A hírlapíró
szerző: Krúdy Gyula
A hírlapírót valamely olyan néven nevezték, amely megfelelt külsejének, homlokába lógó, nagy hajának, mozgékony, kaján orrának és ajka keserű mosolyának - de mi maradjunk a hírlapíró régi nevénél, Bujánovicsnál, amelyet egy dél felé eső városka egyik szélső házából hozott magával, miután megesküdött, hogy sohase teszi be többé a lábát szülővárosába. Bujánovics atyja ugyanis valamely életbe vágó hibát követett el a városi árvaszéknél, azontúl tehát a hamis kártyázásra adta magát a Betyárhoz címzett kávéházban, amikor gyakran került haza bevert fejjel, miközben fogcsikorgatva mondogatta: - Meg akartak bundázni a gazemberek, de én nem hagytam magam.
Bujánovics elhatározta, hogy sokkal előkelőbb ember lesz, mint atyja - szép nevű pesti kávéházakban töltötte idejét, a kártyásjátékokról mindig elítélően nyilatkozott, lehetőleg úriemberekkel barátkozott, akik sok tekintetben hasznára lehettek, bedugta az orrát nők magánéletébe, és beleszólott házassági ügyekbe. Igen megfontolt képpel járt-kelt az utcákon, mintha mindig valamely nagy dologban járna, szerette az öregebb embereket öcsémuramnak nevezni, az ifjabbakat bácsinak mondani, lelkemnek szólította az úriasszonyokat, és hódolattal beszélt a kasszírosnőkkel. A pincéreket apámuramnak szólította, a háziasszonyát azzal vigasztalta, hogy előbb-utóbb feleségül veszi. Mindezekből látható, hogy Bujánovics majd minden különösebb baj nélkül megöregszik, potrohosodik vagy nekisoványodik - mikor egyszerre a szívével kezdett összeütközésbe keveredni. A szívbajt ama éjjeli kártyástól örökölte, aki minden éjszaka attól remegett a kávéházban, hogy a sertéskupecek agyonverik.
Bujánovics szíve egy ködös tavaszi éjszakán jelentkezett, amikor a holdvilág a legmagasabb toronynál is magasabbra emelkedett, és Bujánovics ágyában azon gondolkozott, hogy hol tesz szert másnap annyi pénzre, hogy megebédelhessen. Az ebédelés rendszerint igen fontos körülmény volt Bujánovics életében, mert a reggelit átaludta. Mikor sorjában forgatta elméjében az eshetőségeket: a szíve hirtelen érezhetővé válott, fulladozott, mintha mély vízbe került volna, és sokatmondólag dobogott.
Valami boszorkánynyomás - gondolta magában a hírlapíró, mert bévülről inkább szeretett babonás dolgokban hinni, mint orvosi tudományban. - Ki az ördög gondol rám gyűlölködve, gyilkoskodva, elvarázslóan? - kérdezte, mint gyermekkorában anyjától hallotta.
A szíve azonban nem tréfált, fölébresztette álmából, amikor pillái becsukódtak, elvette a torkából a levegőt, verejtéket vont a homlokára, és eszébe juttatta a hírlapírónak azt az ismeretlent, akire idáig sohasem gondolt - a halált.
Nem is volna rossz hirtelen meghalni! - gondolta magában először az életben a hírlapíró, nyilván már csak azért is, mert másnap nem kellene pénzről gondoskodnia. Ám a vidékieken kívül senkije se volt - könnyen diszponálhatott tehát az életével. És mégis, mikor már belenyugodni látszott, hogy reggelig meghal, eszébe jutott egy ellensége, bizonyos Szakálovics, aki néha éjszakánként fenyegetőleg szokott előtte megjelenni gondolataiban.
Ezt a Szakálovicsot is voltaképpen másképpen nevezték, amíg valahol rajta nem maradt ez a név, amint a színészeket, tolvajokat, hírlapírókat társaik ellátni szokták bizonyos nevekkel. Szakálovics egy púpos, szakállas emberke volt, olyan szemekkel, amelyek mindenkiben valamely nagy bűnöst kerestek. Szakálovics úgy nézegetett az emberekre, mintha mindenkiben rablógyilkost szimatolna. A hírlapíró meg volt győződve arról, hogy ez a Szakálovics tud valamit az ő titkáról, apjáról, anyjáról, és majd egyszer hirdetni kezdi a háta mögött. Szakálovics ugyanis mindenkinek ellensége volt, aki ezen a világon élt. Gyűlölt mindenkit Pesten, de még olyan városokban is, ahol sohase fordult meg életében. Szakálovics volt a kérlelhetetlenség - Szakálovics volt a kajánság, a káröröm, az örök bosszú...
- Már csak Szakálovics kedvéért sem halok meg - mondá a hírlapíró, és gyorsan kiugrott az ágyból, mert érezte, hogy ott reggelig vége volna.
Tudta, hogy Szakálovics melyik kávéházba szokott járni, hogy ott gyűlölködésre tanítsa a vendégeket. A hírlapíró felöltözködött, és nyargalni kezdett a kávéház irányába. Szakálovics az ablaknál ült és várta.
- Hm - mondta a púpos -, úgy látszik, valamely rosszat álmodtunk az éjszaka.
Mint egy henteskéssel tapogatta végig a szemével a hírlapírót tetőtől talpig - még arra is kíváncsi volt, hogy a hírlapíró mit vacsorázott.
- Az Aranykakasnál marhagulyást - felelé hírlapírónk.
- Én a kávéházban szoktam két tojást enni, mert mellé az újságokat is elolvashatom - felelt első szikrát vetve a púpos. - De nekem nincsenek is nyugtalan éjszakáim, senki se ül a mellemre, hogy megzavarja a gondolataimat...
- Azért jöttem, hogy felkérjem, sétáljon velem együtt a városban, mert azt hiszem, hogy ma éjszaka meghalok.
Szakálovics mézédes tekintettel nézett a hírlapíró elfehéredett arcába.
- Valóban megtenné, jó uram? Már régen esedékes ez a dolog, már régen obszerválom, hogy feleslegessé válott ebben a városban. Előbb-utóbb útjában lenne itt mindenkinek, legokosabb dolog, ha elpusztul innen.
- Köszönöm, hogy nem titkolja előttem a gondolatait - felelt egyszerűen a hírlapíró. - Kétségen kívül jó dolog fog velem történni, ha felfordulok.
Szakálovics erre nyugtalanul kezdett pislogni.
- Tehát nem fél a haláltól?
- Alig várom, hogy találkozzam az öreg cimborával. Csak éppen gyávaságból nem vetek véget önként az életemnek. Meg kell halni ahhoz, hogy végre jól érezzem magam, és hogy mindenkinek megfelelő örömet okozzak a városban.
Szakálovics a kabátját vette:
- Ez nagyon önhitt gondolkozás, mert végeredményben senki se törődik magával, akár él, akár meghalt, talán én vagyok az egyetlen, aki számon tartaná, hogy nem látom a kávéházban elbizakodott mosolyát, szemtelen orrát, gúnyolódó száját. Talán én mondanám egyedül, hogy egy gazemberrel kevesebb szaladgál Pesten.
- Így lesz, Szakálovics úr.
Szakálovics miután megmondta a véleményét, bizonyos megkönnyebbüléssel követte a hírlapírót az éjszakába:
- Tehát halljuk, hogyan akar végezni magával?
- Kínzó szívbajom van, ezzel a betegséggel terhes az élet. Azért akarok a halálba menekülni. Ma éjjel csaknem megfulladtam.
- Ezt igen jól tette volna, ahelyett hogy a nyakamra jön. De lehet-e önnek hinni, valóban olyan elviselhetetlen a betegsége? - kérdezte a púpos.
- Higgye el, Szakálovics úr, hogy még húznám darab ideig, ha lehetne. Egy orvosságom van: a halál.
Ekkor már a Duna-part felé baktattak. A hírlapíró tréfásan köszöntgetett az elmaradozó palotáknak.
- Hál' istennek, ezeket a palotákat sem fogom újra látni, mert nem kell többé visszajönnöm. Úgyis a másoké ezek a paloták, de még a lakókhoz sincs közöm. Mindig utáltam ezekben az elegáns utcákban járni-kelni, mert szinte megbetegedtem a gyötrelemtől. De jó lesz vissza nem térni Pestre.
A púpos vigyorgott:
- Tehát a Dunába akar ugrani? Még úgysem láttam ilyesmit. De vajon van-e kellő gyakorlata ehhez a dologhoz, nem téveszti el az ugrást, nem úszik vissza a partra?
- Tessék csak rám bízni. Tudom, hol legmélyebb, legörvényesebb, legbiztosabb a Duna: a hídlábaknál, ahol éjszakánként a vízi boszorkányok táncolnak. Ezeknek a hölgyeknek a karjaiba fogok menekülni.
A púpos aggodalmaskodott:
- És onnan nem lehet visszajönni?
- Még eddig senki se menekedett meg. Hiába jönne a csónakos, a víz nem adja vissza áldozatát.
Szakálovics percről percre izgatottabb lett, amint a híd felé közeledtek. Míg a hírlapíró boldog megelégedettséget mutatott. Belső örömtől remegett a hangja, amikor beszélt:
- Vajon azért maradjak a városban, hogy olyan kiállhatatlan, csúf, piszkos öregember váljon belőlem, mint amilyen maga? Azért gyógyíttassam a szívbajomat, hogy az majd életem legboldogabb napján, esetleg házasságom első napján vágjon le? Kínlódjak, koplaljak, búsuljak itt, amikor egy ugrással megszabadulhatok mindenféle kellemetlenségtől?
- Ha így vesszük, akkor nem is olyan nagy ostobaság, amit cselekszik - mormogta elgondolkozva Szakálovics.
Most a híd közelébe értek, a hírlapíró levetette gyorsan a kabátját, és az izgalomtól remegő Szakálovicsnak nyújtotta.
- Magának hagyom, mert annyira szeretett.
- Az ördög szerette - felelt mogorván a púpos. - De várjunk csak egy pillanatig. Nem lesz valami kellemetlenségem ebből az ügyből kifolyólag?
- Legfeljebb a lelkiismeretével. Isten vele, Szakálovics úr, beszéljen ezentúl is rosszakat rólam a kávéházban - szólt a hírlapíró, és mászni kezdett a híd karfájára.
A púpos erre elvesztette a nyugalmát. Ordítani kezdett:
- Ne szamárkodjon, hallja!
De a hírlapíró átemelkedett a korláton, és lefelé ereszkedett a víz felé, két kezével kapaszkodva a híd karfáiba.
- Jöjjön vissza! - üvöltött a púpos. - Mit adjak, hogy visszajöjjön?
- Ne adjon semmit, mert egy ilyen gazember, mint maga, nem adhat nekem semmit - felelé függő helyzetében a hírlapíró.
- Ígérem, hogy ezentúl csak jót, dicséreteset fogok önről mondani! - kiáltozott a púpos. - Maga lesz előttem a legderekabb ember, mintha az életemet mentette volna meg. Pénzt fogok önnek adni, akár kell, akár nem kell. Itt van a bugyellárisom, a magáé.
Így szólt Szakálovics, és erszényét valóban a híd deszkáira vetette.
- És bocsánatot kér?
A púpos erre igenlően válaszolt, mire a hírlapíró visszamászott a korláton, és tán még ma is él, ha meg nem halt.