A hóember és a kályha

A hóember és a kályha szerző: Karinthy Frigyes

A hóember exkluzív életet élt. Már zsenge hógyerekkorában feltűnt zárkózottságával és hallgatagságával: nem beszélt az emberekkel, és tudta a módját, hogy mindenkit távol tartson magától. Ezzel hamar feltűnt, és nagy jövőt jósoltak neki. Amint egyre sűrűbb rétegben rakódott rá a hó, vastagodott és felnövekedett, és a tekintélye egyre nagyobb lett.

Kezdtek foglalkozni vele. Egy érdekes egyéniség tűnt fel művészi életünkben, írták a lapok. Elhatárolt, különös egyéniség: hallgatag és önérzetes. Nem kenyere a közlékenység, nem áradozó, nem bőbeszédű, nem fecsegő.

A hóember divatba jött. A lapok hozták a fényképét, kritikusok véleményt mondtak róla, hogy milyen nagy dolgokat várnak tőle. Meg is magyarázták, hogy miért várnak tőle nagy dolgokat: ezért, mondták, mert nem olyan, mint mások, nem erőlködik, nem keresi a közönség kegyét, nem hevül fel semmin; gúnyos, hideg és objektív, mondták róla, világosan látja a dolgokat, azt érezni rajta, anélkül hogy beszélne, és fölötte áll az eseményeknek. Valamelyik kritikusnak az a szerencsés ötlete támadt, hogy a hóembert szembeállítsa a kályhával. Mennyivel nagyobb, értékesebb, izmosabb egyéniség, mondta a kritikus, ez a hóember! Mennyivel mélyebb, igazabb művészet az ő hallgatagsága, mint a kályha szuszogó, handabandázó sustorgása, amivel az egész világot meg akarja főzni, mindenkire rá akarja erőszakolni az ő unalmas és köznapi lelkét, és hosszú, unalmas ódákat zeng a Nyárról, a szépségről és a nőkről! Milyen más a hóember, egy odavetett szava, aforizmája mennyivel értékesebb, arisztokratikusabb dolog volna, ha érdemesnek találná beszélni. Arisztokratikus – így ez a helyes kifejezés – ebben megállapodtak, és ez a szó rajt is ragadt a hóemberen.

Főleg a nők voltak elragadtatva a hóembertől. Ez már más, ez igen, ez egy igazi férfi, mondták a nők. Ez nem udvarol az embernek, nem olyan, mint a kályha, például, nem áradozik, nem forr fel mindjárt, nem lángol, ennek gerince van, önérzetes ember, igazi férfi, aki megbecsüli magát, és nem zokog és nyafog a szerelemtől. Az ilyent lehet szeretni, az ilyennek mindent oda lehet adni. A hóember naponta ezrével kapta a szerelmes leveleket, de ő egyikre se válaszolt, és csak gúnyosan mosolygott. Ettől aztán csaknem megőrültek a nők, egy csomó öngyilkosságot követett el, ami csak növelte a hóember tekintélyét.

Dicsőségének tetőpontján a hóember megkapta a Nobel-díjat. Nagy bankettet rendeztek másnapra: ezen a banketten a hóembernek végre fel kellett volna szólalnia, hogy beszéljen valamit, mondjuk, a szerelemről. Mindenki izgatottan várta a hóember nyilatkozatát. Aznap éjjel a hóember titokban, hogy senki se tudjon róla, felkereste a kályhát. Leereszkedően köszöntötte: a kályha alig tudta türtőztetni boldogságát, hogy a nagy ember szóba áll vele. Nézze, barátom – mondta a hóember –, nekem holnap beszélnem kell egy banketten, de nem tudom mozgatni a szájamat, mert meg vagyok hűlve; aztán meg nem is méltó hozzám, hogy a saját, értékes gondolataimból pazaroljak a csőcseléknek. Nem volna szíves valami csekélységet kölcsönözni, valami olyan népszerű ostobaságot? Ó, nagyon boldog vagyok - hebegte és sustorogta és lángolta a kályha – talán parancsolná ezt a csekélységet? – és egy parazsat nyújtott át. A hóember leereszkedően biccentett, és könnyedén zsebre vágta a parazsat.

Másnap a nagy hóembert elolvadva találták: az orvosok agylágyulásból származó paralízist állapítottak meg. Azonnal összeült a bizottság, hogy a hóembernek szobrot állítsanak márványból, mely hirdesse dicsőségét az idők nagy végeztéig.

Egy kritikust bíztak meg, hogy a szobor táblájára foglalja össze röviden: milyen volt a hóember. A kritikus három napig gondolkodott, de nem tudta megmondani, milyen volt a hóember; csak azt tudta megmondani, hogy milyen nem volt –, nem volt olyan, mint például a kályha. Végre azt ajánlotta, hogy írják: „Nem volt olyan, mint mások”. A bizottság azonban kijelentette, hogy ez nem hangzik szépen; így kell ezt kifejezni: „Különb volt másoknál”.

Ezt rá is vésték a márványtáblára, és hazamentek a kályha mellé, mert nagyon hideg volt.