A házas élet boldogsága
szerző: Kis János
Egy nőtelenhez.
Te magán evezsz csendes bárkában
Boldogság szép szigete felé:
Én feleségem társaságában
S gyermekimmel vándorlok belé:
Hiszed-e, hogy bár gondjaim nagyok,
Még is náladnál nyertesebb vagyok?
Hogy meglássuk, mellyikünké jobb út,
Jer, mérjük sorsodhoz sorsomat.
Ime nekem annyi zsold alig jut,
Hogy tarthassam népes házamat:
Néked sok kincs alszik szekrényedben,
Sok arany zeng cseng mindég zsebedben.
Félre micskét ha tudnék is tenni,
Képet, bábot s más játékot is
Kell Lízimnek s Lajoskámnak venni;
S néha nyújtni ajándékot is.
Illy díbdábra te, barátom, noha
Pénzes vagy, nem adsz egy fillért soha.
Kérded, millyen asztalom pompája? -
Két tál étek, a mi itt terem;
Egy pohár bor csak ritkán jő rája,
S azt is mindég vízzel keverem.
A tiéd sültet s tortát bőven ád,
S puncsot s tokaji nectárt köszön rád.
Hát köntösöm? Méltán cifrábban jár,
A ki asszony s gyermek nélkűl él,
Kik között melly könnyen érhetne kár -
Rost s pih, mellytől a csínosság fél.
S ha apróim tejet ozsonnáznak,
Könyveimen szűke nincs a máznak.
Míg nekem, ha foga jő fiamnak,
Ébren kell sok éjet tölteni,
Rád egy kegyes isten az álomnak
Édes mákját szokta hinteni,
S a míg fülem gyermekrívástól cseng,
Neked Phoebus lantja égi dalt zeng.
Ennyi bajom van, s bár lenne több még,
Oh, ezt melly könnyen szenvedném el!
De ha sorsod enyém volna, az ég
Nem verhetne súlyosb kereszttel. -
Hadd beszéljek egyszer, jer, lelkedre,
S csipős lúgot hadd öntsek fejedre!
Mit nyersz, hogy szakácsnéd hatalmában
Van szíved, erszényed, asztalod,
S ásítasz sok vendégid sorában,
Kiknek hasát ingyen hízlalod?
Százszor inkább tíz gyermekre költsek,
Mint illy mérget életemre töltsek!
A midőn a rossz kedv szemed szőrét
Öszvehúzza, mondd meg, remete,
Ki tépi el e rossz daemon tőrét?
Elméd vídúlást remélhet-e?
Nálam tüstént derűl az ég, hívem
Ha ezt mondja: "Mi baj ért? szólj, szívem!"
Hát a téli estvék - oh, valóba
Csigaháton mászhatnak veled!
Állhatsz-e szép képeiddel szóba,
Bennek bármelly kedvedet leled?
Én, míg szívem nyájasságban részt vesz,
Azt sem tudom, az idő hová lesz.
De, barátom, legteljesb tegzekből,
Lőnek a pajkos leányok rád,
Csúfot űzvén a vén legényekből,
Kiket vérbe márt minden kis vád:
Mi szépek közt meg merünk jelenni,
Akkor is, ha napunk le kezd menni.
Végre ha ver kínos verítéked,
Ki törölgeti homlokodat?
S a halál mikor sírt ásat néked,
Ki fogja bé te szemhéjadat?
Én, elhúnyván, kedvesem karjába,
Vígan lépek Charon csónakába.