A halhatatlan szöveg
| A halhatatlan szöveg szerző: Bálint György |
A chartres-i székesegyház és a párizsi Sainte Chapelle gótikus ablakai már bombabiztos helyen pihennek, színes üvegtábláikon egyelőre nem csillog sem a napfény, sem a nézők tekintete. A londoni British Museumból, a National Galleryből és a Tate-ből is elköltözött már a képek és szobrok jó része: az archaikus Apollók és Van Gogh híres csendélete, a Sárga szék minden stiláris és kronológiai rendszer nélkül rejtőznek valamilyen odúban. Valószínű, hogy Európa számos más múzeumából is biztosabb helyre emigráltak a műkincsek. A Prado festményei még vissza sem tértek Madridba, genfi száműzetésükből, és máris rengeteg követőjük akadt a kultúra különféle központjaiban. Az egyetemes, mindent felölelő veszélyek korát éljük, a régi érdemek nem mentesítenek, és nem védenek senkit. Praxitelésznek és Rodinnek, Lionardónak és Degas-nak is menekülnie kell. És nagy kérdés, hogy sikerül-e valamennyiüknek túlélniük az elkövetkező idők megpróbáltatásait.
Az irodalom helyzete jobb és megnyugtatóbb. Könyvtárak ezreit pusztíthatja el bomba és tűzvész: a szöveg azért valahol mégiscsak megmarad. Sok mindent el lehet venni az emberiségtől, meg lehet fosztani mindentől, ami életét értelmessé és érdemessé tette. Csak egyet nem lehet most már kiirtani: a szöveget. A szavak megmaradnak, az emberiség legszebb és legokosabb mondatai többé már nem veszhetnek el. Lehet, hogy évekig, évtizedekig nem akad senki, aki elolvassa vagy megértse őket, lehet, hogy évszázadokon át értelmetlenül merednek majd rájuk az új barbárság fiai – de ez nem nagy baj. Az a fontos, hogy megmaradnak, számos példányban, olvasható állapotban. Előbb-utóbb megint csak akadnak majd olvasóik. A görögök és a rómaiak, akik már átéltek néhány ilyen nehéz korszakot, majd megvigasztalják Goethét és Dosztojevszkijt, megnyugtatják őket, hogy az átmeneti barbárság nem szokott sokáig tartani, mindössze néhány röpke évszázadig.
De azért ne higgyük, hogy az emberiség örök, nagy szavait nem éri bántódás a kultúra nagy kataklizmájában. A barbárság ma már nem olyan csiszolatlanul egyszerű, mint például a népvándorlás korában. A legmodernebb, a leghatásosabb közlekedési eszközök állanak szolgálatában: a rádió, a mozi, a televízió – nem is szólva a már szinte patinás könyvnyomtatásról és a sajtóról. Csodálatos sebességgel és pontossággal rohanja meg a korszerű barbárság a koponyák százmillióit. Percről percre tökéletesednek a nagyszerű technikai eszközök, melyek a leggyorsabban és legbiztosabban röpítik szét a legbárgyúbb közhelyeket és a legvaskosabb hazugságokat. A világ legjobb gépei terjesztik a világ legsilányabb szövegét.
És itt következik be a szavak tragikomédiája, itt gyalázza meg a barbárság a kultúra szent szövegeit úgy, mint ahogy a népvándorláskorabeli törzsek istállókat építettek a görög és római templomok széthullott kockáiból. A barbár szöveg tudniillik abból a szóanyagból készül, amit a gondolat és az írás legnagyobb mesterei építettek és tökéletesítettek az értelem hajnala óta. A „lesüllyedt kultúrjavak” elmélete nemcsak azokra az elfelejtett költői művekre vonatkozik, melyek évszázadok múlva, kissé elváltozott formában „népdalok”-ként kerülnek ismét forgalomba. Napjaink politikai irodalma és retorikája is „lesüllyedt kultúrjavakkal” van tele. A mai beszédek, jegyzékek, viták és hivatalos jelentések szövege tele van olyan szavakkal, hasonlatokkal és fordulatokkal, melyeket Európa legjobb gondolkozói és írói teremtettek, legjobb pillanataikban. Csupa elmosódott, elkoptatott idézet a világirodalom örök szövegeiből. Irodalomtörténészek és filológusok feladata volna kimutatni, hogy egy mai rádióbeszédben, röpiratban vagy diplomáciai jegyzékben hány olyan kifejezés van, melyet Platón, Dante, Shakespeare vagy Schopenhauer alkotott. Évtizedeken, évszázadokon, évezredeken át őrizték, fejlesztették és csiszolták e szavakat és fordulatokat a „logosz” legnagyobb mesterei, csak azért, hogy aztán a huszadik század politikusai esetlen kézzel beleépítsék őket kétségbeejtő szövegeikbe. Soha ilyen rossz prózával nem traktálták még a világot, mint most – a népvándorláskorabeli istállóépítők nem gyalázták meg annyira az antik templomköveket, mint a mai európai közügyek szöveggyártói a világirodalom legjobb gondolatait és mondatait. E siralmas próza tisztátalan árvízként önti el az agyak százmillióit: többek között ezért sem fogják az emberek most egy ideig megérteni az igazi, az értékes, az eredeti szövegeket. Sajnos, a szó számára nincs bombabiztos fedezék, a mondatot nem lehet óvórendszabályokkal megvédeni a vandálságtól. A szöveg is szenved, szennyeződik és roncsolódik éppúgy, sőt, talán még súlyosabban, mint a kép vagy a szobor. Ijesztő sebeket kap, de azért elpusztítani mégsem lehet. Eldugott könyvespolcok mélyéről egyszer majd megint előkerül, fiatalon, tisztán, sértetlenül és diadalmasan.