A hét főkincsről
| A hét főkincsről szerző: Gárdonyi Géza |
Boldog ember, kinek az inge tiszta, -
mind reggelén, mind estjén életének.
Szinek között az ő színe: fehér.
Csak a fehér szólhat a Magassággal:
a bérc orma, a tömjénfüst, a felhő,
a liliom, s az agg ember feje.
A hattyu mikor a tóból kilép,
a sáros víz a tolláról leperdül.
A farkasok világát messze-hagyta:
galamboknak szánt-vet és boronál.
Azokkal él, akiknek szeme édes.
S gondolkodásuk: elandalodás
egy-egy boldog szón, egy-egy dal során.
Mindenki szép, ahol mindenki jó.
A fáradt szárnyú angyal messziről
az ő házára mutat: - Ott pihenjünk.
Csinálhatod a kalitkát aranyból,
nem mondja rá a madár: Óh be szép!
Mit ér a bársony, ha térden poros?
Osztrigáért nem ülök gályapadra.
Órám: az ég, és éjjel a kakas.
Naptáram: fű, fa és ezer virág.
Parancs-szókat nem ismer a fülem.
Sajnálom olykor a királyokat.
Nem aszfaltból gyúrta az Úr az embert,
s a mellébe nem skorpió-tüdőt tett.
A kőhöz láncolt szívnek nincs dala.
Kunyhóm fölött rigó szól, nem klavír,
Lábig látom a szivárványt az égen.
Enyém a tavasz fűlehelete,
a nyár árnyéka, tél fehér pompája.
Síromon is mezők virága nyíljon.
Kincses pincéi a dús Indiának...
Keréknyi aranytálnál többel ér
egy tenyérnyi kis festett gondolat,
vagy Karcarának kővé vált havából
fenyőfák közt egy mélázó Apolló.
"Sugárzó gyémánt... " Sugárzóbb a könyv,
amelyben költők s bölcsek lelke él.
Furulya szól. - Pattints leány és táncolj!
Ásítva néz a lajhár a hangyára,
s a napja hosszu, étele ízetlen.
Siess az iskolába gyermekem!
Asszony terítsd a napra vásznadat,
s öleléssel várj majd a küszöbön.
Legszebb látvány a hazatért munkásnak
a párolgó tányér az asztalon.
És üdvösség a szimpla szalma-ágy is.
Bölcsőnél állsz, és mondod: - Itt az A.
Sír szélén állsz és mondod: - Itt az 0.
Én is jártam a damaszkusi úton.
rám is nyílalt az Ég világossága
a végtelenség kitárt kapuján.
Megismertem a fényben kerengő port:
a csillagok kerengő sokaságát, -
s a szívet a kis pacsirta mellében.
Föld-e az ember? Föld: nemes opál.
De élő láng ég ebben az opálban.
Ha majd a szent est rámkövetkezik,
két szárnynak árnyéka terül fölém,
s egy láthatatlan könnyű kéz megérint,
Földdé fakul akkor a vén opál.
S mint nyári éjen a jánosbogárka,
kioldott lángja a Magasba száll.