A háromszínu kandúr
szerző: Jókai Mór
A kutya hatalmas állat a világon. Különösen Magyarországon.
Kivált mikor már a bőre le van fejtve. Ez a kutyabőr még holta után is eleven. Mit mondok: eleven? Halhatatlan!
Ilyen elenyészhetetlen kutyabőr birtokában volt nemes Pugonyi Están uram – Kecskeméten.
Az ilyen kutyabőr másutt is a magyar hazában a különösségek közé tartozik. Először is: a tulajdonosának választói jogot ád (a 48-iki törvények értelmében), másodszor pedig – másodszor? Majd az ördög töri rajta a fejét, hogy mit ád neki még másodszor is!
Hanem hát az ilyen kutyabőrnek a virtusára nem sokat adnak Kecskeméten. Választói joga van ott már minden embernek, aki kétszobás házzal bír, vagy egy műhellyel, amelyben egy legénnyel dolgozik; egyszóval, aki tíz forint adót fizet a hazának. S aki még tíz forintot sem tud letenni a haza oltárára, az már nem polgár, csak gányó, annak a malom alatt az országgyűlése.
Hát bizony a nemes levélre való büszkeségért csak kinevették Pugonyi Están uramat. Régen, Dobzse László meg Lajkó király alatt érhetett az valamit; mikor a „Kalandorok” Kecskeméten tartották az üléseiket; ma bizony rá sem hederít senki.
No, az az egy, hogy „nemzetes uramnak” szólítják az embert. De azt a pusztabíró is megkapja.
De még ezenkívül abban a rossz hírben is állt Pugonyi Están uram, hogy „tudós ember”. Tudni kell azt, hogy Kecskemét egy olyan rendkívüli város, ahol minden ember otthon tartja az eszét. Senki sem megy a szomszédba kölcsönkérni egy kis „sütnivalót”.
Ezért lehetett az, hogy az én ott laktomban (két évig) még csak hírét sem hallottam, hogy egy prókátor volna a városban (negyvenezer lakos mellett). Akinek ott pere volt, végezte maga, vagy amikázott, de prókátorhoz nem ment. Ami pedig az orvosi tudományt illeti, azt akkoriban csak két emlékezetes alak képviselte: az egyik volt egy tősgyökeres magyar nevű, tudós férfiú, aki a hozzá kerülő paciensek számára zsinórra fűzött recepteket tartott, s ahogy következtek, úgy szakított le egyet a schédákból; volt olyan betege, aki tintaspeciest kapott, amitől fekete lett a nyelve, de meggyógyult tőle. A másik doktort pedig a neve és termete összeállításában doktor Pohoska névvel látta el a közvélemény. Ez háromszor bukott meg a pesti egyetemen a rigorozumon; a harmadiknál azt mondta neki a dékán: „perge asine, hic habes diplomam; occides homines”. Ezért nem is került soha Kecskemétre se kolera, se tífusz, se más cifra nyavalya. Mi az ördögöt keresett volna ottan? Csak egyetlen patika volt a piac közepén, oda jártak délelőtt a honoráciorok germinatívát inni, amit népnyelven kárminatívának hívtak (aztán meg a szép patikárusnénak udvarolni).
És pedig annak, hogy a prókátor ilyen korlátolt hatáskörnek örvendett a nagy alföldi városban, éppen nem a civilizáció hiánya volt az oka, hanem az az egészséges etika, amelyen az ottani közélet alapult. Először is politikával senki sem foglalkozott (még akkor nem voltak képviselőválasztások) s egymás vallását mindenki tiszteletben tartá. Azt mondják, nem tudom, igaz-e, hogy egy régi városi statutum elrendelé, miszerint annak, aki Kecskeméten vallásfelekezeti háborgatást idézett elő, rövid úton feje vétessék. Szent is volt a béke. Laktak ott feles számmal görögök, zsidók is; de az mindegy volt; nem támadt nemzetiségi kérdés. Aztán mindenki azt tartá, hogy abból, amit az Isten adott, meg kell élni: senki se költsön el többet, mint amennyi pénz a zsebében van. Kölcsön nem kért, nem adott senki. Akinek fölöslege volt, marhát vett rajta. Valóságos axiómát képezett az az adoma, amelyben egy öccs pénzt kér kölcsön a bátyjától s ezt a választ kapja tőle: „Ha nem adok neked kölcsön pénzt, akkor, öcsém, csak te haragszol meg énrám; de ha adok, akkor majd én is megharagszom terád, te is énrám”. Így aztán nem támadhatott processzus.
Ami pedig a medicina közvéleményt illeti, arra nézve a kecskeméti észjárás azt tartja, hogy könnyebb a nyavalyát kikerülni, mint keresztülgázolni rajta; annál fogva minden ember szépen elélt holtig. Párbajban, öngyilkosságban senki sem tette magát nevetségessé.
Mármost, ha a legpraktikusabb tudományok képviselőjének is ilyen kevés hatáskör jutott, milyen nagy elszigeteltségben kellett élni az olyan tudósnak, mint nemzetes Pugonyi Están uram, aki összegyűjté a fejében a klasszikus és orientális nyelvek minden tudományát; értett latinul, görögül, zsidóul, arabusul, még törökül is; amit a török basák írtak a kecskeméti, nagykőrösi bírákhoz, a kegyetlen deftereket mind el tudta olvasni. Ellenben a németet és a franciát megvetette. Azokat nem tartotta érdemesnek megtanulni.
Csak egy európai nyelvet tanult meg: az angolt. Bizony azt sem azért, hogy Shakespeare-t eredetiben olvashassa. Majd megtudjuk később, hogy miért. De azt is úgy szedte magába, ahogy az a latin helyesírás szerint olvasandó. Kámbridge herceget bizony nem mondta Kembridzs-nek, sem pedig a recapitulation-t rikepitsulesn-nek, de azért ha jött a zsidó szeszfőzőnek üzleti levele Liverpoolból, azt mégis csak őhozzá vitték tolmácsolás végett.
Gazdasága is volt a tudós férfiúnak: szép tagban a Talfáján. Meg lehetett volna belőle élni tisztességesen, ha parasztmódra gazdálkodtak volna rajta. Hanem ő neki ebben is különös ambíciói voltak. Holmi ordináré rozs, kukorica az ő vágyait ki nem elégítette, úttörő volt! Festő csüllenget, pirosító buzért vetett táblaszámra, amikből magyar indigónak és magyar karmazsinnak kellett előtámadni. Nem az ő hibája, hogy a siker elmaradt.
A szép szőlejét, gyümölcsösét emellett egészen elhanyagolta. Egy régi pandektában azt olvasta, hogy nihil de arbore! s ennek az utasítása nyomán mindent, ami „fáról származik”, életrövidítőnek tartott. A szőlőt pedig hagyta futni a földön, mint az uborkát.
Odahaza a Nagy-cegléd utcai házánál ellenben egy egész légió macskát tartott. Azok között voltak fehér-fekete, vörösfekete és fehér-vörös példányok, azután meg fehér-fekete-vörös egyéniségek. Tiszta fehér, fekete, cirmos és ordas nem tűretett meg közöttük. A két színben szerénykedők mindannyian a finemhez tartoztak, a három színben pompázók ellenben mind a gyengédebb nemhez. Ott is megtartják a divatot. Ezekkel a hízelkedő, alattomos, könnyűerkölcsű lényekkel volt tele a nemzetes úrnál minden szoba, ott törleszkedtek a pamlagon, ott doromboltak a kályha-padkán, ott nyervákoltak a hiúban, ott divatlankodtak a folyosón; a pinceablakból macskafej nézett ki, a kert fáin macska koptatta a körmeit, s holdvilágos éjszaka olyan virtuóz éneklést míveltek, hogy azzal az egész utca minden komondorát ellentmondó csaholásra ingerelték. Hanem ebben is szisztéma volt, tudományos alapon épült szisztéma.
Kezébe akadt egyszer egy angol hírlap, az Irish Advertiser, melynek „Miscellany” rovatában ezt a figyelemreméltó közleményt olvasta: „Az angol társadalom legelőkelőbb tagjaiból alakult Zoological Paradoxies társaság százezer fontsterling díjat tűzött ki annak a megjutalmazására, aki egy háromszínű kandurt képes előállítani.”
Egymillió forint!
Egy macskáért! Nem! Egy lehetetlenségért. Egy természetrajzi paradoxonért. Nem nyerheti azt el senki!
Éppen így tűzhettek volna ki pályadíjat az égszínkék georgina előállítására. Az is lehetetlen. Az együttnemzők egész családjában teljesen hiányzik az égszínkék (kivéve a „katáng”-ot, de az nem adja kölcsön a szirmait a georginának). A műkertészek mindent megpróbáltak: nem sikerült; a kék georgina díja ma is fölvétetlen.
No, de egészen más a lelkes állatoknál, s a macska már az. Azokra már lehet hatni a képzelődés útján. Tudjuk az ó-testamentumból (s az már szentírás), hogy Jakab patriárka, mikor még juhászbojtár volt Lábán uramnál, milyen furfangosan tudott tarka bárányokat szaporítani az itató vályúkba elhelyezett tarka vesszők praktikájával.
Ez volt az alapeszme.
Ekörül fordult azután meg Pugonyi Están uramnak az egész életrendszere. Mindent a macskákért.
A macska-kultúrának aztán az lett a következése, hogy a szomszédok örökös veszekedésben éltek Pugonyi urammal. Az ő macskái miatt nem lehetett galambot, csirkét tartani a háznál, mind elhordták.
Különösen protestált ez úri passzió ellen a szomszédban lakó Liba Kis Jánosné asszonyom.
Minthogy abban a hosszú utcában hét Kis Jánosné lakik, annálfogva a néphatalom mindegyiknek előneveket ajándékozott. Liba Kis Jánosné asszonyom azzal szolgált rá a magáéra, hogy ő visz kora tavasszal leghamarább a vásárra (még pedig Londonba) fiatal libákat, amikor azoknak darabjáért három forintot fizetnek. Ezt pedig igen furfangos módon cselekszi. Van egy nagy, hosszú félszere, amit kívülről kertészi üvegháznak lehet nézni, azt télen istállótrágyával tartják melegen. A félszer földjét bevetik rozzsal, az szépen kizöldül, mire a kis libák kikelnek, úgyhogy azok már januárban kész legelőt találnak maguk előtt; vízmedencéjük is van, amiben lubickolhatnak, úgyhogy nagyböjt végén, mikor más gazdasszonynak még csak sárga pelyhes libikéi csipognak az udvarán: Liba Kis Jánosné asszonyom „egy” napon leöleti valamennyit: még pedig jól ügyelve rá, hogy a lúdnak a nyaka ne felülről lefelé legyen megvágva, ahogy a magyarok szokták, hanem alulról fölfelé, ahogy az angolok szeretik.
Ez a sok száz hízott lúd mind Angliába megy: Londonba. Liba Kis Jánosné asszonyom maga saját személyében szállítja el az áruját. Kifogad egy arra a célra berendezett egész vagont, ott jég közé elrakva, szépen becsomagolja a kopasztott pecsenyének valót, gyorsvonatra adja fel a szállítmányát; maga is vele utazik a La Manche csatornáig, ott átrakják az árut a hajóra jégkamrába, melyet Londonban egyenesen átszállítanak a „Poultry”-ba: a baromfipiacra, ott aztán a gyönyörűséges szép kecskeméti lúdpecsenye bátran versenyre hívja Ó-Anglia valamennyi lúdjait s becsületet szerez a hazájának. Két nap múlva Liba Kis Jánosné asszonyom száz vagy kétszáz guineával a kötött erszényében tér vissza Kecskemétre. S ezt az utat minden esztendőben megteszi. És mindezt anélkül, hogy egy áldott szót tudna abból a nyelvből, amelyen Ira Aldridge, a szerecsen Othello magyarázta egykor Budapesten Shakespeare-t. – Dehát megértik ők egymást igen jól: az angolok Kis Jánosné asszonyomat, aki magyarul árulja a kövér ludait, s Kis Jánosné az anglust, aki arannyal fizet. Nem kell ide volapük.
Amellett azonban Liba Kis Jánosné asszonyom nem látott Londonból egyebet, mint a baromfivásár vasszerkezetű bazárját, ahová földalatti vasúton viszik; aztán a lúdvásárló kvártélyát, akinél egy szobát előre megrendelt.
Ez is egy ok volt arra, hogy Pugonyi uram lenézését éreztesse a szomszédasszonyával.
Ugyanis, mire Liba Kis Jánosné asszonyom Londonból visszaérkezik, akkorra már a kecskeméti gyalogjárókon tükörsima jég van. Ki tehet róla, ha fagy? Egyszer aztán valaki elcsúszik a jégen s eltöri a lábát. Akkor aztán az újságok megtámadják a magisztrátust, akkor aztán a magisztrátus kiadja a rendeletet, hogy minden háziúr felvágassa a jeget a háza előtt – öt forint bírság terhe alatt.
Akkor aztán nosza nekiáll minden háztulajdonos a szolgálójával együtt a háza előtti jégburkolatnak: az egyik kocogtatja jégvágó kalapáccsal, a másik hirgatja lapáttal – azt az ötforintos angyalát annak a jégnek!
Ebben a munkában aztán összetalálkoznak a szomszédok, különösen ha az egyik keletről, a másik nyugatról kezdte a jégtörést. Ilyenkor aztán csak kegyeskedik megszólítani a szomszédasszonyát Están úr.
– No, hát mit látott Londonban, szomszédasszonyom?
– Nem láttam én ott a sok házaktul semmit.
– Hát a Themzén?
– Ott meg a sok hajótul nem láttam semmit.
Ekkor aztán Están úr előrukkol vele, hogy de ő pedig mi mindent tud Londonról. Olvasta a Conversations-Lexiconból. A térképe is megvan. Hegyiről-tövire ismer benne minden zeget-zugot. A Cityt, a Westendet, a Rotherhithe-t. Beszél neki a Westminster Abbeyról, meg a Hyde-parkról. „No, majd ha egyszer megtermett az a háromszínű kandúr, akkor aztán együtt megyünk fel Londonba szomszédasszonnyal, majd én aztán megmutogatok mindent.”
– Ó, hogy a pokol pusztítsa el azokat a szomszéd uram tarka macskáit! Ha a Filáx kutyám meg nem kergetné őket, mind elragadoznák a kis libáimat.
– No, hát majd gondoskodom róla, hogy az én macskám el ne ragadozza a szomszédasszony libáját!
S amint az idő megnyílt, olyan másfélöles téglakerítést húzatott Pugonyi Están uram a maga és a szomszédasszonya telke között, hogy azon semmi macska át nem mászhatott. Eddig csak alacsony deszkapalánk választotta el a kertjeiket, kisvárosi szokás szerint, hogy egyik szomszéd a másikhoz átdiskurálhasson.
Hát hiszen éppen ez volt a nagyobbik ok, amiért Están úr azt a haszontalan költekezést tette azzal a nagy téglafallal.
Mert, hogy ismét a „kutya” témára térjünk át, van egy magyar példabeszéd, amely így szól: „kutya van a kertben”. Érti azt, aki magyarul tud.
Están úrnak volt egy nagy kamasz fia, akinek már az érettségi vizsgát kellett volna letenni; Kis Jánosné asszonyomnak pedig volt egy leánya, akinek – nem kellett az érettségi vizsgát letenni. A fiút hítták Palkónak, a leányt pedig Katicának.
Egy idő óta a fiú nem szeretett tanulni; az apjának bottal kellett hajtani a könyv után. Bezárta a kertbe: addig ki nem eresztette, amíg meg nem tanulta a leckéjét. Azt követelte tőle, hogy fennhangon tanuljon: hadd hallja meg ő is odafenn a szobájában. Csakhogy azt azután Katica is meghallotta.
Az egyik nap a görögöt magolta a gyerek:
Ménin aide Thea peliádeo Akhilleósz
Ulomenén, hé mürin Akhájoisz algen ethéke,
Pallasz d’ifthimusz pszükhász aidi proiapszen.
– Kedves egészségére! – kiáltott át a Katica a szomszéd kertből. (Zengd múzsa a Peleus Achilles veszedelmes haragját, mely több akhájainak okozta halálát és sok előkelő hős lelket küldött korán a pokolba. Homér Iliásza.)
A másik nap meg a zsidót hadarta:
Beresid boró Elohim et hassamájim, Tohu vabohu khüsef.
(Kezdetben teremté az Isten az eget és a földet.) A harmadik nap a németre került a sor:
Wakauf, wakauf du stille Natur,
Wakauf, wakauf du schlummernde Flur.
(Ébredj fel csendes természet, ébredj alvó mező.)
A Katica alig bírt gyomlálni a vetésében, mikor ezeket hallotta a palánkon keresztül. De bolondokat kell tanulni ezeknek a fiúknak!
Aztán meg a latinra került a sor; a Palkó azzal ijesztgette el a verebeket a cseresznyefáról:
Szik drópáksz, ánthráksz, limáksz, kum smilace klimáksz
Hisz atacem, panacem, koracem filacemkve facemkve.
(Ezek mind hiábavaló diákszavak, nem érdemesek a magyarázatra.)
De már erre nem állotta meg a Katica, hogy át ne kiáltson a palánkon:
– Ugyan, édes Palkó, miért szidja maga olyan nagyon a mi Filáx kutyánkat?
Amire a diák is odament a palánkhoz. Az bizony ócska alkotmány volt már, egy deszka félre volt dűlve a sorból; ezen a résen keresztül át lehetett látni, beszélgetni, sőt kezet is szorítani egyik kertből a másikba.
– Nem a Filáx kutyával vesződöm én, édes Katica, hanem ezzel a kutya prozódiával. Tudja maga, mi az a próza?
– Hogyne tudnám? Ma is sütöttem egy tepsivel. Adjak belőle? Ebéd előtt van maga vagy ebéd után?
– Minálunk mindig ebéd előtt van.
A Katica aztán beszaladt a kamrába, kihozott a markában két darabot abból a négyszögletű izéből, amit a magyarok prózának neveznek. Nagyon jó az, csak gyomor kell hozzá. Átnyújtotta a deszkarésen Palkónak.
– Ugyan, az Isten áldja meg, harapjon le belőle egy darabkát, hogy ott folytathassam, ahol maga elkezdte.
Hát azt a szívességet is megtette neki Katica.
Palkó aztán mohón tömte magába a zsíros körömfaladékot. Azalatt persze hallgatott.
A házikó pitvarából élesen hangzott alá Están úr orrhangja:
– Paule! Cur non discis? (Palkó, mért nem tanulsz?)
Pál diák aztán tele pofával gajdolá: „szik drópáksz, anthráksz, smiláksz…”
Katica a földre ült le, úgy nevetett.
– Hát aztán mi hasznát veszi maga ennek a sok sálemálénak, amit bemagol?
– Sohasem én, sem a hetedik unokám sem veszi ennek semmi hasznát e világi életben; dehát be kell vágnom; mert e nélkül nem tehetem le az érettségi vizsgát: visszavetnek.
– Hát azt az érettségi vizsgát miért kell magának letenni?
– Azért, hogy a jogakadémiába átmehessek.
– Hát ott mit fog csinálni? Meddig tart az?
– Ott bizony az lesz, hogy utamba áll negyvenezer paragrafus s azt mondja: „No most vagy te eszel meg minket, vagy mi eszünk meg téged”. Négy esztendőm van rá.
– Szent atyám! Négy esztendő! Hisz akkor már a füle mögé fogja csavarni a bajuszát. Hát azután?
– Azután háromszor rigorozálok: leteszem a doktorátust.
– És azután?
– Azután beállok ügyvédbojtárnak, s ha három esztendeig kiállom a koplalást, azalatt addig kopogtatok sorba valamennyi hivatalajtón, míg valahol ott ragadok diurnistának.
– S ez a vége?
– Nem! A vége az, hogy onnan is kidobnak.
– Hát nem nagy bolondság azt magától, így rontani a termetét ezzel a sok förtelmes tatárnyelvvel, amin semmi jótétlélek nem beszél, mikor van magának annyi helyes esze, hogy úri módon megélhetne utána?
– Hát honnan veszi azt maga, hogy énnekem van helyes eszem, mikor az apám is, a tanárom is, meg a tanfelügyelő is mind azt mondja, hogy válogatott nagy szamár vagyok.
– Hát elnézem én azt sokszor a kerítésen keresztül, mikor maga nem veszi észre, hogy ojtogatja be maga itt ebben a bozótos kertben azokat a vadszilvafákat s esztendőre milyen pompás őszibarackok meg kajszin barackok teremnek rajta. A csipkékből meg gyönyörű rózsák támadnak.
– Lassan beszéljen! Meg ne hallja az apám! Kitöri a nyakam, ha megtudja, hogy kertészhajlamaim vannak.
– Bizony pedig az az első tudomány a világon. A kecskeméti gyümölcsöt milliókért hordják ki a külföldre, még a hulladék cefrének is akad vevője; de még olyan pálinkafőzőt nem láttam, aki a fiskálisok cefréjét vásárolná össze. Aztán nézze csak meg azt a gyönyörű szőlőiskolát ott kinn a homokpusztán, ami egy valóságos paradicsom; pedig még nemrég csupa homokbucka volt. Tavasz szüretkor vitt ki magával az édesanyám. Ott is vannak ám diákok; de azok nem gajdolnak ilyen furcsa verseket, hanem olyan okosan tudnak beszélni az emberrel, hogy csupa gyönyörűség. Hát a maga édesapjának is van ilyen nagy darab homokföldje; ha maga a vincellér-iskolában kitanulná azt a tudományt, amihez hajlandósága van, olyan uraságot teremthetne rajta, hogy nem cserélne még a vicispánnyal sem.
– Paule! Jam iterum non discis! (Palkó, már megint nem tanulsz!)
– Hisz atacem, panacem…
Egyszer aztán csak rájött Están úr, hogy „kutya van a kertben!”
Azért emeltette azt a nagy bolond kínai falat a két szomszéd kert közé.
Ér is az valamit!
A Palkó felmászott a kertben a nagy körtefára: ezentúl onnan társalgott a szép Katicával. Están úr arra is rájött.
– Kvid fácisz, nebulo, in arbore szedensz? (Mit csinálsz, gézengúz, a fán ülve?)
– Tanulom a leckémet, mint a peripatetikusok.
– Azine! Azok épen sétálva tanultak.
– Hát ’sz én is sétálok.
Máskor meg azon kapta a Palkót, hogy a vén körtefának minden egyes idei hajtását beojtogatta.
– Kvid fácisz iterum kum isztó arbore? (Mit csinálsz megint azzal a fával?)
–Fajfát csinálok ebből a komisz körtéből.
Az igaz, hogy komisz egy gyümölcs termett rajta, amit úgy hínak, hogy „totya”-körte. Olyan az, mint a vackor. Ősszel úgy verik le a póznával a fáról: akkor feltöltik a padlásra, mikor aztán jól megfagyott, fekete lett, akkor ehetővé lesz. Megveszik a gyerekek meg a napszámosok.
Ezért még dühösebb lett Están úr. Hogy a lurkó el akarja rontani az ő szent fáját, melynek első csemetéjét Uszubu ősapánk hozta magával a „Körtvély”-tó mellől. Az igaz szittya totya-körtébe francia és belga erkölcstelen fajokat akar beojtani. No megállj, te elfajzott korcs ivadék!
Hát még mikor a nemesi családfának beojtásáról lett szó!
A karácsonyi szent ünnep közeledett. Liba Kis Jánosné asszonyom udvarán rettenetes lármát csaptak a ludak, akik Albion kedvéért feláldoztattak.
Ekkor történt meg Pugonyi Están uramon, hogy ő saját becses személyében átlátogatott Liba Kis Jánosné asszonyom házához.
A polgártársnő épen nagy dologban volt.
Az ambitust végigülték a koppasztáshoz értő asszonyságok; ő maga osztályozta a tollakat, külön a begyepelyhét, meg a goromba tollat. A toll is nagy rubrikát képezett a gazdaságban. Csupa pehely volt minden ruhája tőle. Nem is eresztette be a nemes urat még a folyosóra sem, csak ott az utcaajtóban állt meg vele diskurálni. Divat az Kecskeméten: az utcaajtóban fogadás.
– Jaj, kedves édes szomszéd uram, de rossz időben kegyeskedett becses látogatásával megtisztelni. Csupa toll az egész házam. Ezt egy nap alatt el kell végezni. Hajnalban indulok Londonba a ludakkal.
– Nem is azért jöttem én át, – mondá Están úr – hogy a szomszédasszonyt dicső műveletében feltartóztassam, hanem éppen azért, mert tudom, hogy holnap útra fog kelni. Hát csak arra akartam barátságosan figyelmeztetni, hogy ha elutazik Londonba, ezúttal vigye magával a Katica leányát is; az is hadd lássa meg Albion fővárosát.
– Jajh, nem lehet annak itt hagyni a házat, édes szomszéduram. Most kelnek javában a kis libák. Ha nincs, aki rájuk ügyeljen, fele a tojáshéjba fullad. Ezt nem lehet cselédre hagyni; ezt csak a Katica érti. Aztán folyvást vigyázni rá, hogy a macska el ne kapja a kis libát.
Erre a szóra méregbe jött Pugonyi Están uram.
– De most nem arról van szó, hogy az én macskám kapja el a szomszédasszony libáját, hanem, hogy a szomszédasszony libája ragadja el az én macskámat.
– Nem értem, nem értem. Ez nekem görögül van.
– Hát hogy a karácsonyi ünnepek következvén, az én fiam áperte deklarálta, hogy ő nem megy légációba. Pedig Szlavoniába mehetne; mert az olyan messze van, hogy egy diák se eligálja magának.
– Hát papnak neveli a fiát, szomszéduram?
– Neveli ám az ördög papnak a fiát! Az enyim juriszperitusz lesz.
– Hát akkor minek menne legációba prédikálni?
– Azért, hogy ott a dáciából összekereshet annyit, amennyiből itthon kifizetheti a didaktrumot.
– Hát én nem tudom, mi az a diktrum-daktrum, hanem mondok én egy igaz magyar szót a nemzetes úrnak, ha meg nem haragítanám vele.
– Hallgatom.
– Hát azt mondom én, hogy „nem eszünk annak a kutyának a fogtából, akit bottal kell hajtania nyúl után”. Mit kínozza a nemzetes úr azt a szegény Palkó diákot azzal a sok veszekedett Hübnerrel, ha neki magának nincs kedve a prókátorsághoz? Miért nem adja be a vincellér-képezdébe, amihez esze is van, kedve is van, jó keze is van. Hiszen prókátor annyi van már a világon, hogy minden perre kettő is jut; de a jó vincellért úgy keresik, mint ahogyan a három királyok a Messiást. Aztán magának a nemzetes uramnak is van a Falfáján egy nagy darab homokbuckása; ha azt a Pál úrfi megregáloztatná, beültetné jófajta szőlővel, négy esztendő múlva, mikor a vincellér-iskolát elvégezte s az önkéntes esztendőt leszolgálta, egy olyan kapitális birtokot venne át benne, hogy nem cserélne jövedelmet senki fiskálisával.
Están úr csak a fejét bólogatta folyvást ez ékesszólás alatt.
– Tökéletesen az én fiamnak a programja, amit most szomszédasszony elukubrált. Ő is éppen ezt a kurrikulum vitaet proponálta nekem, míg jól el nem tángáltam. Látszik, hogy innen ered a szuggesztió.
– Én ugyan soha egy szót nem váltottam az úrfival.
– Maga nem, hanem a leánya.
– A’ bizony meglehet.
– De hát az a hiba, hogy az ilyesmi meglehet.
– Nem értem, hogy mi hiba volna benne? Hogy a fiatalok egymással beszélgetnek, nyájaskodnak? Mink is úgy tettünk, mikor ifjak voltunk. Nekem is volt egy diákom leánykoromban, aki nekem könyveket hordott olvasni; én meg pogácsával, túrós lepénnyel, gomolyával traktáltam; de biz abból semmi hiba nem lett. Engem sem strázsált az anyám, mégis becsületes maradtam. Jaj már annak a leánynak, akit az anyjának kell őrizni! A kecskeméti leánynak hétköznap is annyi esze van, mint vasárnap, sátoros ünnepen meg még egy kukoricával több. Én bizony szintén nem hajdúskodom a leányom mögött.
– Úgy volt az régen, szomszédasszony, de most más világ van. Bolond idők járnak. Nem nyithatok fel egy vasárnapi újságot, hogy azt ne olvassam belőle, hogy egy diákgyerek, egy gimnazista összegabalyodott egy gyerekleánnyal s minthogy céljukat el nem érhették, vettek egy revolvert, piff-paff, agyonlőtték magukat.
– No, már én csak nem hagynám, hogy a leányom ilyen gyerekség miatt agyonlője magát.
– Hát mit csinálna a szomszédasszony?
– Azt mondanám neki: azért bizony meg ne gyilkoljátok egymást. Ha te is ilyen korán be akarod kötni a fejedet, a legény is alig várja, hogy a torkán akadjon az Ádám csutája, hát Isten neki: menjetek a paphoz, aztán húzzátok az igát!
Están úr felfújta a pofáját s nagyot sodort a bajuszán.
– De kettőn áll ám a vásár. Nem adják azt olyan szimpliciter, mint a hízott libát. Az én fiam nemes ember.
– Már, édes Pugonyi Están uram, én nem tudom, hogy mi a különbség a nemes ember meg a pógár ember között: mert mind a kettőnek keresztbe áll a szája az orra alatt; hanem azt tudom, hogy mi különbség van a kenyér és kenyér között.
A szolgálók éppen akkor hozták haza a péktől a kisült kenyereket. A Liba Kis Jánosné asszonyom kenyere majd kiugrott a szakajtó-kosárból, csak úgy ragyogott a barnapiros háta; a szép sárga gyürkéje kétfelé dudorodva, valósággal nevetett az emberre; a Pugonyi Están uramé meg fekete volt mint az utcasár, lapos, keletlen; s ahol egy oldalán kicsorbult a záklyás tészta, annak a szederjes színe elárulta, hogy csupa csermelyés lisztből van sütve ez a pikhercs.
– No hát tessék, nemzetes uram, mondja meg, hogy a kettőnké közül melyik a nemes kenyér, melyik a pugris kenyér.
Están úr bosszúsan kergette a pilákat dolgukra.
– Nem a kenyér teszi azt meg:
– No hát egyéb is akad még. Én a leányommal egész fixumfertig stafírozást adok; s veszek neki, mikor férjhez adom, egy tanyát tízezer forinton. Becsülettel kerestem, takarítottam meg: gondoskodom róla. Hát a nemzetes úr hogy gondoskodott a fiáról? Mit ád neki?
– Tudományt.
– Az jó neki sóra. Hát még?
– Aztán meg egy milliót.
Már erre csak azzal felelt Liba Kis Jánosné, hogy nagyot kacagott rajta.
– Rajtam pedig ne kacagjon, Liba Kis Jánosné asszonyom. Mert közöttünk van egy kis különbség. Az én predikátumom nem a ludak szerezték. A maga leányán holtig rajta szárad a Liba Kis Katica. Az én fiamat pedig…
De már erre Kis Jánosné asszonyomat is elfutotta a méreg.
– A maga fiát pedig úgy híják az iskolában, hogy „macskaherceg”.
– Macskaherceg?
– Igenis; mert a nemzetes uramnak az a titulája városszerte, hogy „macskakirály”.
Azzal hirtelen befordult a menyecske az utcaajtón, s csattanósan becsapta azt a jól kifizetett szomszéd előtt.
Están úr alaposan le volt tromfolva.
– Macskakirály! Macskakirály! – dünnyögé hazáig; még otthon sem tudta elfelejteni. A szobájában alig volt hová leülni; székek, kanapé, ágy, mind teli volt macskával. Amíg ő távol volt, addig aludtak. Amint nyitotta az ajtót, egyszerre fölneszelt valamennyi; nyújtózkodtak, görbe hátat csináltak, leugráltak, oda törlészkedtek a lábához, s amint végigvetette magát a pamlagon, felmásztak rá, körülülték; az egyik mosdott, körülkenegetve a tenyerével a pofáját, a másik dorombolt. Egy fekete-veres kandúrnak, ki a sötétben ült, úgy világítottak a szemei. A kedvenc cicája odadusolta a fejét az ő borostás arcához.
– Macskakirály! Még miattatok esem csúfságba. Az ostoba gányóhad! Kukkónép! Tahófajzat! Mit értenek hozzá? Nekik persze a macska csak macska. Azt gondolják, Ful-Deákon túl nincsen világ. Majd le lesznek pipálva egyszerre, ugye cicuskám? Azért is palotát építtetek a számotokra, mihelyt azt a milliót megkapom. Macskavárost alapítok. Az lesz a neve, hogy „Gattopolis”.
Két kis fia-cica a nagy játszás közben úgy összekapaszkodott az ágy alatt, hogy az egyik nyervákolni kezdett. Nem restelt bebújni utánuk az ágy alá, igazságot tenni közöttük. A vétkest kegyes oktató szavakkal megfeddé: „Nem szabad a testvéreknek egymást megsérteni”.
A szolgáló bejött, hozta a tejet a fazékban. Azt Están úr maga szétosztá cseréptányérokba, az ujja hegyével megvizsgálva, hogy nem forró-e? Aztán a frissen sült kenyérből aprított belé, kicsiny darabkákra széttépve. Azt szétosztá családonkint a szoba külön plágáiba.
A szolgáló még azzal az impertinens kérdéssel alkalmatlankodik, hogy „mit főzzünk ma ebédre?”
– Hát nézz szét a kamrában, amit találsz.
A pila a kamrakulcs után tudakozódik.
– Csitt. Ne lármázz!
Están úr figyelmét egészen lefoglalja az a gyanús morgás, ami a kályhasutban keletkezik.
A kis tarka egeret fogott. De milyen egeret?
Están úrnak egész célszerűen berendezett egértenyészdéje volt. Künn a tanyán összefogdostatta a pocikokat, aztán idebenn befestette őket három színűre: a feje lett fekete, a két oldala fehér és piros. Aztán eleresztette a szobában. Volt ott egérlyuk elég, ahol letelepedhettek.
Csakugyan egy tarka egeret fogott el a cica. Megvan a varázslat!
Még játszik is az egérrel. Biztos a siker.
– Édesapám! – szólal meg a háta mögött egy hang.
– Ki a’?
Persze, hogy a Palkó.
– No, mit akarsz?
– Ha kegyeskednék édesapám kibújni onnan a padka alól.
– Szamár vagy, nem tudod megérteni, hogy miben működök.
– Hát csak azt akarom mondani, hogy már eligáltam: megyek, még pedig tüstént indulok a legációba; mert Szlavónia messze van.
– Hm, hm. De megtértél egyszerre. Tegnap még semmi áron: ma meg már egyszerre tüstént.
– Hát megtudtam, hogy a Katica édesanyja elutazik karácsonyra Londonba, s nem akarom, hogy a Katica becsületét behomályosítsák a rossz nyelvek.
– No nézd az istentelent! Eddig csak szerelmes volt a pógárleányba, most meg már becsüli is. Hiszen te országos gonosztevő vagy!
– Azért is megyek el vezekleni Szlavóniába.
– No hát eredj: áldásom rád.
Az ilyen ünnepi legátusnak igazán egyszerű az útikészülete. Kap egy mendikást úti kísérőnek, aki viszi utána a vászonkuffert. Ebben egy váltani való fehérneműje van, a selyemstóla, amit kölcsön kapott a contrascribától, két rendbeli prédikáció, meg a kredenciális. Ez jön a mendikás hátára. Az oldalán meg a tarisznya lóg az elemózsinával. A legátusnak magának csak a hosszúszárú pipára van gondja. Így aztán ballagnak egymás nyomában, nagy gyönyörűséggel; ahol kutat találnak, ott megitatnak, éjszakára betérnek a parókiára; a legátus a pap vendége, a mendikás a rektoré. Fizetnek vidám adomákkal, meg új nótákkal. Kettejüknek sincs egy garasa. Hanem becsület: az van. Hazatérett aztán már nagyobb a terhük az összegyűjtött siklussal és kevesebb a prédikációval.
Egy hét oda, két hét vissza: Kecskeméttől Szlavóniáig. De hát az a tíz falu népe, aki egyedül képviseli a magyar vallást a horvát-szlavón királyságban, csak megérdemli, hogy évenkint háromszor részeltessék az Isten igéjében; s bizony dicséretére válik Kecskemétnek, hogy ő szolgáltatja a határon túl esett atyafiaknak azt a drága malasztot.
A szlavóniai legátus hoz vissza magával kegyes adományokból összegyűlt kerek tizenöt forintot. Szép pénz!
Új esztendő után néhány nappal került vissza a diák a szent küldetésből.
Hát bizony egy karácsony és vízkereszt között végrehajtott távgyaloglás után az ember nem lehet valami elegáns alak. Több ruha, csizma elvásott, mint amennyi siklus megmaradt.
Palkót még az a baleset is érte, hogy a dárdásának feltörte a csizma a sarkát, az ott maradt Halason; magának kellett a hátán hazacipelni a vászonkuffert.
Az a vászonkuffer olyanforma alkotmány, mint amit a vándorló legények hordanak a hátukon, csakhogy egyszerű fehérítetlen vászonból készült.
– No, hát megkerültél, lurkó! – üdvözlé Están úr egyetlen örökösét, amint az betolta az ajtót a térdével. (Kulcsra nem nyílt az: rúgni kellett rajta.) – Tudtam, hogy nem esz meg a farkas. Rossz pénz nem vész el. Hát hoztál-e jó akkreditívát?
– Hoztam bizony egy olyan portentumot, hogy mikor azt meglátja édesapám, a mestergerendáig fog ugrani örömében. Azzal elkezdte a vászonkuffer felső leffentyűjét kioldozni. Azután belenyúlt s kihúzott belőle egy – kis négyhetes macskát.
Az még egész buta volt a bepakkolástól, s csak úgy hunyorgatta az összehúzott szemeit, fonálvékony hangon nyivákolva. A kis állat háromszínű volt: fekete, veres, fehér.
– Itt van a háromszínű kandúr! Én találtam Szlavóniában, onnan hoztam el.
De ahelyett, hogy a gerendáig ugrott volna örömében Están úr, kétségbeesetten kapott a taplósipkájához a két kezével:
– Mit cselekedtél? Szerencsétlen! Te apagyilkos! Te hazaáruló! Hiszen ezáltal megfosztottad az apádat, megfosztottad Magyarországot attól a dicsőségtől, hogy mi teremtettük meg a háromszínű kandúrt. Átadtad a világhírt a horvátoknak. Mikor azt megtudják, Starcsevics nemzetiségi kérdést csinál belőle, Stroszmayer elkeresztelési pört indít miatta, s a horvát bán felülteti a hadakat ellenünk.
– No de nem tudják meg. Én ezt a macskát úgy loptam.
– Loptad-e?
– Hát persze, hogy loptam. Macskát lopni szabad, sőt kötelesség. Ezt a büntető kódex is megengedi. Nem tud erről senki semmit.
Están úr mégis elszomorodott.
Sok éven át kedvenc rögeszméje volt már a háromszínű kandúr előállítása; az idén már bizonyos volt a siker felől (azokkal a tarka egerekkel), s íme most egy szimplex parasztasszony megelőzi vele. No de mindegy, Amerikát sem Kolumbusz után nevezték el, aki felfedezte. A haszon oroszlánrésze mégis ideesik.
– De nem fogod-e te ezt kifecsegni?
– Nemesi szavamra mondom, hogy nem.
– Ejh, húsz esztendős korodig nincs nemesi szavad. Esküdj meg nekem, hogy nem mondod el senkinek.
S azzal előkereste Verbőczyt, s elmondatta Palkóval a zsidók számára előírt eskü-mintát végtül-végig. Ebben aztán megnyugodott.
Arra azután bekövetkezett a macska-princ inaugurációja. Az anyamacskák közül kiválasztatott egy, aki még a dajka szerepére alkalmatos. A többi macskanép kikergettetett a szobából. Ennek a drága kincsnek Están úr ágyában csináltak helyet.
– No, fiú! Arany betűkkel jegyezd fel ezt a napot a kalendáriumodban. Mától fogva egy milliónak vagy az örököse!
– Nem anticipálna édes apám ebből a millióból egy fejeléscsizmára valót?
– Te! Te! Epikuréus! Mindig ilyen szibaritai ábrándok körül csapong a te fantáziád. Tanulj meg egyszer sztoikus lenni. Diogenész mezítláb járt.
Ez a váratlanul kedvező sorsfordulat azonban korántsem hatott szelídítőleg Están úr kedélyére. Sőt inkább egy démoni ötletet erősített meg benne. Teljes diadalának tudatában elhatározta, hogy ezt a gőgös ellenfelét, ezt a fehér cipójával dicsekedő, leányára nagyot tartó Liba Kis Jánosnét a fekete földig fogja legázolni. Majd megmutatja neki, hogy mit tehet egy macskakirály.
Karácsonytól húsvétig tizenhat hét. Odáig a háromszínű kandúr nevelése teljesen be van fejezve. Készítettek a számára egy rangjához illő fakalitkát: abban fogják Londonba elszállítani. Maga Están úr viszi a kincset magával, ugyanekkor fog a Liba Kis Jánosné is egy újabb szállítmány áruval útrakelni. Azt társul veszi maga mellé. Majd bámulni fog ez a tudatlan asszonyszemély, mikor tapasztalni fogja, hogy az ő szomszédura milyen hatalmas szónoklatokat tart az angoloknak! Milyen becsületben részesül közöttük. S aztán, mikor egyszer kezében lesz az a százezer font sterling, nyakában a Society aranyláncon függő medallionja: akkor érezze a maga teljes semmiségét ez a felfuvalkodott asszony! Lássa meg egyszerre, hogy micsoda nagy tenger választja el kettőjüket egymástól!
Húsvét közeledtével úgy tett, mintha ő keresné a barátságát Kis Jánosnénak. Összebeszéltek, hogy együtt utazzanak. Az asszonyságnak is tetszett ez. „Majd csinálok én szomszéduramnak is helyet az én szállásomon. Rég ismer a gazda. Elférünk ám egy szobában is. Nem szól meg érte bennünket senki.”
(Pedig bizony még az özvegy egészen java menyecske volt; csak a leánya miatt nem ment újra férjhez.)
A nagy hét szépen elkövetkezett; a Palkó megint elment legációba, hogy a Katica meg ne sértődjék; a két szülő nyugodtan pályázhatott London felé, az egyik a világhírű kandúrjával, a másik a lúdjaival. Megérkeztek nagy baj nélkül. Az özvegy rátalált a régi szállására, a szokott szobájába, ahol volt két ágy is: egyik a másik fölött, ahogy a hajók kajütjeiben szokás. Korán reggel érkezvén meg, nem is vesztegették a fényes napot pihenéssel, hanem láttak a sürgős dolgaik után. Están úrnak nem volt maradása, sietett a macskát rejtő kalickával az adresszált helyre. Nem is volt szüksége kalauzra, hisz a zsebében volt London mappája: abból ő majd eligazodik.
A boarding-house tulajdonosa azonban obligát kíváncsisággal tudakozódék a már jól ismert régi vendégénél az újonérkezett szálló kilétéről, mivelhogy azt neki a rendőrhivatalnál be kell jelenteni.
Az angol miszter és a magyar misziz között olyanformán folyott az értekezés, hogy volt egy angol-magyar s magyar-angol zsebszótáruk: ami szót aztán egymással meg akartak értetni; azt leírta a kérdező egy palatáblára, a másik kikereste a szótárból betűrendben, s megvolt az egyetértés.
A nevét maga beírta a vendégkönyvbe Están úr; a gazda azt szerette volna tudni, hogy mi ő? – Kis Jánosné mondá meg neki: „Ő az én szomszéduram”. Az anglus csak az utolsó szót kereste meg a szótárban. Az „uram”-nak van ott tízféle értelem is adva. Kikereste a legalkalmasabbat: „husband”, azt írva be a bejelentési cédulába.
Liba Kis Jánosné asszonyomnak aztán volt elég dolga, hogy a máséval ne törődjék. A tavaszi szállítmánnyal ugyan vigyázni kell, hogy az ember szégyent ne valljon vele. De hát csekély kárvallással mindenen átesett: mégis szép haszna maradt az utazásból.
Mehetett volna már haza Kecskemétre, ha az útitársa előkerült volna. De az, amióta a szállásáról eltávozott, hírt sem hallatott magáról. Várt rá két nap, három nap; akkor aztán megsokalta a dolgot. „Itt csak nem hagyom a szomszéduramat, – mondá magában – az nem volna becsület. Hátha valami baja történt? Hátha eltévedt ebben a nagy városban? Gyámoltalan ám az ilyen tudós ember. Hátha megölték az egy milliójáért?” Fogta magát, elment a City rendőrhivatalába. Están úr mindig azt hajtotta előtte, hogy az a Society, aki a háromszínű kandúr kedvéért alakult, ott tartja a székhelyét a Cityben. Kis Jánosné sohasem járt a Cityben. De az angol konstablerek olyan jó emberek, hogy útbaigazítják még azt is, akinek nem értik a szavát. Addig adták kézről-kézre, míg eljutott abba a nagy palotába, ahol a rendőrsereg referál mindennap, hogy hány ember jött be a City huszonnégy átjáróján s hány ember ment ki rajta.1 A tudósnak ide kellett jönni, mert itt van az a nagy állattenyésztő társaság, aki az ő millióját kifizeti a háromszínű kandúrért. Ott előmutatta Kis Jánosné az útlevelét, abból beírták a nevét egy nagy lajstromba. Akkor csak arra kellett várnia, amíg a nevét kiáltja a sheriff vagy ki a tatár?
A nevét már megtanulta. Arra készen volt, hogy mikor azt mondják: „Lájbekisz Dzsenuszni”, az annyit tesz, hogy Liba Kis Jánosné. A szállásadó gazdája is ezen a néven tisztelte.
Mikor tehát misziz Lájbekisz Dzsenusznira került a felhivás, szépen rendbeszedte magát, bement az alderman elé s azt becsülettel üdvözölte, megadva neki a tituláját:
„Tekintetes Alelölülő úr!”
– Ah! – mondá a főhivatalnok, – Turkish woman! Azt hitte, hogy Allah dicséretét zengi az asszony. Hívatta a török tolmácsot.
Azzal pedig nem értették meg egymást.
Liba Kis Jánosné gyorsan feltalálta megát. A falon volt egy rengeteg nagy térkép. Az umbrélája végével odabökött, ahol a Tisza-Duna köze van.
Erről aztán megtudták, hogy miféle nemzet: „Höngerien wumen”. Hozattak neki magyar tolmácsot. Jó becsületes zsidóképű ember volt. Azzal aztán megértették egymást. Elmondta, hogy mi hozta ide. Egy útitársát keresi, aki már három nap óta elveszett. Leírta a nevét egy táblára krétával: Pugonyi Están.
– Pogány isten, – olvasá az alderman.
– Nem pogány isten az, kérem alássan, mert az jó, becsületes keresztény kálvinista ember.
Az alderman komolyan mutatá a felkrétázott nevet a táblán. Ide van írva Pugonyi Están. Arról ő nem tehet, hogy azt angolul úgy olvassák, hogy „pogány isten”.
Ismertető jelei: egy zöldre festett kalicka, amiben egy háromszínű kandúr van.
Mindjárt akadt gazdája! A bizony itt van bezárva, a megfigyelő osztályban. Egy lunatikus, aki egy macskát hord magával, s beszél valami olyan nyelven, amit semmi nemzetbeli tolmács meg nem ért. Csak annyit vehetni ki a szavából, hogy egy millió kellene neki. Vezessék elő!
Hát bizony a jámbor Pugonyi Están uramra már a kényszerzubbonyt is ráadták, s ha a szomszédasszonya érte nem jön, biz oda kerül a lunatik-azilba: mint a holdból ideesett ember.
– No, itt van. Ez az! Ezt keresem! – kiáltá Lájbekisz Dzsenuszni asszony.
De Están úr most már igazán dühös volt. Restellte, hogy ilyen pozitúrában kerül Liba Kis Jánosné szeme elé, a két keze összevart ujjú kabátba dugva. Szörnyen protestált a letartóztatás ellen, persze azon az angol nyelven, amit ő tanult.
– Hát miért nem beszél az úr magyarul, ha magyar? – kiálta rá a tolmács.
– Azért, mert tudok angolul.
– De azt itt senki sem érti.
– Mert ostobák vagytok! Nem úgy ejtitek ki az angol szót, ahogy írva van. Én beszélem helyesen.
– Már, édes pogány isten úr, „száj fairisz Rumi, ruménu vájvitu muri”. (Si fueris Romae, Romano vivito more.)
Erre megadta magát s magyarul beszélt. Ekkor aztán levették róla a kényszerzubbonyt.
– Hát mi jogon fosztottak meg engemet, szabad magyar nemest, a szabadságomtól, a szabad Albionban?
– Azért, mert az úr nem akart érthető nyelven beszélni, nem engedelmeskedett a konstáblernek, s engedély nélkül majomtáncoltatással foglalkozott a City utcáin, – magyarázá a tolmács.
– Foglalkozott ám az apátok lelke majomtáncoltatással! Az a híres háromszínű kandúr volt, amire százezer font sterling díjat tűzött ki a Zoological Paradoxies társulat. Ez a díj engem illet, jog és törvény szerint.
Az eleven telefon, a magyar tolmács előadá az aldermannak Están úr válaszát.
Az alderman még egy pápaszemet tett fel az orrára. Ezt az embert jobban meg kell nézni.
– Honnan vette miszter Pogány Isten ezt a mesét?
– Ott van kinyomtatva az Irish Advertiserben.
Erre valamennyi anglus, aki jelen volt, mind elkezdett nevetni, a tolmács maga is alig tudott szóhoz jutni a nagy kacagástól.
– Miszter Pogány Isten, az a lap a hazugságok gyára, még a neve is hazugság, mert nem irlandi s nem advertiser. Ez ex professo űzi a hamis hír gyártását, s bátran kitűzhetne egy millió font sterlinget annak, aki a hírei közt egy igazat ki bír mutatni. Az a Zoological Paradoxies-társulat nem létezett soha.
Pugonyi Están úr nagyon megvakarta erre a szóra a fejét.
– Hát aztán az én háromszínű kanduromból mi lett?
Erre a kérdésre a jelenlevő rendőrorvos adott választ.
– Az bizony, minthogy víziszony jelei mutatkoztak rajta, rendőrorvosi intézkedés folytán gázzal megfojtatott. Egyébiránt mint természetrajzi ritkaság átadatott a zoological muzeumnak, mely kitömeti s a bőréért fizet a tulajdonosnak – tizenkét shillinget.
Tizenkét shilling – százezer fontsterling helyett! Az bizony erős devalváció. De a dicsőség mégis megvan! A háromszínű kandúr a londoni muzeumba kerül.
– Kérek én erről certifikátot kiadatni, hogy a háromszínű kanduromat a londoni zoological-muzeum megvásárolta.
Azt megigérték neki, hogy majd helyébe fogják küldeni, nem megy az olyan hamar.
– Hát már most elmehetek?
– De még addig egyelőre letartóztatva marad, míg az „illetéktelen állatmutogatás által elkövetett kihágás miatti rendőri följelentésből származott ügye” le nem bonyolíttatik. Hanem ha letesz száz fontsterling óvadékot…
– Száz fontsterlinget? Olyan úr nincs Kecskeméten.
– De bizony csak van! – kiálta a tolmács fülébe Liba Kis Jánosné asszonyom, s azzal felkapva a felső rokolyáját, kihúzta az alsó kántusa zsebéből a kötött erszényét, s odapengetett az alderman elé az asztalra száz nehéz arany szoverényt. – Még nem is csappant meg az erszény.
– Így rendben van.
Most már csak a lakását kellett megtudni az inkattusnak, az is rögtön előkerült a szállásadók bejelentési céduláiból.
Mikor az alderman a tikettet szemügyre vette, egyszerre négyszegletűre szaladt az ábrázatja a mosolygástól: azt látta meg benne, hogy „husband”.
Odább adta a cédulát a sheriffnek, a sheriff a coronernek, a coroner a tolmácsnak; mindegyik nagyot mosolygott és a fejét csóválta.
Az alderman legyőzte az arcán a mosolygást féligmeddig a hivatalos tekintély szigorával.
– Missziz Lájbekisz Dzsenuszni, hiszen ha önnek miszter Pogány Isten husbandja, akkor nincs szükség a száz font óvadékra, seperje vissza az erszényébe. Elég az ön személyes kezessége, aki tíz év óta bejegyzett firma a poultry-hallban. Viheti a husbandot haza.
Pugonyi Están uram lisztté volt őrölve, sőt új tésztává átgyúrva.
Ő akarta kincshalmazával és dicsőségével eltemetni ezt a tudatlan polgárnőt s most meg kellett érnie, hogy az szórja tele marokkal az aranyat az ő kiváltására s amíg őt, a nagy tudományossága mellett, lunatikusnak fogják el, addig a szomszédasszonynak, a libaárusnőnek egy szava elég, hogy arra őt szabadon bocsássák.
Liba Kis Jánosné asszonyom szépen megköszönte az aldermannak a kegyességét s megigérte, hogy őnagysága feleségének egy bödön lúdzsírral fog kedveskedni a legközelebbi alkalommal.
– Nos hát, miszter Pogány Isten, – mondá a tolmács (az alderman szavai nyomán) – őfelsége, a legkecsesebb királynő országaiban az a szokás, hogy mikor egy dzsentlement az ő miledije a dutyiból kiszabadít, az akkor annak kezet csókol.
Még annak is meg kellett történni, hogy Pugonyi Están uram kezet csókoljon Liba Kis Jánosné asszonyomnak: Albion szemeláttára.
Mikor aztán hazakerültek a szállásukra (az omnibuszon a száját sem nyitotta fel Están úr), azt mondá a szomszédasszonyának:
– Tudja-e, szomszédasszony, hogy mi az a „husband”, amit ez a fránya boardingos az én nácionálembe beírt?
– Azt gondolom, hogy afféle hózentráger.
– Szimbolice igenis, de etimologice azt teszi, hogy „férj”. Én mint a maga férje vagyok bejelentve. Már most, ha azt nem akarjuk, hogy mind a kettőnket esmeg becsukjanak hamis bejelentésért, hamarosan szaladnunk kell a gretnagreeni kovácshoz és megesküdni.
– Azt a bolondot csak nem tesszük. Sok volna az már nekünk, hanem ha akar a szomszéduram valami összeköttetésbe lépni velem, hát akkor legyen nászuram, én meg magának nászasszonya. A fiatalok dolga az, hogy szeressék egymást. A várt millió már úgyis leolvadt tizenkét shillingre.
– De megmaradt a dicsőség – aztán meg a nemesi levél.
– Hát tudja mit, szomszéd uram, a macskabőreért már kapott tizenkét shillinget, a kutyabőreért adok én huszonnégyet.
Están úr nagyon megorrolt ezért a szóért.
– Asszonyság! Ilyen szent dolgokról nem szabad efféle frivol, profán hangon beszélni. Ez nem tréfa tárgya. A nemesi armális!
– Nem is tréfálok. 1848 óta mindnyájan nemesek lettünk. A mi apáink is vérrel szerezték ezt a nemességet. Nem együtt harcolt-e Pugonyi Están uram édesapja az én apámmal? Ugyanabban a szolnoki ütközetben, ahol a Pugonyi Están uram apja egy golyót kapott a lábába, az én apám meg, mint huszár, levágta a maga svalizsérját.
– No, ez szép szó volt szomszédasszonyomtól: „mindnyájan nemes emberek lettünk”. Így értelmezve én is elfogadom az egyenlőséget; de nem abban az értelemben, hogy „mindnyájan egyformán parasztok lettünk”.
– Hát alkudjunk meg, szomszéd uram. Tegyük össze, ami jó, s osszuk ketté, ami rossz. Én is lépek egyet, szomszéd uram is egyet. Mondjuk, hogy mindnyájan egyformán polgárok lettünk.
– Tyhű! Azt a fűzfánfütyülő rézangyalát! De már „pógár”-nak nem hagyom magam neveztetni! Inkább paraszt!
– Hát hiszen az is becsület. A paraszt tenyere szorítja össze a kévét, s ez a kéve a mi hazánk. Hányszor olvastam én már az újságban azt a szót, hogy a „munka megnemesít”. No, hát akkor a paraszt az igazi nemesember.
– Addig-addig, hogy rádisputál szomszédasszony, hogy a Palkó fiamból vincellért csináljak.
– Biz azt akarom én. Mit erőlteti szomszéd uram, ha nincs kedve a tudós könyvekhez? Mit ér neki, ha keresztül ötöl-hatol a keserves iskolán, ha nagy kérésre, kunyorálásra, meg a képviselőnk közbenjárására áteresztik a vizsgákon, aztán megkapja a pecsétes levelet, amibe mindjárt szalonnát takarhatna, ha volna szalonnája? Nem nagyobb nemesség-e annál egy darab puszta földjét az országnak gyümölcstermő paradicsommá átváltoztatni? Bizony, bizony mondom, szomszéduram, hogy akkor lesz ez a Magyarország boldog, ha a címerében öt veres mező helyébe zöld mezőket fognak festeni valaha.
– De már ilyen vakmerőséget mondani! Még talán az én nemesi címeremben levő kardos kézbe is kertészfűrészt adna a szomszédasszony?
– Azt biz én. S attul öröm és boldogság szállna szomszéduram házára.
Pugonyi Están uram nem szólt többet. Elővette a tajtékpipáját, megtömte dohánnyal, kicsiholt, rátette az égő taplót, rácsukta az ezüstkupakot, kettőt szítt belőle, s akkor a pipát az agyarára szorítva, azt dörmögé félszájszegletből:
– Hun van hát az a huszonnégy shilling?
A Palkó ezalatt megjárta a maga legációját. Tavasz lévén, a szlavoniai pátriát el-eligálta előle más jobb tanulódiák, neki maradt Bergengócia: ott összesepert hat forintot csupa négykrajcárosokban. Ez éppen elég volt neki arra, hogy a zsibárusnál egy revolvert vegyen.
Azzal aztán elment vizitet tenni a Katicához.
Jól nevelt leány, mikor az anyja nincs otthon, csak az ablakban szokta fogadni a látogató ifjút.
– Búcsúzni jöttem magához, Katica.
– Hova készül?
– Nagyon messze. Az apám azt mondta, hogy amint visszajön Londonból, azzal a százezer fontsterlinggel, engemet azonnal elküld Angliába; ott fogom folytatni a tanulmányaimat. Én azonban még messzebb akarok menni. Oda fel ni! Ahol a hold tanítja a csillagokat ábécére. Oda csak nem jön utánam az a sok kutya grammatika!
Meg is mutatta a leánynak a beszerzett forgópisztolyt.
A leányzó, bevett szokás szerint, arra kérte szíve választottját, hogy arra az útra őtet is vigye magával. S ahogy regényolvasott ifjú szerelmesekhez illik, kölcsönösen beleegyeztek, hogy amint a szülők hazaérkeznek, megszerzik azoknak a drága meglepetést: kettős öngyilkosságukkal! Az iskolás diákok már tizenhét éves korukban megúnják az életet. Nem a diákoknak a hibája ám ez; hanem annak az életnek.
Ki volt ez csinálva szépen. A Katica meg is stikkolta már a szemfödelét.
Mikor aztán hazaérkezett a két szülő: Están úr oda citálta maga elé a Palkó fiút s nagy büszkeséggel vonta elő a bundája zsebéből a zoological-muzeum certifikátját a kitüntetésben részesített háromszínű kandúrról. (Az árát nem írták bele.)
– No látod, fickó! A tudomány meg nem csal. Ime, a háromszínű kandúr Anglia legfényesebb múzeumában pompázik. A díját is kifizették, s én vettem neked rajta – ide nézz – egy pompás szép kertészkést fűrésszel.
Erre a szóra aztán nyakába borult az öregnek Palkó diák, összecsókolta az orcáját, telesírta a gallérját – s aztán nem volt szó többé se Angliába, se a holdba utazásról.
Azóta elmúlt annyi esztendő, amennyi szükséges, hogy a fiatal embernek benőjön a feje lágya, s a homoki szőlő termővé legyen. S most már Liba Kis Jánosné asszonyom együtt jár minden évben a londoni piacra Pugonyi Pálné asszonnyal, a leányával; az egyik ludakat, a másik muskotály szőlőket szállít az ángliusoknak. Están úr is fehér cipót eszik már csermelyés vakarcs helyett.
Mégis jó volt azt a háromszínű kandúrt megkölteni!