A házibarát
| A házibarát szerző: Ambrus Zoltán |
I.
- Lenke, Lenke, micsoda szívtelen teremtés maga!...
- Szívtelen? Én? Mért? Mert nem akarom megcsalni az uramat?
- Hogy nem akarja megcsalni, ez egészen helyes. Ha az asszony elhatározza magában, hogy most már aztán slussz, ő bizony meg fogja csalni az urát, aztán odapillant a legközelebb rostokoló udvarlóira, akik úgy leselkednek rá, mint az utcasarkon a hordárok a messziről közeledő hölgy kezében tartott levélre, és ezek közül az udvarlók közül odainti magához valamelyiket, akármelyiket, amelyik a leghamarabb tud elugrani... vagy mondjuk, ha az asszony, ahelyett, hogy ezt gondolná magában: "Én most kocsikázni akarok!"... ezt gondolja: "Én most egy kicsit össze akarom ropogtatni a házasságomat!"... és ahelyett, hogy az utcára kilépve, a véletlenül arra cserkésző fiákeresnek intene, odakacsintja magához azt az udvarlóját, aki éppen arra jár, vagy aki mindig az ablaka alatt ácsorog... hát ez a szerelem, Lenke, annak az odafüttyentett szerelmesnek nem az igazi szerelem. Mert ha az ember csak eszköz és nem végcél, akkor a szerelme nem juthatott el odáig, ahová minden szerelem tör, nem az egyén győzött benne, csak a faj. Nincs szebb dolog a világon, Lenke, mint a házasságtörés, de ennek is megvannak a maga szabályai, a maga szükséges szép formái. Az ideális házasságtörő asszonynak mindig úgy kell megcsalnia a férjét, hogy ez az akarata, a szándéka, a szent fogadalma ellenére történjék. Azért én meg is követelem magától, Lenke, hogy ne akarja megcsalni az urát. Ami a maga dolgában megbocsáthatatlan, az ott kezdődik, hogy nemcsak nem akarja megcsalni az urát, hanem végül: csakugyan nem csalja meg, mert a szent fogadalom még nem hiba, de az már bűn, ha nem engedi, hogy keresztülgázoljak az elhatározásán, és összetörjem-zúzzam, recsegtessem-ropogtassam a szent fogadalmát. Mindezt különben bővebben is ki fogom fejteni a legújabb színdarabomban, hiszen most már úgyis csak nyomtatásban beszélhetek magával!
- Furcsa ember maga, Tasziló. Nem elég, hogy hetenként négyszer-ötször áll elő újra meg újra azzal a bizonyos kívánsággal, amely nem teljesíthető... most már föltételeket is diktál!... és megszabja, hogy nem tudom, micsoda párbajszabályok megtartásával boruljak a karjaiba!... Aztán arról panaszkodik, hogy már csak nyomtatásban beszélhet velem - egy olyan hosszú szónoklat után, hogy ha az új darabját ilyen hosszú szónoklatokkal tömi tele, hát ezt sem fogják előadni!...
- Hát ne adják elő!... bánom is én!... Majd meglátjuk, ki fárad ki hamarabb: én-e vagy ők?!... Elég az hozzá, ezt a színdarabot meg fogom írni, ki fogom nyomatni, és a maga számára zöld selyembe fogom beköttetni!... És hogy beszélhetek?!... Mit ér az, hogy beszélhetek, ha csak halkan, tompán, egyforma hanglejtéssel beszélhetek, mert különben Iduska minden szót meghallana!... mikor én úgy szeretnék beszélni, mint a Nemzeti Színházban Nagy Imre!... És mit ér az, hogy csak a szájammal beszélhetek, de nem beszélhetek a karommal!... sőt még csak le se térdepelhetek maga előtt, mert a nyitott ajtón át Iduska jól láthatja minden mozdulatomat!... hiszen, esküszöm, hogy nem veszi le rólunk a szemét!...
- Ne esküdjék, mert nem szabad elfelejtenie, hogy most nem ír, hanem udvarol!... Szóval, azért vagyok szívtelen, mert Iduska ott ül a másik szobában és olvas?
- Azért szívtelen, mert mulat rajtam. Azaz... hacsak rajtam mulatna, ebben még igaza volna. Mert én csakugyan a legnevetségesebb figura vagyok a világon... egy kifáradt, lihegő cigánygyerek, aki egyre szalad az után a szekér után, ahonnan csak csúfolódást kiáltoznak le rá... minél kegyetlenebbek hozzá, annál inkább elriaszthatatlan... Hát hacsak rajtam mulatna, ezt még érteném. De maga a szenvedésemen, a vergődésemen mulat!... magának örömöt okoz annak látása, hogy én kínlódom!... és ez már szívtelenség, rosszlelkűség.
- Aztán miből következteti azt, hogy én ennyire kegyetlen volnék?
- Abból, hogy ilyen rendeleteket ad a kislányának: "Iduska, kedvesem, ha látod, hogy a Tasziló bácsi látogatóba jön, el ne mozdulj a közelemből, amíg csak el nem ment! Vedd elő valamelyik könyvedet, úgy ülj le, valahol közel, hogy mindig jól láthasd a Tasziló bácsit, függeszd rá a szép, nagy fekete szemedet, és le ne vedd róla addig, amíg ki nem nyitotta az előszoba ajtaját, nem, ez nem elég, még akkor is nézz utána, amikor már az utcán megy, hogy valahogy föl ne merjen pislantani a mama ablakára, a mamának még az ablakát se láthassa a Tasziló bácsi... pedig ablaka több is van a mamának, ha szíve csak egy van is... tehát az ablakai közül egyet néha-néha megmutathatna a Tasziló bácsinak, ha már a szívét, mert csak ez az egy van, sehogyse akarja visszavenni a papától"...
- Nem adok neki ilyen őrült rendeleteket. Nem félek én magától annyira, Tasziló.
- No, azt tudom, hogy nem tart veszedelmesnek! Ezt eléggé érezteti velem. Pedig, ha tudná, micsoda őrült terveket forgatok néha a fejemben!... majd olvassa el a most készülő színdarabomat, ez egy kicsit meg fogja hökkenteni!...
- Nem fog meghökkenteni, Tasziló. Ismerem én magát jól. Maga nagyon jó fiú, aki nem éli le a tragédiákat, hanem megírja. És igaza van. A tragikus érzésnek nincs jobb levezető csatornája, mintha kiírja magából az ember.
- Hát, lássa, ez az!... Ez az örökös csúfolódás... ez árulja el minduntalan a maga szívtelenségét!... Ki mondja azt, hogy maga testőrségnek vezényli ki Iduskát?!... Én nem mondom. Csak azt mondom, hogy mihelyt én megmutatom az orrom hegyét... akárhol... akár itt, akár a korzón, a színházban, a jégen vagy a kiállításban... akkor maga egy pillanatra se tud megválni Iduskától... egyszerre olyan példás anya, mint a Gracchusok szülője. És miért? Mert titkon nagyon mulat azon, hogy Iduska, ez a bájos, angyali gyermek, nekem milyen rettenetesen alkalmatlan. Mert nevetni tud azon, hogy mikor a szívem a legjobban vérzik, még csak nem is beszélhetek erről szabadon... mert vigyáznom kell minden gesztusomra... még csak nem is rikolthatok, nem is sírhatok, bőghetek...
- Még ezt is megteheti. Iduska tudja, hogy maga nemcsak ügyvéd, hanem író is, és hogy egy írónak sokat meg kell bocsátani, ami másnak nem szabad...
- Hát nincs igazam, ha azt mondom, hogy magának külön mulatság, azt nézni, hogyan kell fékeznem magam, és mosolyt erőltetnem az arcomra, amikor a legjobban szenvedek?!... A maga kamatszámításból lelkedzett lelkének humor az, ami nekem az életem szerencsétlensége...
- Remélem, a kamatszámítással nem azt akarja mondani, hogy a papa egy kis uzsora segítségével kapargatta össze a hozományomat?
- Isten mentsen!... Csak azt akartam mondani... de ebben aztán bizonyos vagyok... hogy abban az elhatározó pillanatban, amelynek a maga drága életét köszönhetjük, és azt, hogy a világ így szebb, mint maga nélkül volna, a papája hirtelen valami számítására gondolt... mint Tristram Shandynek az anyja arra, hogy vajon a férje felhúzta-e az órát?!... végre is, ez kereskedőnél nem szégyen... Mert ha nem így történt volna, maga nem lehetne ilyen rémségesen józan.
- Rágalmazza a papát, aki a fiatalkorában, bizony isten, még verseket is írt!... és igazságtalan velem szemben, mert én sohase mondtam Iduskának, hogy legyen itt, a közelemben, amikor maga vizitel. Éppen azért, mert józan vagyok, sohase csinálok ilyen bolondot.
- Hát akkor mért őrizne bennünket Iduska, ilyen következetesen, akkor is, ha ide jövök, akkor is, ha valahol kívül csatlakozom magukhoz?!... Nézze, most is, becsületszavamra, csak bennünket őriz!... Pillantson csak ki, és ha nem hiszi, meggyőződhetik róla, hogy Iduska nem a maga mulatságára ül a karosszékben, már vagy háromnegyed óra óta. Az igaz, hogy úgy tesz, mintha olvasna. Könyvet tart az ölében... és kitalálhatom, hogy micsoda könyvet, mert ráismerek a bíborszínű selyemkötésre... ez a könyv az én tragédiám: Bakócz Tamás. Hát én csak szeretem Bakócz Tamást, ha valaki szereti... amint, sajnos, rajtam kívül nincs még egy második lény a világon, aki szeretné... de azt ne mondja nekem senki, hogy egy tizenkét éves lányka háromnegyed óra hosszáig tudná olvasni Bakócz Tamást, csak úgy, minden kényszerítő ok nélkül!... Nem is olvassa, csak azért tartja a térdén, hogy ürügye legyen ott maradnia, az őrhelyen. A szeme mindig rajtam van, mint az Isten szeme Káinon... Mért? Mert, amint némelyik anya azt mondja a kislányának: "A szemed mindig a csupron legyen, és aztán, ha hallod, hogy már forrni kezd a tej, húzd el csuprot, hogy a tej ki ne fusson!"... az ő mamája azt mondja neki: "Ejtsd zavarba Tasziló bácsit az őzike-tekinteteddel!... mert Tasziló bácsi nagyon mulatságos olyankor, amikor majdnem meghal a nagy szerelemtől, és mégis úgy kell ülnie a székén, mintha a békekonferencián Gróf Morfeuszt hallgatná."
- Az csakugyan nem lehetetlen, hogy Iduska magát lesi. Csakhogy nem az én megbízásomból teszi, ha véletlenül így van. Iduska, fájdalom, rettenetesen tiszteli az irodalmat, a nyomtatott betű valóságos áhítatot kelt benne, és mert maga az egyetlen író, akit a személyében is ismer, maga neki tulajdonképpen: az irodalom. És cudar hálátlanság, ha magát ez a tisztelet idegessé teszi. Várjon csak! Ha majd Iduska is megtudja, hogy Bakócz Tamást a rossz emberek sehogy sem akarják előadni, meglássa, ő se lesz többet ennyire alkalmatlan!... Tőlem ugyan nem tudja meg... én még ebből sem ábrándítom ki, pedig maga megérdemelné, hogy elveszítse a leghívebb tisztelőjét is... Különben én nem csodálkozom rajta, hogy ennyire hálátlan Iduskával szemben, maga mindenkivel szemben hálátlan, maga a leghálátlanabb lény a világon.
- Csupa kegyetlenség, amit mond. De jól van, ne beszéljünk Bakócz Tamás-ról, beszéljünk csak arról, hogy: hát kivel szemben vagyok én hálátlan?
- Először is: az urammal szemben. Ő magának igazán a legjobb barátja. Azonkívül unokatestvérek is. És maga mégis képes volna rá, hogy elcsábítsa a legjobb barátjának és rokonának a feleségét.
- Na, őróla ne beszéljünk! Ez a semmirekellő, a nagy tekintélyű méltóságos úr, alattomban mindig röhög magában, ha arra gondol, hogy én milyen sokat üldögélek maga mellett, őhelyette, folyton epekedve, sóhajtozva, döglődve. Csak azért beretválkozik, mert ha ma is megvolna a szakálla, ez folyton rezegne, annyit nevet azon magában, hogy az ő háza neki "otthon", nekem pedig "itthon". Jól tudja, a betyár, a csirkefogó, hogy Korponay Tasziló nemcsak ügyvéd, hanem költő is, tehát: nem veszedelmes. És bár sohase olvasott egyebet, csak pénzt meg étlapot, Musset Alfrédnak pedig soha a hírét se hallotta, bölcsen tudja, hogy az óvatos és előrelátó férj olyan valakit választ házibarátnak, aki iszonyúan szerelmes, tehát - mert minden asszony égetnivalóan gonosz - a legkevésbé se veszedelmes, ez majd vigyáz az asszonyra, és elhessegeti azokat az udvarlókat, akik veszedelmesek, vagy ha ez nem sikerül neki, mint a jó házőrző kutya, vonítani kezd. Micsoda hálát érezzek az ilyen üzérrel szemben, aki rendelkezésemre bocsátja a karosszékeit meg a zsámolyait, annak fejében, hogy a szemem mindig ott legyen a maga szobájának az ajtaján?! Ellenkezőleg. Az ilyen számító és elbizakodott fráter nem érdemel könyörületet. Hiszen, ha csak rajtam állna!... De mikor maga nem akarja elismerni, hogy ez az ember ugyancsak rászolgált arra a dekorációra, amelyet a férjek nem keresnek, de...
- Mivel szolgált volna rá? Megcsal?
- Azt már nem hiszem, hogy ennyire szemtelen volna. Ha valaha erre is rávetemednék, és én megtudom, akkor az isten legyen irgalmas neki!... mert én menten el fogom árulni magának, lovagiatlanul, vénasszony módra...
- Nem képes maga erre...
- Kárörömmel, kéjjel!... Mégcsak az kellene, hogy meg is csalja!... Hát, ami nem igaz, azt nem mondom. De enélkül is régen megérett rá, hogy maga megcsalja. Így elhanyagolni egy asszonyt!... egy ilyen asszonyt!...
- Mit tudja azt maga?
- Látom, hogy egész nap nincs itthon. Látom, hogy van ideje kártyázni, de nincs ideje magát ide vagy oda elkísérni...
- Nagyszerű!... Őt nem mulattatja mindaz, ami engem mulattat.
- Ez éppen elég. Én mindent szeretek, amit maga szeret. Ha maga az én feleségem volna, a másik szobába se mehetne át anélkül, hogy utána ne menjek...
- Hat hétig, nyolc hétig. De ezen már túl vagyunk. Elkésett, Tasziló. Akik nagyon szerelmesek, azok mindig elkésnek.
- Ne csúfolódjék. Tudom, hogy elkéstem volna akkor is, ha véletlenül én kérem meg legelőször... és újra el fogok késni, amikor majd az én Béla barátomat utoléri az a végzet, amelyet már régen kiérdemelt. Csak azt nem értem, mért nem mondja meg ezt most is, a szokásos kíméletlenséggel?!... Hiszen azt már számtalanszor megmondta, hogy nem szeret, hogy engem nem tud szeretni...
- Azt mondtam, hogy se magát, se mást... csak az uramat szeretem. Ez még nem kíméletlenség. De velem szemben is hálátlan. Mondja, nem bánok én jól magával? Tulajdonképpen nem volna szabad megengednem, hogy ilyen sokat legyünk együtt. Van asszony, aki megmondta volna az urának: "Nézd, ez a Tasziló, akit te a barátodnak tartasz, képes volna rá, hogy elcsavarja a fejemet, ha ez nem ülne olyan jól a nyakamon!"... És én nem árultam el magát, pedig semmi mást nem titkolok el az uram elől... még azt se kívántam magától, hogy ezentúl csak ritkán lássuk egymást...
- De mért? Mert azt mondja magában: "Szegény Tasziló!... ő nem számít!..." Mert mulattatják a sóhajtozásaim. Mert azt gondolja, igen helyesen, hogy az olyan házibarát, akit senkise tart veszedelmesnek, se a férj, se más, az asszonynak legszebb dicsérete. Mert minden cselédje közül én vagyok a leghasznosabb, a többi folyton kimenőt kér, én meg azon rimánkodom, hogy minél többet lehessek a szolgálatára. Mert amióta engem ismer, nem kell az ernyőjére meg a retiküljére vigyáznia, nem kell semmiféle jegyről gondoskodnia, és ha Iduska nem tizenkét éves volna, hanem csak három, nem kellene pesztrát tartania...
- Nézze, Tasziló!... édes, drága, egyetlen Taszilóm!... nem én mondtam, maga mondta!... Hát igen, tegyen meg nekem egy nagy, igen nagy szívességet!... Pesztrálja egy kicsit Iduskát!... vigye ki egy kicsit sétálni!... vigye ki a kiállításba!... A szegény angol nő elkéredzkedett... nem tagadhattam meg tőle ezt a kimenőt... megint elvesztette a szívét valahol... hadd keresse meg. Nekem pedig itthon kell kucorognom. Asszonyok jönnek hozzám, egy kis jótékonysági pletykára... mert hiszen az élet olyan szomorú, hogy kétségbe kellene esni, ha az emberszólás vidámsága nem enyhítené meg a bajainkat!... végre is, az alelnökük vagyok ezeknek az amazonoknak... az uram bankjának az érdeke megkövetelte, hogy vállaljam ezt az alelnökséget. És Iduska egy idő óta olyan fakó!... az egész gyerekből csak a két nagy szeme maradt meg. De nem csuda, mert hisz egész nap csak olvasna... mindig erőszakkal kell kicipelni a levegőre. Hát ha maga olyan aranyos volna, hogy kivinné a kiállításba és egy kicsit megsétáltatná... magával szívesen elmenne... megnéznék az iparcsarnokot meg a gépházat, s közben elmondaná neki Bakócz Tamás életrajzát... ugye?... no, lássa, ezért már kapna tőlem egy szép puszit... persze csak a homlokára!...
- Hja, a homlokomra?!... Értem. Ez a jótékony alelnöknő külön puszija a külön megmosdatott púpos fiúcska számára!...
- Jaj, be kiállhatatlan!...
- Csudálkozik, hogy az ajánlata nem ragad el? Hát nézze, nekem ezek az amazonok iszonyúan gyanúsak. Félek, hogy egy huszártisztet küldenek maguk helyett...
- No, hallja!...
- És hogy még magának az iparcsarnok nem elég, hanem még a gépházat is be kell járnunk...
- Ezt csak azért mondtam, hogy a gyerek valamit tanuljon is...
- És Bakócz Tamás életrajza?... ez semmi?... De mindegy. Azt nem éri meg, hogy én nemet mondjak, amikor maga valamit kér tőlem. És ha azt kívánná, hogy másszak fel az iparcsarnok tetejére vagy a gépházban pattanjak fel a leggyorsabban forgó acélkerékre!... Én azért jöttem a világra, hogy vakon, süketen, némán, meggondolás nélkül teljesítsem minden parancsát.
- Lássa, így szeretem magát!... Ez a maga igazi formája!...
- Csakhogy ezen a világon minden adsza és nesze, még az olyan őrjöngő szerelem is, mint az enyém. Meg kell ígérnie, hogy még a héten ad nekem egy órát... csak nekem magamnak!... és meghallgatja új darabomnak, A szfinx-nek az első felvonását.
- Ez a szfinx... én vagyok?
- Ön mondá.
- És Iduska sem lehet jelen a felolvasáson? Senki se várja A szfinx-et nagyobb érdeklődéssel, mint ő.
- Fölösleges, hogy ő is jelen legyen, mert már előbb, még ma délután, meg fogja ismerni A szfinx tartalmát. Úgy számítom, hogy Bakócz Tamás életrajzával még az iparcsarnokban el fogok készülni, és a gépházban már rákerülhet a sor A szfinx-re...
- Jól van, megalkudtunk. Iduskám, lelkem, gyere!... hadd öltöztesselek át!... Tasziló bácsi, ez a kedves, jó, imádott Tasziló bácsi kivisz a kiállításba!...
- Ne öltöztessem át én? Ne fésüljem meg? Ne törüljem meg az orrocskáját?
- Menjen, maga utálatos!... Még meg se tette, amit kértem, és már felpanaszolja?!...
II.
Tizenegy évvel később:
- Micsoda kegyetlen teremtés maga, Iduska! Ezt a kacérságot és ezt a szívtelenséget sohase néztem volna ki magából!
- Miért, Tasziló bácsi? Mert nem akarom megcsalni az uramat?
- Először is, ne nevezzen engem még most is Tasziló bácsinak!... hiszen már nem kisgyerek!... Én pedig még nem vagyok bácsi, én még öcsém vagyok.
- Hja, erről én már nem tudok leszokni! Hiszen akkor is Tasziló bácsinak neveztem, amikor szerelmes voltam magába!...
- Hát, lássa, ez a kacérság és ez az, amit én a nővel veleszületett lelketlenségnek nevezek!... Előbb taplót dug a fülembe, aztán, mikor látja, hogy no már megvadultam, már jól megbokrosodtam, akkor édesdeden nevet rajtam, fügét mutat és azt mondja, hogy: "Hej, Laboda, Laboda, lábod ide, nem oda!..." Pedig, azon kezdem, hogy ebből a gyerekszerelem-históriából egy árva szó sem igaz... és az egészet csak azért eszelte ki, hogy ugrasson, hogy megvadítson, és amikor már bőszebb vagyok egy húsz sebből vérző bikánál, akkor kinevethessen.
- Az már nem igaz, mert én leteszem a főesküt is, a pótesküt is - kérdezze meg csak az uramat!... neki is elmondtam - hogy Tasziló bácsi volt az első ideálom. Nem, ezzel keveset mondok... én olyan szerelmes voltam magába, Tasziló bácsi, hogy ekkora szerelemre csak egy gyerek képes. Volt idő, amikor egyszerűen maga volt minden gondolatom... és azt hiszem, nem csak úgy, egyetlen embert szerettem magában, hanem a világ valamennyi költőjét, magát az irodalmat, az egész férfinemet, a nagy mindenséget. Istenem, mennyire fájt a szívem amiatt, hogy maga az én nagy szerelmemet sehogy se akarta észrevenni, és egyre csak a mamának udvarolt!... mennyit sírtam éjszakánkint, milyen sokszor álmodtam magáról, hogyan dobogott a szívem, ha egyszer-egyszer rám nézett, hány ezerszer néztem le az utcára, hogy jön-e már, micsoda pillantásokat vetettem magára, lopva, ha senki se láthatta!... Hát azt nem mondom, hogy az ilyen gyerekszerelem valami nagyon tartós volna... hogy amit maga iránt éreztem, ez volt az igazi... de szóról szóra így volt. És ha nem hiszi, hát kérdezzen ki. Szavaljak Bakócz Tamás-ból? Felmondjam Aba Sámuel-t? A nagy monológot, akarja? Ma is hibátlanul elmondom. És mutat maga nekem még egy nőt a monarchiában, aki Aba Sámuel-nek legalábbis a felét könyv nélkül el tudja mondani? Hát ne mondja, hogy nem igaz, mert én be is tudom bizonyítani... úgy, hogy egy óráig szavalok magának, mindig csak a maga munkáiból.
- Ha pedig igaz, akkor nem kellett volna elmondania.
- Hiszen, amíg ez a szerelem megvolt, olyan jól el tudtam titkolni, hogy maga még csak nem is sejtette! És tíz évvel később, amikor már feleség és egy másféléves bébi mamája voltam, ugyan mért ne mondhattam volna el?!... azt, ami olyan régen elmúlt!...
- Mert gondolhatta, hogy ez a fölfedezés meg fog őrjíteni. Hát mi vagyok én? Szent? Anakoréta? Annyira Tasziló bácsi, hogy már nem is számítok? Ördögöt! Én még Tasziló öcsém vagyok. Ha szép az idő és jó kedvem van, önmagamnak az unokaöccse. Szóval, ha azt akarta, hogy maga mellett is ugyanazt a szánalmas szerepet játsszam, amelyre valamikor a mamája utalt, akkor ezt elmondani bűn volt, lelketlen kokettéria, a mély érzésnek pajkos, vásott kicsúfolása. Mert én még, igenis, bolondulok, ha egy szép asszony bolondít.
- Még ha rossz asszony volnék is... pedig tudja, hogy nem vagyok az... akkor se bolondítanám Tasziló bácsit, aki nem tudom, hány évig udvarolt a mamámnak...
- No, a viszonzatlan szerelemből nem származik vérrokonság! És ha csak ez az aggodalma, Iduska, akkor biztosíthatom, hogy köztünk nincs kánoni akadály.
- De az csak akadály, hogy most már nem Tasziló bácsiba vagyok szerelmes, hanem az uramba?!...
- Ez, sajnos, már figyelemreméltó körülmény. De én be fogom bizonyítani magának, Iduska, hogy ez a csibész nem érdemli meg a maga szerelmét. Hogy magának vissza kell térnie a hű, a megbízható irodalomhoz.
- No, hallja, Tasziló bácsi, maga a leghálátlanabb ember a világon!
- Én? Ugyan miért?
- Már megengedjen, de az csak hálátlanság, ha így beszél az uramról?! Egy évvel ezelőtt, amikor a mamáék Bécsbe költöztek... Az igazat megvallva, én még ma sem értem, hogy Tasziló bácsi mért nem ment a mama után Bécsbe?
- Hát Bécsben nem nyithattam ügyvédi irodát. A magyar jogot se tudtam megtanulni soha, és most elkezdjem tanulni az osztrákot? Aztán meg, ha a Nemzeti Színházban sem adják elő a darabjaimat, képzelheti, mennyire nem adják elő ezeket a Burgban!... Mit csinálhattam volna?! Fájt a szívem, de itthon cseppentem.
- Szóval, mikor a papát felvitték Bécsbe bankigazgatónak, és így a mamától is el kellett válnunk, nem volt a világon elárvultabb, hajléktalanabb és megfagyottabb gyermek, mint maga, Tasziló bácsi. Ekkor az én uram, aki olyan Lohengrin, aminő az operában elő van írva, azt mondta: "Azért Tasziló bácsit nem szabad megfosztani az otthonától, a karosszékétől, a megszokott kényelmétől. Tehát mi átvesszük a papáék lakását és bútorait, a papáék majd újonnan berendezkednek Bécsben. Így Tasziló bácsinak megmarad az otthona, a karosszéke, a megszokott kényelme."
- És csakugyan átvettek engem is a régi bútorokkal.
- Elég az hozzá, az uram érdeme, hogy ez a nagy változás Tasziló bácsit érintette a legkevésbé. Hogy míg mi mindnyájan költözködtünk, Tasziló bácsi ott maradt, ahol volt. Hogy míg a családunkban mindenki helyet változtatott, Tasziló bácsinak moccannia se kellett, csak a világ fordult egyet Tasziló bácsi körül. És ugyancsak az uram volt az, aki egyenesen kérte a mamát, hogy a Jozefint ne vigye magával Bécsbe, hanem hagyja nálunk. Ő mondta a mamának: "Tasziló bácsi megszokta, hogy Jozefinnal legyeskedjék, Tasziló bácsinak kényelmetlen volna az, ha ezentúl egy új szobalánnyal kellene legyeskednie." És tessék, Tasziló bácsi azt az embert, aki már régóta mindig csupa figyelem Tasziló bácsi irányában, röviden csak csibésznek nevezi.
- Hát nem az?!... Persze, a kötnivaló azt mondja magában: "Amíg ez a vén fogatlan kutya körüljár a házamban, addig nyugton alhatom!... Sok betörőt ugatott el ez már az apósom portájáról is!... Megérdemel annyit, hogy néha megsimogassuk és azt mondjuk neki: "Tasziló bácsi hű kutya, derék állat!"... Nem kell minduntalan hazanézegetnem, mert Tasziló bácsi, mihelyt tiszti uniformist lát, úgy kezd üvölteni, hogy a klubban is meghallom!" Érdemel az ilyen ember kíméletet? Hiszen rajtam nem is múlnék!... Megmutatnám én neki, hogy nem vagyok annyira fogatlan, mint ő képzeli!... De, hiába, maga még nincs tisztában azzal, hogy ki ez az ember, és hogy ki az, aki magát megérdemli. Jól van, majd át fogja látni később. Hát várok.
- Mondja, Tasziló bácsi!... Nekem olyan furcsa, ha arra gondolok, hogy maga régebben... talán szóról szóra ezt mondta a mamának is?
- Kicsoda? Én? Ugyan hová gondol?!... Én, tulajdonképpen, annyira komolyan, mint magának, a mamának sohasem udvaroltam. Nem is udvarolhattam volna... hiszen akkor még azt se tudtam, mi fán terem az igazi szerelem!... akkor én még gyerek voltam! A mama nekem nem annyira ideálom volt, mint inkább csak barátnőm. Azt mondhatnám, hogy: anyai barátnőm. Ő volt az, aki buzdított, bátorított. Hiszen tudja, hogy milyen finomlelkű asszony és milyen jó ízlése van!... Nagyon tetszett neki Bakócz Tamás. És ez persze jólesett nekem, pedig akkor még nem tudtam, hogy ezt a tragédiámat sohase fogják előadni. Hát hogyne ragaszkodtam volna a mamához!... Igaz... Még nem is kérdeztem... Pedig, mióta hazajött Bécsből, mindig meg akartam kérdezni... Hogyan találta szegényt?
- Köszönöm kérdését, eléggé jól van. Csak nagyon hízik, és ez kétségbeejti. Nem is közönséges dolog, hogy a legutolsó esztendőkben mennyire elkövéredett. Ahogy elnéztem, mennyit hízott azóta is, hogy utoljára láttam, az jutott eszembe, hogy Tasziló bácsi őt valamelyik darabjában "a szfinx"-nek nevezte el. Hát, bizony, olyan széles már, mint egy operaházi szfinx. Igaz!... elfelejtettem mondani... kérdezősködött Tasziló bácsiról is.
- És maga mit mondott neki rólam?
- Elárultam neki, hogy megint darabot ír.
- Csudálkozott rajta?
- Nem. Csak azt mondta: milyen disznóság, hogy még most sem akarják előadni Tasziló bácsinak egyik vagy másik darabját!...
- Igazán? A derék, jó asszony!... Mindig szerette a darabjaimat. Különben is, ő csupa jóság. Lássa, ő sohase csúfolta ki az érzéseimet... Ha nem is vigasztalhatott meg, sajnált és gyöngéden bánt velem. Sohase hittem volna, hogy olyan szívtelen lénynek adhat életet, mint amilyen maga, Iduska.
- Nem értem, Tasziló bácsi, mi kifogása ellenem. Ha hibát követtem el, amikor elárultam, mennyire szerelmes voltam magába, valamikor régen: nem igyekszem-e mindig azon, hogy jóvátehessem a hibámat? Nem gondoskodom-e mindenről, amit Tasziló bácsinak a kényelme megkövetelhet? Kérdezze meg csak az uramat: nem igaz-e, hogy tegnap este majdnem hajba kaptunk, mert ő fel akarta forgatni a lakást, de én azt mondtam: "Erről szó se lehet... Tasziló bácsi így szokta meg, hát mindennek úgy kell maradnia, ahogy van"...?!...
- Na igen. Ha az álnok Iduska nem akarja doktor Lohengrinnek azt mondani: "Fiam, ezt én nem akarom így... és ha a fejed tetején táncolsz, akkor sem lesz így"!... ilyenkor, ürügynek, villámhárítónak, jó a Tasziló bácsinak csúfolt udvarló is. Ennek már úgysem árt, ha férjemuram még egy pár gutaütést utalványoz neki... Tasziló bácsi egyébre már nem való, de mumusnak még megjárja. De kapott-e Tasziló bácsi tegnapelőtt csak egyetlenegy csókot is, bár kész volt ezért örökre eladni szerelmének minden jogát, az ősit csakúgy, mint a szerzettet? Kit nevetnek ki, mihelyt a szerelméről kezd beszélni?... nem az elkábított, fellovalt, bolonddá tett, megőrjített Tasziló bácsit? És lássa, a szegény mama sohase gúnyolta ki bennem a minden részvétre méltó írót. Ellenkezőleg. Ő tartotta bennem a lelket... ő emelt fel és támogatott, amikor elcsüggedtem... kétszer-háromszor is meghallgatta egy-egy színdarab-tervezetemet, rögtön elolvasta, amit megírtam, ő volt a tanácsadóm és a múzsám... ő volt az egyetlen, aki kitartóan hitt a tehetségemben. Maga pedig, ugyanabban az órában, amikor megtagadta tőlem azt az egyetlenegy csókot!... ugyanabban az órában, csak úgy, mosolyogva azt kérdezte tőlem, hogy: tulajdonképpen miért is írok én színdarabokat?
- Bocsánat, ez rosszakaratú magyarázat. Amikor azt mondtam, hogy: tulajdonképpen nem érdemes színdarabokat írni, ha ezeket sohase adják elő, azt is mondtam, hogy: nekem ma is nagyon tetszenek a Tasziló bácsi színdarabjai, pedig ma már öregebb vagyok.
- Nem tetszenek. És sohase tetszettek. Ez a keserű igazság.
- Legalább a múltamat ne vádolná. Hiába tanultam meg könyv nélkül kétezer sorát?
- Kétezer ördögöt!
- Ej, Tasziló bácsinak ma rosszkedve van!... És mert, ha rosszkedvű, akkor nagyon csúnya ember, hát én most egy félórára itthagyom... úgysem olvasta el még az esti lapokat. De ne szökjék ám meg!... Szeretném, ha egy félóra múlva elkísérne a szabóhoz, aztán meg a kiállításba... Emlékszik még, hogy tizenegy esztendővel ezelőtt, az első nagy kiállítás idején, milyen sokat sétálgattunk együtt a ligetben? Mindent maga magyarázott el nekem... de engem semmise érdekelt, csak A szfinx, meg Aba Sámuel... akkor kezdte tervezgetni Aba Sámuel-t... Emlékszik?
- Nem emlékszem. Csak arra emlékszem, hogy ma már egyszer eltűnt félórára, és a félórából másfél óra lett, mert Stefike így, Stefike úgy!...
- Nonono! Stefikéről nem szabad rosszat mondani! Még Tasziló bácsinak sem szabad!
- Egyéb rosszat nem mondok róla, csak azt, hogy van egy gyűlöletes tulajdonsága. Nagyon lefoglalja előlem a mamáját. Még csak harmadfél éves, de mert a nőnemhez tartozik, hát máris ellenségem.
- Még nagyon jó barátok lesznek. Tizenkét éves korában szerelmes lesz Tasziló bácsiba, és könyv nélkül fogja tudni azokat a verseket, amelyeket Tasziló bácsi még csak ezután fog megírni. És ha akkor megint kiállítás lesz Budapesten, Tasziló bácsi fogja megmutatni neki az iparcsarnokot, a gépházat, az akváriumot...
- Nem, nem pesztrálok több gyereket. Eggyel már nagyon megjártam.
III.
Hat év múltán:
- Tasziló bácsi, édes, kedves, aranyos, Tasziló bácsi, ugye, lesz olyan szíves és vigyázni fog Stefikére addig, amíg Veldenből visszajövök? A kisasszonyt egész napra el kellett engednem Klagenfurtba... már két hete rágja ezért a fülemet... és ha ezt a három vizitet még ma se rázom le a nyakamról, hanem megint csak halogatom, halogatom: végre is örökre adós maradok vele, és három asszonnyal megint megszaporodott az ellenségeim nagy tábora...
- Iduska, nekem nem tetszik az, hogy maga éppen akkor megy Veldenbe vizitelni, amikor a kisasszonya Klagenfurtban van. Az meg még jobban nem tetszik, hogy Stefikét Veldenbe nem viszi magával...
- Két szóval megmagyarázhatom...
- Ne magyarázza. Nekem ez az egész história nem tetszik. Főhadnagyszagot érzek.
- Ej, ne mókázzon, Tasziló bácsi!...
- Én nem mókázok. Tudja, elvben egyetértek magával. Mert az a fráter, akinek ilyen felesége van, mint maga, és mégis megállja, hogy két hónap alatt mindössze kétszer látogassa meg a családját
- Pörtschachba nem jöhet el Budapestről minden másodnap. És mért ne végezné otthon nyugodtan a dolgát? Tudja, hogy nem vagyok itt magamban...
- Igen, tudja, hogy árgus szemmel őrzöm magát!... Nos hát, az ilyen fráter megérdemelné, hogy akármi történjék vele!... Istenem, milyen szörnyű állat is minden férj, a maga nevetséges, ostoba elbizakodottságában!... Hát hiszen, ha csak róla van szó, én nevetnék a legelőször és a legjobban!... Csakhogy az erkölcs se kutya!... de nem ám!... És kinek a kötelessége figyelmeztetni a tapasztalatlan asszonykát, mikor ez a legnagyobb meggondolatlanságokba akar belebonyolódni, ha nem az öreg élet- és emberismerőnek, az atyai jóbarátnak?!...
- Tasziló bácsi, ne legyen ilyen csúnyán féltékeny! Ha az uram volna féltékeny, aki alig lát heteken át, és azt se tudja, hol járok mit csinálok: ezt még meg tudnám érteni. De hogy Tasziló bácsi féltékeny, aki minden lépésemet látja, aki könyvet vezethetne arról, hogy mit csinálok, aki a nap bármely percében bekötött szemmel is eltalálna hozzám: ez már mégis hallatlan! Hiszen Tasziló bácsi láthatta a legjobban, hogy én a főhadnagyot nem is vettem komolyan!... nemcsak hogy nem tüntettem ki, hanem észre se vettem!... Mit akar ezzel a szegény főhadnaggyal? Higgye el az én asszonyi tapasztalatomnak, hogy a legkevésbé veszedelmesek, a legszelídebbek közül való.
- No nekem egy főhadnagy sem tetszik addig, amíg meleg, amíg végképpen ki nem hűlt!... És női lénynek, józan állapotban, nem hiszek addig, míg utol nem ér a gutaütés, a paralízis vagy az aggkori elmegyöngeség.
- Pedig, hogy a nő csupa álnokság, ez a föltevés ma már nagyon elavult dolog. Régente így lehetett, míg a nő csak tudatlan rabszolgáló volt, de a nő helyzete ma már egészen más, sokkal függetlenebbek, öntudatosabbak és bátrabbak lettünk, semhogy ma is rá volnánk utalva az örökös hazudozásra. És az új darabjába ne is vigye bele ezt a felfogást, mert azt fogják mondani, hogy nagyon elmaradt a világtól.
- Nem fogják ezt mondani, semmit se fognak mondani. Hiszen, ha legalább már rosszat beszélnének a darabjaimról! De azokról a darabokról, amelyeket nem adnak elő, hiába jelennek meg nyomtatásban, nem beszél senki. Még maga sem beszél. Azelőtt, régente, maga, az egyetlen, elolvasta a darabjaimat, vagy meghallgatta, ha egy-egy jelenetet felolvastam. Most már, mindenféle ürüggyel, mindig elbújik a felolvasás elől. Ismer valamit Catiliná-ból? Nem. Most már nem is beszél Catiliná-ról. Most már csak a főhadnagyról beszél.
- Nézze, Tasziló bácsi, maga jól tudja, hogy a szemrehányását nem érdemeltem meg. Ez a rosszhiszemű érzékenykedés tehát csak arra jó, hogy én lekéssek a háromórai hajóról. No, ne kívánja ezt! Legyen jó fiú, és ne kéresse magát tovább, vállalja Stefikét. Nem lesz olyan nagy robot. Hét órára már itthon leszek.
- Nem vállalom. Hogy megint úgy járjak vele, mint a Lidón, amikor nem tudtam legombolni a nadrágocskáját és baj lett belőle? Nem. Én már kiöregedtem a pesztraságból.
- Ej, akkor még csak negyedfél éves volt, most pedig már nyolc és fél! És tudja, milyen jó kisleány, nem valami nagy feladat szemmel tartani. Úgy el fog játszogatni a többi gyerekkel, hogy - majd meglátja - nem okoz semmi alkalmatlanságot. Nem is kérem másra Tasziló bácsit, csak arra, hogy ne veszítse el szem elől. Ahelyett, hogy a kávéházban a kártyázóknak kibicelne, vagy egyedül sétálgatna: ma a zenét fogja hallgatni, és egy padon szivarozgatva elnézi, hogyan játszogatnak a gyerekek.
- És ha Stefike hamarabb elunja, mint én?...
- Elviszi járkálni... uzsonnálni a tejcsarnokba... vagy egy kicsit a vízre... és mesél neki. Hiszen tudja, hogy Stefikének az a legnagyobb mulatsága, ha Tasziló bácsinak a meséit hallgathatja!... Úgy látszik, örökölte ezt a gyöngémet.
- Csakhogy nagyon ismeri már a mese-repertoáromat. És nekem aligha fog eszembe jutni valami, amit már négyszer-ötször el nem meséltem volna neki... Hopp, megvan!... Elmondom neki most készülő darabomnak, Orfeusz és Euridiké-nek a tartalmát, mese formájában!... Legalább megtudom, mindjárt előre, milyen hatást tenne a közönségre, ha mégis előadnák.
- No, lássa, ez kitűnő gondolat!... Hát igazán?...
- Mikor tudok én magától valamit megtagadni? Csakhogy... ezen a világon minden: adsza és nesze... hát mit kapok érte?
- Egy szép puszit.
- A szájamra?
- Isten neki, a szájára!... Hanem el ne áruljon ám az uramnak, mert agyonver!... Hiszen tudja, mit mond!... Hogy Tasziló bácsi neki még nagyon is Tasziló öcsém!...
IV.
Másfél óra múltán:
- Tasziló bácsi!... Tasziló bácsi!...
- Mi az, Stefike?
- A Sárika, a Pimpike meg a Tusika... azt mondják, hogy ők is nagyon szeretnék hallgatni a mesét!... Szabad nekik is hallgatni?
- Szabad, ha nem szaladgálnak folytonosan, hanem csöndesen lesznek, és meg se moccannak. Aki egyszer felugrik, az többet nem jöhet vissza.
- És a Gretel is hallgathatja?
- De hiszen a Gretel egy szót sem ért magyarul!...
- Azt mondja, hogy az nem baj. Neki a mese még jobban tetszik akkor, ha nem érti.
- Hát én nem bánom. De a Gretelnek se szabad közben szaladgálnia.
- És hallgathatja a Tusika francia kisasszonya is?
- Hallgathatja. Legalább meglátom, milyen hatást tenne a külföldön.
- Mit mond, Tasziló bácsi?
- Csak azt mondtam, hogy mindenkit idehívhatsz, aki a mesét hallgatni akarja... de aztán csend legyen!...
Öt perc múltán:
- Hol volt, hol nem volt, még az óperenciás tengeren is túl, volt egy öreg költő, bizonyos Orfeusz nevezetű. Hogy a másik neve mi volt, azt már nem tudom bizonyosan. Azt hiszem: Ede. Igen, igen, most már eszembe jutott, csakugyan Orfeusz Edének hívták. Hát ez az Orfeusz Ede... egyszer csak mit gondolt magába?!... elővette a lantját, és kiment a pusztaságba, hogy megszelídítse a vadállatokat...
- De hát mért akarta megszelídíteni a vadállatokat?... Hiszen a vadállatok úgy szépek, hogyha harapnak!...
- Stefike, ne szólj közbe, mert akkor sohase lesz vége a mesének. Azért akarta megszelídíteni a vadállatokat, mert Apolló, a költők királya, megparancsolta, hogy mindenki, aki a költők nemzetségéből származik, éjjel-nappal a pusztaságban járkáljon, és ha szél fúj vagy jégeső esik is, akkor is mindig nyomában legyen a vadállatoknak, hogy lantjának zenéjével megszelídíthesse ezeket. Csakhogy azok, akik még Orfeusz Ede előtt indultak el a pusztaságba, mind igen rosszul jártak, mert vagy úgy összebarátkoztak a vadállatokkal, hogy még ezeknél is harapósabbak lettek, vagy pedig, ha nem akartak a vadállatokkal barátkozni, hát ezek megették őket. Azért az öreg Orfeusz azt mondta magában: "Megyek a pusztaságba, és lantom zenéjével meg fogom szelídíteni a vadállatokat, mert így parancsolta nekem az én uram-királyom!"...
- Ugye, Tasziló bácsi, ez az öreg Orfeusz bolond volt?
- Bizony, bolond, édes Stefikém. Mert a vadállatok már messziről meglátták, és azt mondták egymásnak: "Nézzétek, ott jön Orfeusz Ede, az öreg költő, aki lantjának zenéjével meg akar bennünket szelídíteni!... Szaladjunk el messzire, olyan fürgén, ahogy a lábunkat bírjuk!... hogy amikorra ideér, ne találjon senkit, akit megszelídíthessen, és nevethessünk rajta!"... És egy-kettő, a nyakukba szedték a lábukat, és ahányan voltak, annyifelé szaladtak, úgyhogy mikor a öreg Orfeusz Ede cammogva odaért, már csak bottal üthette a vadállatok nyomát.
- Hahaha!... Hihihi!...
- Ezen aztán az öreg költő nagyon elbúsult, és azt mondta magában: "Hát vigye el az ördög a vadállatokat! Nem gondolok többet rájok, hanem fölkeresem az én tündérkirálynőmet, bizonyos Euridike nevezetűt, és sokáig fogunk együtt élni, hogyha meg nem halunk." Csakhogy hetvenhét év telt bele, amíg a pusztaságba ért, aztán másik hetvenhét év, amíg visszament, és eközben Euridike tündérkirálynőt, aki eltévedt az erdőben, a rossz szellemek elvitték az alvilág fejedelméhez, bizonyos Plútó Aladárhoz.
- Úgy hítták, ahogy a papát?
- Úgy biz azt!...
(Tasziló bácsi mind jobban belebonyolódik a mesébe. A hallgatóság egy kis idő múltán feszengeni kezd. Végre Stefike megszólal:)
- Tasziló bácsi, ez a mese nem szép! Meséljen mást! Mesélje el a Hüvelyk Matyi-t! Az nagyon szép!
(Tasziló bácsi megharagszik:)
- Eredj, te taknyos!... Már te is olyan szívtelen vagy, mint az anyád?!... Meg a nagyanyád?!... De megállj!... Neked már nem is leszek a házibarátod!...
(A többiekhez:)
- Hát gyerekek, aló-mars!... menjetek játszani!... A mesének vége!...