A haldokló leány (Verseghy Ferenc)

A haldokló leány
szerző: Verseghy Ferenc

Mióta megnyílt lyány-eszem,
Sok legényen járt szemem,
  S víg maradtam.
Észrevévén vágyokat,
Fellobtattam lángjokat,
  S elszaladtam.
Ámde hogy megsajdítottam,
  Akiért most hervadok,
Nála nélkül, azt mondottam,
  Búmban meghalok.
Nem lelhetvén nyugtomat,
Elhurcoltam kínomat
  A szilasba.
Búmon függvén gondjaim,
Beljebb vittek lábaim
  A gallyasba;
S ott találván lombszínemben,
  Kit szívemben hordozok,
Azt gondoltam, ijedtemben
  Mindjárt meghalok.
Rámszögezvén zög szemét,
Felmosolygta kellemét
  Orcájának.
Megköszöntött módosan,
Ingert adván nyájasan
  Mély szavának;
S kérdvén, hogy zöld rejtekemben
  Tán kegyesre vár’kozok?
Azt gondoltam, szégyenemben
  Tüstént meghalok.
Hallván, hogy nincs kedvesem,
S hogy csak búmat üzgetem
  Tébolygással;
Vigasztalta szívemet,
Ébresztgette kedvemet
  Eggyel-mással;
S vágyakodván vallására:
  Szívétül mit várhatok?
Ah! most, mondám egy szavára
  Élek vagy halok.
Elkészítvén útjait,
Végre titkos lángjait
  Megvallotta.
Ez fonnyasztó kétemet,
Mely meglepte szívemet,
  Szétosztotta;
S átérezvén hő mellyemben,
  Mely szerencsés lyány vagyok!
Azt gondoltam: örömemben
  Mindjárt meghalok.
Jó sokáig kínzottam,
Mert illőnek tartottam,
  Habzásimmal.
Már harcokra duzmadott,
Már alkukra olvadott
  Gátjaimmal;
S minthogy hinni azt kezdette,
  Hogy hozzája langy vagyok,
Csak meggyóntam, hogy érette
  Élek és halok.
Nincs azóta víg napom,
Hogyha őt nem láthatom
  Gallyasomban.
Éjjel lázok kínzanak,
Nappal gondok fojtanak
  Magányomban;
S hogyha karján álmaimban
  Mást csüggedni salygatok,
Felserkenvén, kínjaimban
  Csaknem meghalok.
Már előre képzelem,
Mint derűl fel életem
  Gyötrelmébűl,
Majd ha egyszer láthatom,
Hogy hajnallik násznapom
  Kétségébűl;
S ah! ha végre szép nyakában
  Mint menyasszony olvadok,
Nincs mód benne, hű karjában
  Aznap meghalok.
Jaj! de míg ez meglehet,
Hosszú hosszú két hetet
  Kell kiállnom,
A sok óraperceket,
Mint esztendőezreket,
  Átszámlálnom!
Essetek ki életembűl
  Tik tizennégy bús napok!
Mert én addig szerelembűl
  Százszor meghalok.