A hűség diadalma (Vörösmarty Mihály)/Harmadik ének
Nagy volt harcaiban Gárdonnak szíve, erősek
Karjai, s rettentők. A félhold fénye borultan
Vitte nevét, mely vérjellel vala képire vágva.
Sok szív örvend a deli hős diadalmi nevének,
Csak Jola nem: remeg ő, aggással tölti reményét.
Buslakodik, noha képzeletét magasabbra repíti
Néha az andalgás, s koszorút fon hőse fejére,
Mégis legtöbbször mély gyászban tünteti képét,
Elhalaványodtan, és disztelenűl a porba keverve.
Ekkép látja hivét, dult vérttel, puszta kebellel
A leterültek közt. Borzadva tekinti fölötte
Zordon győzőjét, s vágásra szegült keze harcát.
Dél szele, mely lassú fuvalommal lenge vidékén
A vén tölgyek közt, ha levélt rezzente suhogva,
Elhalt Gárdonnak jajdultát hozta fülébe.
Ily sok tündér kép toldúla zavartan elejbe
A hüvös alkonyban. Bágyad vele, s gyötrelem immár
A szerelem: szárnyát nem emelgeti játszi kivánat.
Agg, eped, és a lányt búsan kíséri mezőről
Kerte virági közé, hol ez így szól bánatos ajkkal:
"Mosolygtok, eddig édes gondjaim,
Szépen virító kertem ékei.
Ah hasztalan mosolygotok, Jolát
Föl nem deríti többé bájatok.
Ápolni nem fog többé hű keze.
Nem zengi eztán köztetek dalát,
A boldogító boldog vig dalát:
Elhallgat ő, mint a bús csalogány,
Ha híme vesztén megszakad szive.
Megjő borongva majd az ősz dere,
Eltörli éketekkel ékemet;
Kis száratok megént életre zseng;
De föl nem ébred a bús lány: porát
Ah messze, messze szórják vad szelek...
De mért is éljek én, ha nem lesz ő?
S ha lesz?... csaló tünet hová ragadsz?..."
Megszünt, majd megerősödvén jobbféle gyanúja,
Szép bizodalmakkal folytatta előbbi beszédét:
"Ha mégis, oh ha mégis fennmaradna,
Ha visszatérne bús csatáiból,
És élne boldogon, élne énnekem..."
Oszoljatok fölűlem fellegek:
Hadd lássam a nagy ég derűletét,
Hadd lássam abban képét Istenemnek,
Melyet, ha ködbe huztok, félhetek,
Hogy tán reám is gerjedett haragja.
Im itt borúlok földre. Nem sokért,
Csak nyugtatásért hangzik föl szavam.
Csak nyugtatást kér, és reményt szivem,
Míg hősöm eljő, s oh, ha nem jöhet,
Mig bánatimnak a sír megnyilik!"
Végezvén szavait fölös érzésében elindult
Zúgó fái alatt, s lábának nem vala nyugta.
Ahogy lelkében biztatva remény kele, vagy vad
Kétségek nyomták, ugy volt járása, kelése.
Most búsan bolygott, s majd kedvre derűle, miként a
Hold, mely felleg alatt lappang, és néha kibukkan.
Ártatlan lélek, te gonoszt nem víve magadban,
Hogy gonoszok vannak, s rád törnek, nem jut eszedbe.
Csak Törököt gyűlölsz, ki dühödve ledöntheti Gárdont,
S a csata rettentő, hol kedvesed élete veszhet.
Hősödet a Törökök nem bántják, futnak előtte,
A csata rémeit, és veszedelmét ő veti másra;
De ha közel járúl hozzád a csalfa gonoszság,
Harcai tájáról szivedet nem menti hatalma.
Fenn iszonyú csenddel nyugszik felhője ködében
A villám; mert hosszú köz gátolja csapását.
Jőne csak: a hegyeken latrok tartóznak alatta,
Elragadott jószág örömét egymásra köszöntve.
Csapna le: szentetlen fejeik vesznének örökre.
Majd közelít a bús felhő; de lebujnak az álnok
Lelkek, s bántatlan, noha félve üregbe huzódnak.
Dúl, ropog a villám azalatt, s rémítve enyész el...
Besnyei, régi nemes - de szivében nemtelen ifju
Hévvel vágya Jolára, kezét már kérte is egyszer
S meg nem nyerhetvén közel úgy lappanga koronként,
Hogy boszuját tölthesse Jolán, s kicsikarja szerelmét.
Ám csak lappangott; mert hű őrt álla körűle
A szeretett szerető, kivel ő megküzdeni nem mert.
Zenge fülében is a hadi kürt, s hős vére megindult;
De komoran lecsavarta szemét a durva gonoszság,
S a szebb hír fényét elfödte pokolnyi setéte.
Kardra kapott, paizsát szilajon leragadta faláról;
Haj, de nem ellenség, Jola volt itt tárgya dühének,
Kit ha egyébként nem, meg akart most nyerni ijesztve.
Cinkost külde hazug hirrel szomorítani a lányt.
Indult ő is utóbb, s vele undok cimbora népe.
Undor (imígy nevezék a bódult ördögi postát)
A nyugovó nappal végezvén pályafutását,
Éjjel akarta setét éjnél tizszerte setétebb
Sátánsugta hazugságit hímezve kitárni.
Jött már rejtekiből a szivnek hírrel ölője,
Mint bagoly odvaiból, úgy jött sunnyogva, remegve.
Utjában tompán huhogának előtte az éjnek
Szárnyasi, és denevér suhogott mellette visítva.
Búga nehéz reptében az esti bogár. A legkedvesebb zaj
Mennydörgés neki már. Agyarog, s ily szókra fakad ki:
"Hah puszta tájnak éjjele,
Mily vad vagy a magányban itt!
Rém űl setétes arcodon.
A csillagok, szemednek fényei,
Egymás után elhunynak útamon.
De rajta, rajta! már közel vagyok. -
Huh rút bagoly, mit borzasztasz te is?
Szól, és megdöbben félszeg szive, vére is elhűl.
Megy mégis: sietése alatt elenyésznek az ormok,
A térség rövidűl, s már a kert fekszik előtte.
Ösmeri, s elréműl. Titkos félelme lehuzza
Lábait; állapodik; de megindúl vére s belappang.
Igy állt a boldog kertnél csüggedve, morogva,
Mennyei angyalokat sejtvén a durva hazugság
Ördöge, ki közanyánk hitelét vétekre csavarta.
Megréműl a lány, embert közelíteni hallván,
És rémültében némán hajléka felé megy.
Undor nyomban van, s hogy meggátolja menését,
Színes alázattal lépvén így szólal utána:
"Mit futsz előlem, Asszonyom? Ne fuss:
Bús hírt, az éjnél búsabbat hozok;
De tőle jó szerencséd függ: megállj."
Válaszol, és remegő lépését szünteti a lány:
"Mit háborítasz éjnek bús fia?
Első szavad már dulja csendemet.
Ki vagy, miért bolygsz a setétben itt?
Az pedig a kezdett hazudást folytatva beszéli:
"Ah Asszonyom, mint kezdjem mondani,
Hogy csüggedést ne hozzak jó szivedre...
Harcok neveltek engem, bajnokot,
A harcmezőről térek mostan is.
Haj! átkozott az nékünk, átkozott."
"Mit szólasz? O mit sejtek! jaj nekem!"
Elfojtott sziviből nyög imígy a tűzszemü lányka,
És noha már ebből elegendő bút veve, mégis
Ő bizonyost kívánt megtudni... Nem állja ki a szem,
A botor emberi szem titkának ködbe borultát.
Fölfödi azt, s látván szomorú könnyekkel adózik.
Igy Jola nem nyugszik, s kérdést teszen a jövevényhez:
"Ha átkozott a harcmező nekünk,
Jól tudhatod, mint harcoló, te is,
A legdicsőbbik harcos él-e még?
Él Gárdon? O mondd, vagy nem ösmeréd?"
Melyre amaz tetetett válasszal hirtelen így szól:
"Nem ösmerém? ah hát kit ösmerék!
Gyermek korától fogva láthatám.
A szép napot melyik nem ösmeri?
Nap volt közöttünk Gárdon: karjai
Csillámsugárként szegték a homályt;
De fellegekkel rakva száll az est:
Elhűl szelére víg napunk heve,
A tiszta szép fény elhúny, s éj leszen."
"S az éj után nap többé nem derűl?"
Sürgeti aggódó hangon Jola; az pedig így szól:
"Felejtsd el azt most asszonyom."
"Hogyan?
Felejtsem? O te nem tudod, hogy az
Felejthetetlen énnekem. De szólj
Nyilvábban, és kétségeket ne hagyj
Szivemben égni: mert azt nem birom."
Bokrosodott kétségi közűl így fejti ki gyötrő
Érzelmét a lány; amaz ellenben végezni sietvén
A szomorító hírt, ekképen zárja szavával:
"O asszonyom, most hagyd el azt: nagyobb
Csapás vagyon még hátra híreimből...
Megütközünk erősen a mezőn.
Ómár csoportja hull hadunk előtt;
De fogyhatatlan tenger az; mivel
Egy ölt helyébe hatvan is tolong.
Ujúl csatánk, egekre kél zaja;
Búsúlva száguld a boszús magyar;
Tömötten áll sok kontyos ellene,
S haj! elhanyatlik a vitéz erő.
Szélről valék én. Lankadott karom
Alig csapott már, s négy is a Török,
Ki bús fejemre méri dákosát.
S ím mint midőn a felhő megszakad,
Zúg és ropog körűlem hirtelen:
A hadderékból vág ki egy vitéz:
Irtózatosbat nem láttam soha.
Halomba dőlt vágtára a Török.
Futott előtte gyenge, és erős.
Lát engem is dultában omlani,
Felém rohan, s vad ellenségimet
Szétszórja mint villám a szirteket.
Majd félre szólít, s kérdez, voltam-e
Dús földein vitézlő Dombynak
S a halmokon, hol csendes háza kél?
»Ah árva ház az« mondám, és sohajték;
Mert itt neveltek (ámde máskor ezt).
Sohajta ő is, s folytatá szavát:
»Szolgám levágatott; nincs kit küldenem;
Menj (szép jutalmat várhatsz) a leányhoz,
S mondjad, minél előbb készüljön el,
Nyugat felé az erdőn termek én,
S jobb tájra mentem kedves életét.
Itt küzd az édes testvér; most azért
Megyek, s azonnal hozzá nyargalok.«
Igy szóla, s fergetegként elzuhant,
S eltünt előlem zaj, homály közé...
Sisak borítá, s meg nem tudhatám,
Ki volt; de mintha ösmerném szavát...
O asszonyom, ne várj több biztatást.
Már akkor is hajolt az ütközet,
És most ki tudja?... O ne várj tovább.
A hű vitéz kezére bizd magad.
Ő égre, földre kért, hogy kérjelek.
Im égre, földre kérlek asszonyom:
Hagyd e magányos tájat; jőj velem.
Vezetni foglak híven, s biztosan,
Holt testemen jöhet csak rád veszély."
Mit tegyen? a fondor szövevény elfogja tünödő
Lelkét s gondolatit. Rabság félelme, szabadság
Vínak mellében, s kétség elegyítve reménnyel.
Igy áll a lesimult tengerként, nyugva kivűl; de
Forr, zúg kínja belől. Nyomorúlt, hova hajtsa fejét most?
Enged. Az ördöngös bizodalmát nyerte. Megindúl,
És Istennek ajánlja magát. Hű asszonya is jő
S égre vetett szemmel ballag mellette sohajtva.
Vétke tudásában, sülledve, megy Undor utánok.
A kijelelt helynél lappang már Besnyei álnok
Cinkosi közt kétségeiben. Páncéla, sisakja
Rút feketék mint éj, feketébb még ördögi lelke.
Hátrább bokrokban pislogva szövétnekek égnek;
Ő pedig áll legelől egy széles tölgynek alatta,
Vizsga szemét tele vággyal az éji homályba meresztve.
Lábainál fetreng gerelyével pajzsa törötten.
Álnokság, nem az ellenség tördelte meg azt... De
Im szakad a csend is; hangzik lépési robajjal
A sik föld, s lebegő asszonyruha messze fehérlik.
E közelítő zajt sejtvén fölkapja serényen
Besnyei tört paizsát, s gerelyét, s jelt adva figyelmes
Cinkosinak, valamintha csupán most jőne csatából.
Föllázad, s tetetett kétséggel szerte tekint, s megy
A haladóknak elejbe. Megütközik a lány
És menetét elakasztja; remeg minden tagjában. Előre
Lép hát most Undor, s ekkép biztatja menésre:
"Haladj, ne rettegj, asszonyom, ne félj.
Itt a hely immár, ahol bajnokod
Vár, hogy Töröktől mentse éltedet.
Ha más gonosz lappang itt: kardomat
Ki nem kerűli. Hidd ezt, és ne félj."
Kardot ránt, s így szól a szembejövőhöz azonban:
"Közelgető megállj itt; szólj, ki vagy?"
"Barátotok közelget. Az, kinek
Szavára Domby lányát elhozád."
Igy szólt a feketés bajnok. Jola közbe sohajtván;
Mert idegen hangú szót hallott, visszaremegve..."
"Nem Gárdon ez. Haj! csalfa vagy remény.
Nem ő az. O nagy Isten, el ne hagyj."
Ezt rebegé, s a hű asszony kebelére borúla.
Majd fölemelkedvén kísérőjéhez imígy szólt:
"Ez az, kiről szólottál énnekem?
Ez menti meg sanyargó éltemet?"
Hirtelen erre amaz bizodalmas hangon igent mond:
"Ez az, kitől én hozzád küldetém.
Bizzál szavában, s engedj nékie."
Hozzá járulván most Besnyei kezdi beszédét:
"Nem késhetünk; nyakunkon a Török,
Szétszóratott már küzködő hadunk.
S ha nagy bajunkban van mit mentenünk,
Mit mentsek inkább, mint személyedet?
Éretted, o tájunk szép angyala,
Hozom ki harcomból tört pajzsomat,
S alatta e törődő bús szivet.
Kövess: erős helyekre mentelek.
Mig kardom ép, mig birja azt karom,
Mig csak doboghat a szív keblemen,
Hozzád pogány kéz nem jut, és ha kell,
Kiontom érted utolsó cseppig véremet."
Bátorodást nyervén, mintegy hozzája simulva,
Vélt mentőjének felel a csillagszemü lányka:
"O bajnok, aki mindent elhagyál
Érettem, áldott légy jó tettedért.
Isten sugalt-e ily kegyet beléd,
Vagy más szelíd érzés volt ingered,
Nem kérdezem most; csak végy oltalom
Alá s ha önként is már kész valál
Jót tenni, tedd azt kérésemre most.
Benn, a tömött erdőnek fái közt,
Hol a sütő nap bujdokolva jár,
Világi zajtól messze, és külön
Egy klastrom áll szentséges csendiben:
O bajnok, Istenünkre kérlek, vígy oda.
Ott a pogány kéz el nem ér soha.
Kinyugszom ottan aggodalmimat,
Velem mulatnak isten angyalai,
Míg Gárdon eljő, ah ha jő, s jöhet..."
"Mely szót rebegnek ajkaid, leány?"
Mond a csalfa vitéz, s hazug érzést nyögve szivéből
Mintha nehéz búban szenvedne im ezt veti hozzá:
"Tudod-e, hogy az legelső bajnokunk?
Haj, volt!... Dicső nap, láttad tetteit.
Veled ragyogva fénylett a mezőn;
De vérbe nyugvó bús sugáraid
A hősnek estén alkonyodtak el...
Hah, vad pogány, ki őtet megtöréd,
Mért nem talált meg a sikon vasam,
Hogy szétrepedjen átkozott fejed?
Mért vagy halálnak karja oly erős,
Oly győzhetetlen?... Nyugszik ő; szivét
Nem kelti többé harcra kürt szava.
Örök homályba dőlt a szép vitéz,
S örök homályba dőlt a lány vele!"
Viszonoz elfojtott hangon a tűzszemü lányka:
"Ah hát az éj után nap nem derűl!
Nincs a halál után fölvirradás!...
Mért nem bomoltok össze tagjaim?
Mért nem szakadsz meg gyötrődő kebel?
Egek, ti láttok kinban, szánjatok..."
Ah Gárdon, ah irgalmatlan csaták!
S ti bút süvöltő éj követjei!
Keresni fogják őtet lépteim
Mély völgyeken bolyongva s halmokon,
Keresni fogják őtet, s nem lelik."
Szólna tovább; de üdőt nem akarván veszteni, int már
Besnyei, s futva szövétnekkel hagyják el az éltes
Bokrokat emberei. Bágyadtan szórja setétben
A szurkos keverék sápadt arcokra világát.
Borzadoz a bús lány, s szomorún hátrálva kiált föl:
"Hah mely ijesztő látomány ez itt!
Uj rém kel a setétből ellenem.
Ki őrzi most meg a szegény leányt?
Ki menti?... Gárdon, hol vagy... O Egek!
Borzadva fagy meg minden érzetem,
S a veszteségre könnyem sem maradt."
Besnyei már csak alig tarthatván durva hatalmát,
Jó móddal kíván még egyszer tenni szerencsét;
Igy szól hát szerelem hangján a gyenge leányhoz:
"Cselédim ők: ne rettenj semmit is.
Mindnyája mentségedre jött velem.
De int üdőnk, ösmerd meg hívedet.
Tán nem felejtéd még el: Besnyei
Áll most előtted. Itt a tört sisak,
A tört paizs; mert épen, hogy te élj,
Csatáiból csak életét hozá..."
Érted jövék, szelíd lány; meg ne vess.
Váramba jőj: ott élhetsz csendesen
Javaimnak, és szivemnek asszonya.
O jőj: különben itt ér a Török."
A levetett fegyvert látván ekközben, ijedve
Fölveti gyenge fejét Jola, s fáklyavilágnál
Nézi az álnok hőst. Valamintha halálra meredne
Bús szeme, úgy fordúl, és Besnyei arcain áll meg.
Ösmeri még hosszas képét, a vérbe borongó
Vad szemeket, kinyomult ajakát a serte bajusszal,
Ösmeri, s rémítő emlék hat vissza szivébe.
Elhűl vére, s feszűlt inait lankasztva lenyomják
A fölös érzések, szeme fényei ködbe vonulnak.
Ájultan rogy földre kemény nézői körében.
Eljajdúl a hű asszony, láttára, s dühödve
Tépi haját, mellét bújában, s melleje rogyván
Elkeseredtében nem tudja, segítsen-e rajta,
Vagy mivel a csalatást sejté, átkozza csalóit,
És átkozza magát, hogy az életet ennyire huzta.
Összeszedé erejét mégis, s szívére tapintván
A lánynak, dobogásából sajdítja, hogy él még.
Igy veszi a híven dajkált nevedéket, ölébe.
S kéri könyüs szemmel környűlállóit az Isten
Fölségére, továbbá ami előttök
Szent, mindenre, ne bántsák a nyomorult lányt.
Hagyják csendesen itt: neki majdan gondja leszen rá.
Kőszív nem lágyúl. Int Besnyei, s gyenge ruhákra
Nyugtatván a lányt vele hirtelen utnak erednek
A rideg erdőben. Fáklyásokat osztva körűle
Besnyei, a vad öröm fia jár mellette. Utól megy,
Semmi fenyítéstől nem tartván, s jajgat az Asszony.
Mint a szárnyas anyák, megfosztatván fiaiktól,
Fájdalmas csipegések közt röpdösnek utánok,
Most közelebb, majd rettenvén meg hátra maradva:
Ugy megy ez a durvák képétől visszaijedve
Néha s megént fájdalmától közelebbre huzódva.
| ←Második ének | A hűség diadalma Harmadik ének | Negyedik ének→ |