A hét nemes
| A hét nemes szerző: Jókai Mór |
Heten vannak ők, miként az ősvezérek valának. S abban is hasonlatosak az ős hét vezérhez, hogy ők emelik pajzsra a választó kerület meghódítóját, a képviselőt. Lehet őket nevezni „hét választóknak”.
Mivelhogy a magyar törvény holtigtartó választói joggal ruházta fel azon nemeseket, akik 1848-ban születési nemességnél fogva gyakorolták a választói jogukat; a későbbieket már nem. Annak pedig negyvennégy esztendeje, és így a hét nemes életkora meglehetősen a hetven felé jár: ha még meg nem haladta.
A legfiatalabb közülök kocsis egy földmíves gazdánál, aki büszke is rá: „nekem még a kocsisom is választó!”
Egy másik éjjeli bakter. A harmadik temetőőr.
A negyedik városi utcaseprő.
Az ötödik strázsa a fakereskedőknél.
A hatodik és hetedik pedig szabad – napszámos, favágó, zsákhordó, hólapátoló, ahogy jön.
De azért, hogy a sors így szétszórta az életpályáikat, az összetartozás érzülete szoros kapcsolatot képez közöttük. Mikor a képviselőválasztás ideje elérkezik, nagy kelete van a hét nemesnek.
A választók száma nem nagy; hét szavazat nagy sort vet benne.
Azt pedig mindenki tudja, hogy nem az a virtus: megszerezni a szavazatokat, hanem megtartani. Ez a tudomány.
Mert hogyha azért, hogy az ember a zöld tollat feltűzi a kalapjára, adnak egy forintot, egy liter bort meg egy gulyást: hát az „jó”. De ha jön a veres toll, az meg ád két forintot, sert és bort is, amennyi dukál, dupla porció gulyást: az a „jobb”; akkor az ember azt tűzi a kalapja mellé. De hogy a választás előtt két nappal jön a háromszínű toll: piros-fehér-zöld, hozzá három forint diurnum, cigánypecsenye, mákosrétes, ser, bor, fekete kávé, szivar, krampámpuli, cigány: az a „legjobb”. Azt megtartsátok! – Így mondja azt a szentírás.
Tehát nem az a kérdés, hogy ki tudja megnyerni a hét nemest? hanem hogy ki tudja behozni a választás napján?
– Cudar idő! – mondja az egyik hólapátoló a másiknak.
– Gonosz esztendő! – felel rá a másik. – A pálinka is megdrágult. Az embernek egy kis gugyira is alig telik.
– Restelláció lesz az idén.
– Lesz ám: de csak olyan restelláció. Videtis, sed non bibetis. (Ez valamikor iskolába is járt: diákos ember.)
Odakerül a városi utcaseprő, aki a hólapátolókat dirigálja.
– No hát mit tud az úr? (Egymást „urazni” szokták.) Az úr már belső ember. Mit beszélnek odafenn a városházán?
– Csúnya világ készül. Egyhangú választás lesz.
– Egyhangú? Verje meg a csuda! Hát azután se potya bor, se ingyen gulyás? Hát azután mitől buzduljon fel a hazafiúi kebel?
– Valami híres embert akarnak a nyakunkra tukmálni.
– Híres embert? Hisz annak lyukas a zsebe.
– Gonosz idők járnak!
Egy hét múlva a két nemes azt a kellemetes nemét folytatja a testgyakorlásnak, hogy tüzelő fát fűrészel az utcán.
– Lágyul az idő.
– Engedelmes szellők járnak.
– Engem ma a patikus megszólított a boltajtóbul, s azt mondta, hogy de régen nem látott már.
– Engem meg a fiskárus állított meg az utcán, s kérdezte, hogy csinál-e még a feleségem csiramálét?
– A bakter sógor azt mondja, hogy olyan urak, akik nyolc órakor már haza szoktak menni a kaszinóból, két nap óta mindig éjfél után kerülnek haza.
– A kocsis koma meg azt beszéli, hogy a gazdája megkenette a csézát: nagy kocsikázás készül!
Egyszerre csak ott terem előttük egy falusi kinézésű úriember, bekecsben, asztrakán süveggel, bagariákban.
– Alászolgájuk az uraknak. Ha meg nem sérteném. Valami nagy munka volna, legalább tíz napra való. Tízezer mérő kukoricát kell megforgatni a böködi pusztán. Két forint napidíj, teljes ellátással.
– Hja, a kukoricaforgatás sok porral jár: az az embernek a torkára száll; szigorú munka.
– Lesz toroköblítő, amennyi csak kívántatik.
– Az már más szó. Tehát tíz napra húsz forint, fele előre fizetve. Itt a kezem. Csak a feleségemhez viszem haza a pénzt.
A tíz forint foglaló megadatik: a nemes urak otthagyják a favágást s mennek haza a fűrésszel meg a bakkal. Félóra múlva ott áll a lakásuk ajtaja előtt a cséza.
– Nini! Hisz ez a kocsis koma!
Milyen véletlen, hogy a harmadik nemes is odakerült. Vágtatva mennek ki a böködi pusztára. Ott már várja őket a jó vacsora. Az ispánné kitett magáért.
Aztán csupa csuda! Egyenkint odakerült a bakter koma, a temetőőr bátya, a strázsa sógor, utoljára még az utcaseprő atyánkfia is. Együtt vannak mind a heten.
Éjszakára paplanos ágy várja valamennyit, s alhatnak, amíg a szomjúság fel nem költi. Az ellen pedig oda van készítve a pálinkás butykos.
Még azon éjszakán a város minden utcáját tele ragasztották rózsaszínű kiáltványokkal. Itt van a piros toll! Itt az ellenjelölt. A tanyák megnyílnak! A zászlók kitűzetnek. A kortes vezérek nyargalnak választókat fogdosni.– Keresik a hét nemest. Egyen kívül mindeniknek van felesége. – Azok értesítik a kortes urakat, hogy a gazdát elvitték csézával kukoricát forgatni a böködi pusztára. „Hisz ez emberrablás!”
Nosza egy csomó markos legényt szekerekre ültetnek, vágtatnak ki lobogó zászlókkal, hazafias dalokat énekelve, a saraglyában a cigányok muzsikálnak – visszavívni az elrabolt hét nemest.
Azám! Csakhogy mire a böködi pusztára megérkezik az ellentábor, akkorra már a hét nemesnek ottan se híre, se hamva.
Az ispánné azt mondja, hogy elvitték őket a berkenyesi pusztára. – Természetes, hogy nem oda vitték őket. – Üthetik már azoknak bottal a nyomát! Sehol sincsenek azok egy napnál tovább. Viszik őket egyik tanyáról a másikra: etetik, itatják mindenféle jóval s tartják lelkesítő honfi szónoklattal. Persze kukoricát egy szemet se látnak.
A kilencedik napon azonban már megszólal a lelkiismeret a nemes sírásó komában: meginterpellálja a vezető ispánt.
– Hallja, nemzetes úr! Hadd lássuk már egyszer azt a kukoricát, akit meg kell forgatni! Mert az én lelkem nem veszi azt magára, hogy ingyen szedjem fel a diurnumot. Azt sem engedem ám, hogy az én lelkemet pénzen megvásárolják. Én a hazafiúi szent meggyőződésemet pénzért, borért el nem adom. Holnap lesz a nagy alkotmányos nemzeti nap, a követrestelláció. Én azon a nemes barátaimmal együtt az én alkotmányos jogaimat gyakorolni kívánom.
Mind a heten azt kívánták.
Tudták, hogy mit cselekszenek? Otthon meghagyták a feleségeiknek, hogyha új jóltevő jelentkezik, el ne utasítsák. Azok meg is tarták.
A zöld tollas kortesek aztán kilenced nap kocsira rakták a hét nemest, s vitték haza a városba nagy muzsikaszóval. Ott pedig a veres tollasok, amint meglátták az érkezőket, éktelen dühbe jöttek; hóval, kaviccsal meghajigálták, pribéknek, árulónak szidták, halállal fenyegették, s ez nagy taktikai hiba volt részükről.
A hét nemes halálra rémülten érkezett meg a zöld tollas tanyára. A zöld tollas főhadiszertár mestere még öregbíté az ijedelmüket az érkezett rémhírekkel. A veres tollasak ki akarják fordítani a bőrükből a nemes urakat, ha megkaphatják. Hanem aztán megnyugtaták őket.
– Ne féljenek nemes barátim! Van még renddel párosult szabadság Magyarországon! Írjunk egy folyamodványt a városkapitányhoz azonnal. „Mi alólírottak, nemes választó polgárok, fenyegetve vagyunk a veres tollas párttól, gátolva szabad véleményünk nyilvánításában, életünk veszélyben forog; felszólítjuk önt, a törvény nevében, hogy megvédelmezésünkről is gondoskodjék, szükség esetén fegyveres asszisztenciával is.” Következnek az aláírások. Történetesen a közjegyző is ott van a tanyán, aki hitelesíti az aláírásokat hivatalos pecsétjével ellátva. Az okiratot a fővezér elteszi a zsebébe, s megy vele a városházára.
Mert azt már jól tudja, hogy ezalatt meg a veres toll főkortese szedte össze a nemes urak feleségeit, s viszi már őket magával a városkapitányhoz, nagy lármával követelve, hogy az ő jámbor férjeiket, akiket a gonosz zöld tollasok orozva elraboltak, s erőszakos fogságban tartanak a primae nonus ellenére, azonnal szabadítsa ki tatár rabszíjáról.
Ekkor azonban a zöld tollas vezér előhúzza a zsebéből a hét nemes folyamodványát, melyben azok fegyveres oltalmat kérnek a veres tollasok ellen. S még közjegyző által is hitelesítve van az aláírásuk!
– Le vagyunk pipálva! – Mond a veres toll vezére.
No de hátra van még a holnap reggel. Majd ott várják az asszonyok az ajtónál a hét nemest, s kiragadják őket rabtartóik körme közül. Ez az egy reménység!
Csakhogy hosszú az éjszaka, s az argumentumok sora még hosszabb; a bor után következik a puncs, a puncs után a krampámpuli. A választás csatanapján „nyugosznak ők, a hősfiak”; csak egy bírta ki fennálló egészségben az ütközetet: a nemes utcaseprő (annak nem volt felesége) fel tudott menni a maga lábán a választás színhelyére; csak az a kis baja történt, hogy nem tudta kimondani a jelöltnek a nevét, akire szavazott: a nyelve nem fordult rá sehogy.
Hanem azért másnap, mikor a városház előtt seperné össze a sok szemétpapirost, plakátot, programot, kortesdalt, arrafelé jön a nagyságos úr, a tegnapig együtt mulató fővezér a zöld tollas táborból; a nemes úr odatámasztja a falhoz a seprőt, s barátságos leereszkedéssel és nagy diadalérzettel szól hozzá:
– No, ugye, hogy kivívtuk a diadalt!
S hatalmasan megrázza a kezét a nagyságos úrnak.
S azzal söpri tovább a dicső papírkacatot s az eldobált veres tollakat a piacról, s lapátolja talyigára.