A hajnali táncosnő
| A hajnali táncosnő szerző: Ady Endre |
Éjfélig ünnep volt, szép, tavaszi ünnep, ámító megvilágításokkal és árnyékokkal, zsongó népű kis vendéglő nagy éjszakája. S éjfélig azt hittem, hogy én udvart tartok, trónolok és uralkodom, gyönge, bárgyu, avagy rossz alattvalók vegyes kórusát hallatván. Holott akkorára már, mint Allan Poe, ittam és annyi, sötét nehéz bort ittam, hogy százszor megölhettem volna a bennem lakozó ellenséget. "Rendben van", szólottam hirtelen, kissé s már-már omladozni kezdo úrmagamhoz "így múlnak eI az országok és a birodalmak."
Szinte évezredek nagy példaadásait akartam beleérezni az én két-három órás tavaszi és múló, fonnyatag uralkodásomba.
Mindenki eltávozott már ekkor, nő és férfiak, elrohantak tőlem aludni, csókolni, avagy egyszerűen csak pihenni. Fáradt voltam, mert dekadens korszakok s lezuhanni indult hódító fajták kísértései és rémségei égtek bennem s táncoltak előttem. A közelgő s ősidök óta kegyetlen Hajnal nagyon csúnyának láttatott maganmak, magamhoz, magam előtt s az egész világnak.
Szemügyre vettem a trónomat: hitvány, gyönge építésu, ingó, rossz fonású, buta nádszék volt s egyik mására, testvérére támaszkodtam. Ilyeneken ülnek az öreg királyok, így támaszkodnak a megfogyott, vagy leálcázott hatalmak, ilyen trónokon. Így esik le annak a feje, aki még mindig koronát érez rajta, holott csak tarságos utacskák kanyargóznak már azon. Ejnye, ejnye és hirtelenül veszedelmes világossággal kezdtem nézni, látni s most igazán és alattvalók hijján uralkodni különös, undoros örömmel.
"Hatalom, szépség, szerelem, harc és bélre, bizony ezek nem voltak én nem lesznek a tieid", - dünnyögtem. Fájt és jól esett, hogy így, ilyeneket szólhattam magamra s hogy igazat szóltam is önön magamat megszégyeníthettem. Sokat beszéltem ezen az estén harsányan, bizakodóan, magamba behazudva hódító erőt és ifjú gerjedelmeket. Most, íme, elmentek, akik ültek környékezve és hallgattak s akik most röhögve gondolnak :; trónoló, vén, szomorú bohócra. Ha ugyan gondolnak, mert nyilván örvendetesebb dolgokkal enyelegnek s én egy kicsi stációja voltam mai, henye kiváncsiságuknak. Hallgattak, néztek, furcsáltak, mert ennyi legalább is dukál annak, kinek a neve, élete szállós és ismerős. "Bizony, vén bolond, itt a trónon, - mormoltam - te voltaképpen egész hitvány életedben sem kaptál magad és magadért semmit. Amit itt-ott, hébe-hóba kaptál, a neved kapta, ez a meghurcolt, híres, szegény, rongyos zászló." Nini, valóban: a megszületésem, az anyám emlője, talán egy-két gyermekkori öröm volt az enyém, csak az enyém.
Azután nem volt semmi sokáig,s azután jött kínlódások és ostoba véletlenek kálváriáján a híresség. És azóta barátai vannak a nevemnek, vannak erős ellenségeim, jönnek asszonyok és leányok, kik hiúságból egy-két órára eltűrik azt a nevet. Én ma már senki se vagyok, egy elnyűtt ember, önnevének megrokkanni tiltott, ifjúságot hazudó rabszolgája. Ezek a pincérek itt a nevemnek hajbókolnak s a szomszéd korcsmaasztalok bámészai a nevemet bámulják. S ebben a nagy városban nincs hely és, perc, amikor úgy szökhetnék meg a nevemtől, hogy fölszabadult, büszke víg örömeim lehessenek.
Hiszen csakugyan nem lehetek kedves úr, megindító barát, szédítő hím, nem, semmiképpen sem nagyszerű ember. De mégis, egyszer legalább igazán, érdemesen, míg van vágyam, fogam, hajam, izmom, hódíthatnék valamit magamért, magamnak.
- Ez a lány először van itt, súgta a főpincér s rámutatott egy most érkezett, nagyon fiatal, óriás kék szemeiben a lomha álmosság harcát palástoló, fehérbőrű, majdem kékhajú gyermeket. - Kezdő táncosnő itt közel, az Athén szinházban, - súgta még hozzá konfidens kedve s hunyorgatott az éjszakázástól vörösre vert szemeivel.
S a lány valami példátlanul suta bátorsággal már két perc mulva, nagyon piciny lábaihoz méltatlan cammogással, de határozottan odajön az asztalomhoz.
- A főpincér úr mondta, hogy idejöjjek és nincs is gazdátlan asztal, - magyarázta friss, oktondi, furcsa, kedves hangon - hát idejöttem.
Nagyon szép volt a Hajnal, nagyon utáltam magamat, éjszakámat és életemet és azt akartam, hogy megtudjak valamit, ha belehalnék is. És szörnyű pazarsággal került az asztalra a kis vendéglő minden jósága, drágasága, ételben, italban, virágban, cicomában.
─ Édes, kis lányom, beszéljen magáról, az estéiről, a családjáról, a céljairól s a szerelméről, ha van, ─ mondtam. Különösen, majdnem megvetően nézett reám, nem érthette a beszédemet s kutatott rajtam bizalmatlanul, nyugtalanul.
─ Maga alighanem színész vagy íróféle, ─ merte végre kimondani a nagy megfigyelések eredményét és pezsgős poharát fölhajtotta és ásított. ─ Nem ismer, ─ mormogtam s mint egy bolond, szerettem volna fölhallelujázni, kacagva ordítani s ideparancsolni mindent és mindenkit e kis nő lábai elé.
És még soha nőnek élő, meleg szóval olyan szépeket nem mondtak mint én akkor és soha férfi-ember nem óhajtotta magát akként kedveltetni. És amikor, soha meg nem írhatóan szép verseimet, életemet s vágyaimat elmondtam neki, ő megint ivott, és ásított, de már távozásra is készült.
─ Az anyám ilyenkor már fölébred s meg azután nekem vőlegényem van, egy komikus, most ugyan beteg, de máskor tíz pengőt keres estenként
És álmossága és semmibevevése úgy hullott reám, mint manna, avagy mint a Halat kiérdemelt elő-verejtéke. Elhozattam neki Budapestnek a reggel kapható legjobb fiakkerét s szépeket hadarva, mellette titokban imádkoztam : óh, csak megalázna.
Nem tudta a nevemet, álmos volt, eszébe se jutott megkérdezni valakitől, s önmagamért pedig, rajongásomért, mely untatta, megcsókolhattam ötször a haját. Ő nyilván azt hitte, hogy ezzel tartozik a lakomáért, a kocsiért s elég szépen elviselte, habár gyönyöru szavaimért örűltnek tarthatott s már leplezni se tudta, hogy álmos.
És én imádkoztam és az imádságnak foganatja volt: leugrott a kocsiból, megcsókolta, se undorral, se undor ,nélkül a homlokomat, hazament.
Gyönyöruséges kínomban úgy kacagtam, hogy a kocsisom szinte megijedt s beszéltem magamhoz: "Lásd, ez vagy, ennyi vagy, ennyit érsz." "Semmi se vagy a neved nélkül s ha a nevedet nem ismerik, dög vagy, dögölj meg, kutya." De visszamentem a kis vendéglőbe s eldült trónom elölt eskettem meg a főpincért, hogy holnap se és sohase nevez meg ennek a némbernek. Nehogy eljöjjön bűnbánóan a nevemért s a nevemhez s nehogy valahogyan is elfelejtsem, hogy egy éjszakai, csókra való táncos lány mindazt álmosan és hallgatással megmondta, amit az élettel s az emberekkel gonosz cimboráskodásban egymásnak össze-vissza hazudtunk, avagy beszédesen elrejtegettűnk.