minek az neked? - zsörtölődött az öreg.
- Olyan szép csipkegallérja van, én is ilyet szeretnék. Olyan elegáns ez a lovag...
- Persze, mert lovag - morgott az öreg Éliás. - Hát vidd. De ne szeresd te a lovagokat, azok téged nem becsülnek meg úgy, ahogy kellene.
A kislány nyakába ugrott nagyapónak és csókolta őszszakállas arcát. S aztán a képet kebléhez szorítva nevetve szaladt fel a lakásba vivő lépcsőn.
Szobájába ért, bezárkózott, levetette magát a kerevetre, s elővette a képet és nézte.
- Kedves titokzatos lovag, én téged szeretlek egy kicsit.
És megcsókolta.
És a lovagot, aki már százesztendeje unatkozott, kezdte érdekelni ez a kislány, aki olyan szép, szabad és őt nőiesen alázatos nézéssel nézi.
Lia pedig az asztalkán lévő képek közül az egyiket, amely egy fekete hajú, fekete szemű, hosszú fekete talárba öltözött, kissé vad külsejű fanatikus zsidófiút ábrázolt, kivette rámájából és a földre dobta. S a finom művű ovális ezüstkeretbe tette a lovag képét.
Beesteledett, egyedül maradt a lovag az asztalon. Aztán nyílott az ajtó lassan, éjféltájban. És hálóköntösben, kis sárga selyempapucsban belépett Lia. A háromágú vert ezüst gyertyatartót letette az asztalkára a lovag képe elé. Nagy sötétszürke szemei alján könny csillogott.
És nézte a lovagot, hosszan, komolyan, meglepően érett, okos szemekkel.
- Ismeretlen lovag, - suttogta - látod, te tetszel nekem. És én is biztosan neked. Vagy nem? Ugye csinos arcom van? És szép szemeim? És ugye nem vagyok zsidós egy csöppet sem? És nem csak az arcom szép, rajtam minden-minden szép. Csak te azt nem láthatod meg soha, mert te csak egy kép vagy és így nem lehetek soha a tiéd. De várj. A lábamat megmutathatom neked.
S kihúzta jobb lábacskáját a sárga selyempapucsból. És a finom keskeny elefántcsontszínű lábacska felé hajtotta le a képet.
- Ugye szép? - kérdezte suttogva. - És a vállam? Nézd, azt is megmutatom neked.
S lecsúsztatta bal válláról a hálóköntöst.
- Nézd, ugye szép? Nem olyan fehér, mint a vértelen nőké, de ugye szép? Látod ugye lovag, hogy én szép vagyok? És sajnálhatod, hogy csak kép vagy és nem élő férfi. Mert akkor szerelmes lennék beléd és ha én szerelmes vagyok, az nagyon-nagyon jó lehet annak...
Ugye lovag, én nagyon szép vagyok és a férfiak belém fognak őrülni, ha nagyobb leszek, ugye? És engem fog irigyelni minden asszony és leány, mert belém lesz szerelmes minden férfi. Ugye lovag, te is szerelmes lennél belém?
Lépések hallatszottak kint a folyosón, s a kislány sietve elfújta a gyertyákat, letette a képet az asztalra, s zajtalanul visszaosont hálószobájába.
A lovag pedig egyedül maradt a sötét szobában, s valami különös, bágyadt szomorúság fogta el arra, hogy minek akarja ez a kislány, hogy beléje legyen szerelmes minden férfi. Hisz egy férfi több a minden férfinél.
*
Múltak az évek és a halott lovag résztvett a leány életében.
Éliás nagyapó meghalt. Nagy vagyont hagyott hátra. Lia pedig súlyos beteg lett. Megsápadt és ideges volt. Nem akart kimozdulni hazulról, utálta az utcát és az embereket. Senkit se akart látni, mindennel elégedetlen volt.
Az orvosok azt tanácsolták a szerencsétlen szülőknek, hogy menjenek el valahová máshová lakni, ahol kert van és jó levegő.
Megkérdezték Liát, hová akarna menni lakni.
S ő tágranyitott szemekkel boldogan suttogta:
- Versaillesba.
Az apa mindjárt vett egy kis palotát Versaillesban, Avricourt hercegét, teljes berendezéssel. S az ő régi bútorai közül csak nagyon keveset vittek be oda. Lia csak az ó-velencei asztalkát.
És természetesen a lovag képét.
Lia felkelt az ágyból és rohamosan erősödött. Ott ült az ablakban egy chaise-longueon sárga selyemruhában és nézte az udvarhoz menő és onnan jövő lovagokat.
Egyszer az új párizsi érsek díszfogata gördült végig a nagy kőlapokkal borított utcán. Teljes kísérettel, előtte fullajtár. A kocsi mellett pedig alabárdos svájciak.
Szép és elegáns volt az érsek és pompás kézmozdulattal áldotta meg a népet.
És Lia aznap este azt mondta szüleinek, hogy ő meghal, ha a párizsi érsek meg nem kereszteli őt.
Az anya sírdogált, az apa pedig elment befolyásos ismerőseihez. És megvolt a keresztelő, a párizsi érsek keresztelte meg Liát és madame la comtesse d'Arcachon volt a keresztanya.
Lia pedig teljesen egészséges lett, virult és oly szép volt abban a különös, ki nem bontakozott pompájú szépségében, nagy sötétszürke szemeivel, melyek nézése nem árulta el, hogy mi van mögöttük: gyermek, hatalomra vagy szerelemre vágyó nő? Mi kell neki leginkább: gazdagság, pompázás, szelíd családi élet gyermekei közepette vagy vad szerelmi kalandok?
Most új világ nyílott meg előtte, s mivel Lia gyönyörű volt, s az embereket ösztönszerűen ismerte, s tudott, ha akart, nekik hízelegni, anélkül, hogy bárki is észrevehette volna, hogy az hízelgés, befogadták és megszerették.
S most már valódi lovagok hódoltak neki. Szerelmesek voltak beléje és féltékenyek egymásra. Erős férfikezek reszkettek meg kis kezében, felnőtt, komoly férfiak nevetségesekké tették magukat, csakhogy tessenek neki, s híres, okos emberek ostobákká váltak szépsége előtt.
Lia részvéttel nézte őket. Egyikük sem tetszett neki, de mindet méltányolta, bókot bókkal viszonozva, kedvességet kedvességgel, szellemességet szerény mosollyal.
S fényes esti ünnepségek, trianoni játszadozások vagy az Apollon berekben való andalgások után ha hazatért, elalvás előtt még mindig simogató pillantást vetett a halott lovag képére, meleg, forró pillantást, mint amilyennel soha élő férfit nem érintett. S az ő képével aludt el, még mindig, az ő közömbös, hideg, fölényes képével. Annak képével, aki nem hódolt neki.
S forrók voltak álmai.
Aztán eljött az idő, hogy férjhez kellett mennie. Így találta jónak keresztanyja, Arcachon grófnője. S édesanyja forró óhaja is ez volt.
D'Angemont lovag lett a férje. Nem volt semmi nevezetesebb tulajdonsága, nem volt különösképpen szép, vagy gazdag, sem okos, sem előkelő.
Nem is értette senki, hogy Lia miért éppen őhozzája ment feleségül?
Ezt csak a halott lovag tudta, Lia megmondta neki. Elsuttogta neki egy májusi estén, amikor a szerelemre megérett forró keleti vér ellenállhatatlanul felpezsdült benne:
- Igen, férjhez megyek, te szigorú arcú lovag, te kép mögötti rejtély, férjhez megyek! Téged szeretlek, de te nem élsz, közömbös arcú, fölényes lovagom. S nekem élő férfi kell!
Megcsókolta a képet, s letette.
- Ugye nem haragszol reám? - suttogta.
*
Pompás volt az esküvő. S megkezdődött az élet, az igazi, a kegyetlen élet Lia számára.
Új otthonba került, idegen ember mellé. S az élet megmarkolta Liát, mint mindenkit, aki a karmaiba kerül. S kínozta, gyötörte. Letépdeste róla a rózsás ábrándlepleket, józanná tette álmát, ridegekké gondolatait. S érzései elsorvadtak egy közönséges ember állati közelségében.
S megtörve, az első fiatalság üdeségétől megfosztva, sok szenvedés után, végre elvált férjétől.
A halott lovag képe pedig elfelejtve lógott a szülők versaillesi palotájában, Lia volt leányszobájában.
Lia hazatért.
Leült, fáradtan és reménytelenül.
A halott lovag fájdalmasan nézett reá. Fájt neki újra látni azt, hogy mindennek, ami szép, el kell pusztulnia.
Lia nyugtalan tekintete tompa fénnyel kóválygott a szobában. Istenem, milyen más ez a szoba...
Aztán újra megpillantotta a lovag képét. S Lia, mintha valami ködös emlék szállta volna meg, figyelmesebben megnézte.
Levette a falról, letörölte róla a port és nézegette.
Szemei könnybe lábadtak, s halkan suttogta:
- Látod, lovag, látod... Te... Te csaltál meg engem. Azt hittem, olyanok a férfiak, amilyen te vagy... Pedig nem lehetnek olyanok, mert hisz ők élnek. És te csak egy halott, érzéketlen kép vagy. Megcsaltál, eldoblak... De várj. Előbb megcsókollak, utoljára, egy utolsó csókkal, amelyben benne lesznek kisleányságom hazug ábrándjai és szerelmes lelkem, ami nem kellett senkinek.
És könnyes szemekkel, forrón megcsókolta a képet, s bedobta a kandalló tüzébe.