A házasság első éve
szerző: Tömörkény István
A maga gazdájává lenni annak, akinek semmije sincsen, nehéz sors. Bár mégis mindenki azon igyekszik, és forgatja elméjében a gondolatokat, hogy miként tehetné. Mindszenti Mihály zsöllérember is hasonlóképp volt, de hiába gondolkozott, mire se tudott menni. Nem volt öreg ember, nem mondható, csak tavaly házasodott. De ez a szó nála nem volt igaz, mert sem házassága előtt, sem házassága után nem volt neki háza. Azelőtt mint béres legénykedett, s elvette egy napszámos ember leányát, ki maga is csak zsöllérként élt valami gazda kisebb tanyáján. Vannak ilyen kis tanyák, amikbe lakót eresztenek, vagy hogy mert a tanya nagyon ócska, újat veret a gazda, s a régit azért nem bontja szét, mert kerül abba zsöllér. Mihály is ilyen helyre került, hogy Klárát elvette, mert azért, hogy valakinek tulajdon födele nincsen, se legénynek, se leánynak, csak összekerülnek, hogy egymásé legyenek. Isten rendelése ez, de gyarló emberi elme nem látja meg a felsőbb hatalmak intézkedéseit, hanem inkább gúnyt űz azokból, kik szegény sorsukat nem tekintve, életük folyását esküvel közösre váltják. Mondják róluk, hogy: két bolondból lett egy pár - másképp pedig Mihály sorsát olyképp festik, hogy eddig csizmában járhatott, ezentúl meg majd mezítláb ténfereg. Mihály nem bánta a szóbeszédet, ügyet se vetett rá, s Klárával el voltak valahogy, napszámra ment az egyik is, napszámra ment a másik is, ha lehetett, egy földre, ha nem lehetett, külön. Ez nem baj, este a gyalogösvényen, amely az ócska zsöllérházhoz vezetett, csak találkoztak, s azontúl fogva együtt mentek hazafelé. Lehetős szorosan egymás mellett, mi onnan gondolható, hogy vállaikon a kapák gyakorta összeütődtek. Szép hangja van a kapának; úgy alkonyatkor olyan, mintha valahol messze harangoznák az Úrangyalát.
Közben Mihály is, mint minden ember, forgatta különféleképp a fejében a sorsát, és legkivált azon járt az esze, hogy a maga gazdája miként lehetne. Minél jobban gondolkozott, annál jobban odajutott, hogy sehogy. Ez baj, mert ha jól keressük, lehet olyan idő, amikor Klára már dologra nem mehet, itthon is lévén elvégezni való s miegymás. No, és ez a rozoga tanyaház se sokáig állja már a dicsőséget, hátulsó oldalát épp a héten kellett akácrudakkal föltámogatni, hogy időnek előtte világgá ne induljon. Aggodalmas gondolatok voltak ezek, és bús sóhajtással nézett el esténként Mihály a tanyaház ablakából a földek fölött, amely mind a másé, s bár az ő keze munkája nyomán is, mind csak másnak terem.
Ez így is maradt volna örökké, ha messze kint a nyomásszélen, ahol már nem a tanyák világa van, hanem a pusztaság kezdődik, új dolgok nem történnek. Az emberek kifundálták, hogy oda erdőt kell ültetni. Úgyde volt már ott erdő. Azonban nem rendes, hanem csak úgy összevissza nőve, és nem álltak katonás sorokban a fák. Nem is ültette azokat senki, valaha régen egy magot vitt oda a szél; vagy épp szálló madár is kiejthette a csőréből, mikor kicsinyeinek vitte volna: elég az avval, a mag megfogamzott, a fa felnőtt, és úgy támadt a nyomán az erdő magától. De hát hiába, nem az, amilyen kellene, így azt határozták, hogy kiforgatják. Hirdetést adtak közre, hogy jöjjenek az emberek ehhez a munkához, és egészen újfajta árakat szabtak hozzá. Az erdőből vállalhat mindenki akkora földet, amennyiről gondolja, hogy bír vele. Azon a földön tartozik kiirtani az erdőt, de egészen alapjában. Nemcsak hogy éppen kidönteni a fát, hanem kiszedni a földből a tönköt, a mély gyökereket. Ezért a munkáért öt évig a föld ingyen az övé, kivéve, hogy az irtás után csemetefákat tartozik bele ültetni, de a csemetéket is ingyen kapja. Közükbe vethet krumplit vagy dinnyét, meg a széleken kukoricát termelhet. S ami fát kidöntött, az is az övé, pénzfizetés nélkül. Ennyi mindent kap ingyen, ezért támadt is a neve, mert úgy hívják őket: ingyenös embör.
Mindszenti Mihály is, hogy ezen életmódról tudomást szerzett, elment Klárával együtt ingyenes embernek. Ehhez a gazdasághoz nem sok eszköz kell, csak fejszék szükségesek hozzá, és balta, fűrész, meg annyi élelem, amely az új termésig kitartson. Másképp csak dolog kell hozzá és egészség, kibírni azt a nyomorúságos életet. Mert hogy valaki el bírja képzelni, mi az a vadonirtás, az ember harca a természettel, azért nem kell Amerikába menni, itt meglátható a pusztaszélen. Csak úgy a maga egyszál fejszéjével esik neki az erdőnek az ingyenes ember; szinte nehéz elgondolni, miként bírja a földből a maga egyszerű eszközeivel a hatalmas törzsek óriás tönkjeit kiszedni. Míg a hosszú törzseket a tanyákra elhordják, megveszik új épületekhez mestergerendának, a többi ottmarad az irtott föld szélén, nagy halmokban, mert hiszen fűtőszerszám a tanyákon nem kell, van mindenkinek magának, azt meg nem veszi senki. Ő maga tüzel belőle télen, amennyi kell a lakásban.
A lakás... A vasutak gyakran haladnak el faluszéleken, ott a kocsi ablakából szerfölött apró kis zugépületeket lehet látni. Csak úgy vályogból van minden ragaszték nélkül összerakva a négy faluk, a tetejük lapos, s az ajtónyíláson halad ki a füst. A cigányputrik ilyenek, s a lakások legutoljának lehetne gondolni ezen odúkat. Pedig dehogy. Az ingyenes ember lakása az, a földbe ásott gunyhó. Egy nagy négyszögletes lyuk a földben, alighanem valamely kiásott fatönknek a helyén. Némelynél a földbe vágott lépcsők vezetnek le hozzá, de akkor igen tág marad az ajtója, s bever rajta télen a hó, meg elönti a nyári zápor. Hát inkább csak az ajtónyíláshoz létra van támasztva, azon másznak föl-le. A teteje abból áll, hogy faágak szolgálnak a négyszögletes lyuk egyik szélétől a másikig, ez aztán meg van hordva kukoricaszárral, száraz bozóttal, földdel, s a jó anyaföld azon újabb eleven bozótot terem. Ilyen lakásban lakik Mindszenti Mihály, meg a többi, aki ott irtást vállalt, akik a kultúrának éppoly előharcosai, mint a dakotai farmer. Másként nem lakhat, mert a föld csak öt évig az övé, azután mehet tovább, újabb irtásra, ha van.
Itt éltek, mint e helyeken élni lehet. A pusztán nem jár senki, csak az erdőtiszt lovagol ki olykor hozzájuk, hogy a végzett munkát megtekintse. Máskülönben csend van a tájon, az irtás szélén a maga buckáival már mindjárt a puszta következik, azon nem jár más, csak a két Rózsák vezetése alatt a rideg barom.
Klára itt, ezen környezetben és ezen földbeásott barlangban gyermeknek adott életet. Persze, ehhez azonnal törvényes dolgok következnek. A huszonnégy óra alatt való bejelentése a születésnek, a keresztelés meg mi egyéb. Talán fölösleges említeni, hogy a törvények e helyen a maguk szigorú megállapodásaival annyit se nyomnak a latban, mint az a sas, amely a puszta fölött átsuhan. A gyermek megszületett és élt. Mihály, mikor az ideje s az időjárás engedte, bevitte a tanyák központjába, ahol van pap is, anyakönyv is, ott a gyermekét Pálnak keresztelték, mert Klára apját is, bizonyos nevezetű Rengő Pált, mint neve mutatja, szintén Pálnak hívták.
A Pál gyermek egy darabig élt anyja emlőjén a barlangban, utóbb azonban meghalt. Ez közös sorsunk, hogy idővel közanyánk ölébe menjünk, de Pál ezt igen korán, mondhatni idő előtt tette meg. Elhatározása gyors volt úgy látszik, örökölte apja keménységét, ki egymaga állt egy szál fejszével neki az irtatlannak. Pál este köhögött, s bár a székifű virágából hathatós meleg levet Klára még akkor éjjel főzött neki, köhögése nem csillapodott. E tekintetben a székifű virága nem használt, mert bár az jó orvosság, de a főzése meg ismét füstöt támasztott a barlangban, s így, amint az életben is elég példa mutatja, a jó igyekezet rossz eredményeket szült, és ezek nyomában Pál reggelre a maga egész rövidségében kinyúlt.
Gyermekkorában ki hallotta pásztortűznél danolni a megölt legény történetének nótáját, kit hiába költött az apja, az anyja, mert csak a babája szavára támadt föl, s azt kérdezte tőle: csináltatsz-e néköm diófakoporsót: Mire babája azt mondta: csináltatok, csináltatok, márványkűkoporsót. Mihály is csináltatott volna, ha tehetsége volt volna hozzá, Mindszenti Pál részére márványkűkoporsót, de kő ezen a tájon mentül kevesebb van, márvány pedig éppen nem találkozik. Az Úr kegyelme a márványt más népek közé adta, hogy azok is élhessenek.
Mihály, ily formán állván a dolgok, fűrészelt deszkából koporsót szerkesztett, és Pált abba tette.
- Csókolj még rajta egyet - nyújtotta Klárának -, majd aztán leszögezöm.
Leszögezte, és a hóna alá fogván a kis ládát, kimászott vele a létrán a barlangból. Azzal aztán el-beindult a tanyák közé, a központ felé, hol vannak oly emberek, kik hivataluk szerint temetések végzésére alkalmatosak. Klára is ment volna, de részben erre a dologra még nem volt képes, mert erejét a betegségen kívül a Pál halála fölött érzett bánat is fogyasztotta, továbbá otthon is kellett maradni valakinek.
Mihály gyermekét, Pált eltemették a központi temetőbe, a kántor tett fölötte némi éneklést. Mihály nyújtott is érte a kántornak annyit, amennyi tőle telt. Azután hazament Klárához, s voltak ismét így, mint Pál jelenléte előtt voltak. Mihály irtotta az erdőt, ásta ki a tönköket, és Klára, amint bírta, segített neki. Egyhangú élet ez, s a Pál elmúlása után való időkben csak az hozott bele némi változatosságot, hogy egy napon a verem előtt megállott egy lovas városi pusztázó katona. Pöcsétöt hozott. Ez egy cédula, amivel a bíró vagy kapitány elé idézik az embert. Úgy szokás magyarázni, hogy a kint való nép azért hívja e darab papirost pöcsétnek, mert a kapitány részéről ha való, rajta van a város címere, a bíróság pedig a saját pecsétjét üti rá. Úgy gondolom, hogy nem így van a dolog, hanem hogy a kintvaló tudásába átöröklődtek még ma is a régi magyar királyok törvényei: a pecséttel való törvénybe-idézés: a citatio cum sigillo.
Bár ez nem ide való beszéd. Elég is belőle annyi, hogy a pecsét Mihályt a városba citálja a rendőrbíró elé. Elment, nem lehet mondani, hogy nem ment volna, mert éppen kilenc óra hosszat gyalogolt, míg a városba beért. A rendőrbírónak beadta a pecsétet. Annál ott volt már a hivatalos írás, mely szerint Mindszenti Mihálynak Pál gyermeke az orvosi tudomány tökéletes mellőzésével ment a másvilágra. Mihály felelősségre vonatott, hogy miért nem hívatott orvost? E kérdés a pusztai barlangból előkerült Mihályra nézve annyira furcsa, hogy rá felelni se tudott. Két forintot inkább bírságba fizetett, és arról rendes nyugató írást kapott. Azt zsebre tette, és kilenc órát gyalogolván ismét, éjfélre hazatért. Klára fölneszelt, mikor Mihály a barlangba bemászott.
- Kend az - kérdezte -, Mihály?
- Én.
- Hát miben járt kend? Tán elvöszik a fődet? - kérdi tovább az asszony.
- Nem - felelte Mihály -, dehogy. Csak írást adtak arrúl, hogy mink öltük mög a Palikát. Hogy aszongya, ha doktort hozattunk vóna, nem halt vóna mög. Két forintot is fizettettek velem bírságba.
Klára könnyei megeredtek. Mihály egy kis üveget az asztalra tévén, mondja:
- Hoztam a hajadba kétgaras árú szépszagú olajat.
Hogy Klára nem felel, Mihály egy darabig meredten áll a veremben. Azután étel után kezd szótalan kotorászni, mert régen volt, amikor utoljára evett.