A halászat történetéből
szerző: Ismeretlen
Jankó János könyvéből, (1900).
A halászat fejlődésének történetére sok oldalról világot vet „A magyar halászat eredete” czímű kiváló mű, mely a „Zichy Jenő gróf harmadik ázsai utazása” főczím alatt megjelenendő nagy munkának sajtó alól most kikerült első kötetét teszi. Ezt dr. Jankó János írta, ki egyike volt a gróf Zichy Jenő harmadik expedicziója tagjainak s ki e munkájával igen figyelemre méltólag gazdagította a néprajzi tudomány irodalmát. A Hornyánszky Viktor által díszes kiállításban kiadott munka sok érdekes rajzából mi is bemutatunk néhányat.
Egyik egy osztják vejsze, mely legközelebbi nyelvrokonainknál, a számban már nagyon megfogyott osztjákoknál, a Nagy-Jugán mintegy 1000 kilométer hosszú völgyében divatozik. Ezen vejszéből felállítottak egyet az osztjákok a parton s úgy fényképezte le Jankó János.
A másik rajz egy osztják czégét ábrázol, szintén a Nagy-Jugán völgyéből. Ott volt ez felállítva, hol egy kis patak szakad a folyóba s ez volt elrekesztve ék alakban; a czége szálas vesszőből állott, melyet a víz szinén kívül-belől gerenda szorított össze, a kapujában pedig nagy vessző-varsa feküdt, melyből tíz fontos csuka is került elő. Az ilyen czége felállításának akkor van ideje, mikor a vizek rohamosan apadnak, folyásuk sebes, s a nagy víz idején felvonúlt halak kezdenek visszatérni a nagyobb folyókba.
Ugyancsak osztják halászeszköz a téli varsa is, melyet a Nagy-Ob mellékén élő atyafiak használnak. Sajátságos és állandó jellegük ezen varsáknak az, hogy szájuk négyszögletű, a mit a magyar varsáknál nem találunk meg, finn rokonaink varsáinál sem, mert ezek mind kerek, vagy tojásdad szájúak.
A magyar halászat egyik legsajátságosabb módja a vetőhalászat, mely által a hal leborítására törekesznek, tudva azt, bogy a hal nem képes függő irányban leszállni, hanem csak rézsút s ilyenformán a hálóba kerül, ha ez sulyánál fogva gyorsabban sülyed, mint a hogy a hal úszni bír.
Magyarországon a vetőhálónak három alakja ismeretes, melyektől azonban lényegesen különbözik az, a melyet Krím déli partjain használnak a tatárok és oroszok. Ez a krími vetőháló szintén köralakú, de húzó kötele nem a közepén indúl ki, hanem e helyett a következő szerkezete van: peremén van egy ina, melyhez egymástól egyenlő távolban piskóta alakú lapocskák vannak kötve, mindkét végükön egy-egy lyukkal; a belső lyuk arra való, hogy a lapocska azon keresztűl köttessék a hálóhoz, a külső lyukon át pedig párhuzamosan az innal, a tartó kötelet fűzik. Mikor a hálót kidobják, az kiterül, leborítja a halat, s ekkor a halász egy gyors rántással, a hal alatt a háló peremét körülvevő tartókötéllel összerántja úgy, hogy a hal a hálóban, mint valami tömlőben fogva marad. Most a halász a hálót kirántja a vízből, miközben az egész háló felfordúl s a fogoly halak a tömlő fenekére gyűlnek.
Igen érdekes a téli nagy vágóhorog-halászat az Ural folyón.
Magyar halászainknál a «vágó-horog» csak járulékos szerszáma volt a szigonynak, mikor azzal a Tisza halásza egy-egy 1–4 mázsás harcsát megdobott. A vágóhorog 3–4 méteres rúdra erősített hatalmas, szakás vaskampó, mely arra való volt, hogy a halásznak a szigonynyal megdobott nagy harcsával való küzdelemben segítségére legyen. A szigony ugyanis a halat mindig hátban találja, de ha a hal nagyon erős volt, a kiemelésnél a szigonyból kiszakadhatott; hogy tehát ez be ne következzék, a halász a vágó-horoggal a hal alá nyúlt s a hasába vájta, hogy semmikép se szabadúlhasson. Volt még egy kisebb vágó-horog is, melylyel a sőreget és harcsát a hálóból szedték ki.
Az Ural folyón nem ilyen mellékes szerszám a vágó-horog. Itt a kozákok pusztán vágó-horoggal szoktak télen halászgatni a jégen. És ez az uráli kozákoknak valóságos ünnep. Évenként három ízben tartanak ily halászatot, az elsőnek ideje deczember legeleje, helye Uralszk város s a mit ekkor fognak, azt a kozákok ajándékakép legott a czárnak küldik. A második halászat deczember közepén van, a harmadik nagy vágóhorog halászat pedig deczember utolján s január elején folyik le és nyolcz napig tart.
Erre a halászatra a kozák könnyen, de melegen felöltözve megy ki a partra; egyik kezében viszi a jégtörő lékelő vasat, a másikban pedig két vágó-horgot, melyek egyikének nyele ember magasságú, a másiké azonban 5–8 méteres; az utóbbival megfogja a halat, az előbbivel pedig segíti azt a jég fölé emelni.
Reggeli kilencz óra felé, a folyó mindkét partját a halászok ezrei lepik el; míg lovuk s háznépük a parton ácsorog, maguk lemennek a jég szélére s feszűlt figyelemmel lesik a jeladást: az ágyúlövést, mely a halászat kezdetét jelenti. Végre eldördül az ágyúlövés s az ezernyi kozák a jégre rohan, lékelő vasával döngetni kezdi a jeget s mindenik első igyekszik lenni annak átfúrásában.
A léken át aztán ledugja a halász a hosszabbik nyelű horgot s addig mozgatja minden irányban, míg csak nem érezi, hogy hal akadt rá. Ekkor hirtelen felrántja s társainak kiált, a kik oda rohanva, segítenek a zsákmányt a jégpánczél fölé emelni.
S ismétlődik ez a kép vagy 100 kilométer hosszúságban a nagy folyam befagyott hátán; csupa mozgalom, csupa élénkség minden.
A jeget csakhamar elborítják az így fogott halak, melyek legtöbbje a 100–200 fontosnál is nehezebb.