A gyilkos (Lovik Károly)
szerző: Lovik Károly
Az asszony csupa ideg volt, homlokán a vékony kék ér nyugtalanul lüktetett, s az ajka untalan kicserepesedett, míg a férfi csöndesen olvasgatott a teraszra kitett tengerparti kosárban. Jómódú emberek voltak, ez nemcsak a tengerparti kosárról, hanem a lakásról is látszott, amelynek ezüsttárgyai, régi festményei, sárgaréz veretes bútorai előkelő, meleg hangulattá tömörültek. A villa egyszerű, de nagyon csinos volt, kettős fedél ült rajta, mint a régi kastélyokon, míg az áttört függönyök, a sárga faredőnyök, az izzólámpák és a ház mellett álló kis motor az új időket hirdették. A kertben tiszta vászonnadrágban, komoly arccal egy nagy kalapos kertész locsolgatott, odébb a foxterrierek ugráltak. Minden tiszta és rendes volt, mintha most fényezték volna be.
A teraszon ülő pár, mint látható, párbeszédet szakított félbe. Nyilvánvaló volt, hogy a férfi hagyta abba – udvariasan elvágta a vitatkozást, s kezébe véve az újságot, nyugodtan olvasgatott. Az asszony azonban ideges volt, mint rendesen, akármily csekélységről volt szó. Most is apróságról beszéltek, a szép hölgy szemrehányást tett a férjének, amiért csak kutyákkal és lovakkal tud foglalkozni, a férfi pedig azt vitatta, hogy a kutyákban és lovakban több jellem van, mint az emberekben. Az emberek ugyanis mind hiúk, tartotta, az állatok ellenben őszinték. Hiú az egyik ember a szépségére, a másik a vallására, a harmadik a ravaszságára, a negyedik a dinnyéire, az ötödik a gyerekeire, sőt olyan is van, aki a gazságával hivalkodik. Az asszonyt mindig felizgatta az ilyen fejtegetés, mert meg volt róla győződve, hogy az ura ingerkedik vele. A férje, úgy vélte, kitalálja ezeket a dolgokat, hogy mentegesse végtelen szárazságát és örökös künológiai érdeklődését. Egyenesen meg is mondta neki, hogy unalmas embernek tartja, s maga se tudja, miért szereti. A férfi ilyenkor nevetett, s megsimogatta szép fekete szakállát, amely mint a sötét acélpenge csillogott.
– Egyébként – szólalt meg egyszerre Illenczi –, be fogok önnek mutatni egy érdekes embert, akihez, ha megunt, férjhez mehetne. Most jut ugyanis eszembe, hogy reggel találkoztam Marjai főhadnaggyal.
Az asszony idegesen kapta föl a fejét.
– Hagyjon nekem békét ezekkel a novellai alakokkal! Marjai főhadnagy... ez már előre úgy hangzik, mint egy elbeszélés címe. A főhadnagy összetör minden szívet, s aztán lelövi az asszony férjét. Alapjában pedig Marjai főhadnagy késsel eszi a halat.
A férfi mosolygott.
– Marjai főhadnagy kivétel a szabály alól. Marjai agyonszúrta a feleségét, ki őt megcsalta.
Az asszony meglepve nézett urára.
– Ez az a Marjai, akiről az újságok annak idején annyit írtak? Azt mondják, hogy az udvarlót is lelőtte?
– A házibarát csak úgy szabadult meg, hogy egy szekrénybe bújt, s nem engedte az ajtót kinyitni.
– Érdekes ember – szólt az asszony. – Ez, lássa, őszintén véleményt mondott. Itt lakik?
Illenczi kinézett a kosárból.
– Éppen erre jön. Vagyok vele olyan jó viszonyban, hogy fölhívhatom. Együtt szolgáltunk Krakkóban.
Tíz perc múlva Marjai főhadnagy, egy nyurga, angol bajuszú úr, beállított a szobába. Nem volt egyenruhában, a hadseregtől az emlékezetes eset után megvált, s ma már alig valami sejtette az egykori katonát. Egyszerűen, de választékosan volt öltözködve, azonban az ujján nagy, kirakatba való ékszerek csillogtak. Modorán bizonyos öntudat ömlött el, a tekintetében is volt valami követelő, mint azokéban, akik tudják, hogy valakik, s megkívánják, hogy a világ is tudomást vegyen róla. Nála az okot rá egykori gyilkossága adta, azóta, hogy az eset megtörtént, az előbbi udvarias ember követelőző lett, fürdött a népszerűségben, s lenézett mindenkit, aki nem képes rá, hogy a feleségét leszúrja.
Meghajlott az asszony előtt, s helyet foglalt az egyik angol székben. Látszott, kíváncsi rá, vajon Illencziné tudja–e, hogy kivel beszél. Mikor az asszony megmondta, hogy már hallotta a hírét, elmosolyodott, mint a művész, ha előző esti sikeréről beszélnek, és megelégedetten, bár alig észrevehetően biccentett a fejével.
– Meg kell önnek mondanom – szólt az asszony –, hogy igen érdekes embernek tartom. A halál az Isten joga, az az ember, aki magához ragadja e hatalmat, bizonyos mértékben Prométheuszra hasonlít.
– Minden bizonnyal! – vetette közbe Illenczi. – Marjait azóta népszerűség is veszi körül. Úgy mondják, sok virágot is arattál ezen a réven?
– Bizonyos, hogy az embereket, bár ez kissé mosolyogni való, de érdekli személyem! – vette föl a szót élénken a főhadnagy. – Amerre járok, mindenütt megcsodálnak, s a hátam megett összesúgnak: "Ez az a főhadnagy? Ez ölte meg a feleségét? Nem zárták be?" És így tovább. Úgy látszik, a világon még ritkák az olyan emberek, akik képesek becsületüket megtorolni. Véleményem szerint csak az férfi, aki hasonló esetben hasonlóan jár el. Nemde?
– Feltétlenül! – bólintott Illenczi. – Kár, hogy a katonai pályád ez eset miatt félbeszakadt. Emlékszem, annak idején szerettél matézissel foglalkozni. Nem mennél a mérnöki pályára?
Marjai intett a fejével.
– Ó, nem, az nagyon unalmas dolog... Egyébiránt, hogy a tárgynál maradjak, gyilkolni tulajdonképpen szép dolog. A teremtés is nagy, ám nemde a rombolás is. Isten megalkotta a hegyeket és tengereket, de nagyobb munkát végez majdan az, aki eltörli a hegyeket és a tengereket. Én minden gyilkost megértek, mert értékelni tudom a bátorságot, amelyet tette elkövetésében kifejt. A legtöbb ember gyáva, és e gyávák többsége teremtette meg a törvényt, amely tiltja a gyilkolást. Holott a természetben minden leöli a másikat: a sas a nyulat, a tigris a bárányt, a vidra a halat, a pók a legyet, a nap a sötétséget, a nyár a telet. Ez az én külön filozófiám.
– Érdekes... – szólt Illenczi, míg az asszony csöndesen ült, s a vendég vonásait vizsgálgatta. Hideg, komor vonások voltak, mintha belemarták volna magukat az arcbőrbe. – Azonban szükségesnek érzem, hogy figyelmeztesselek valamire.
– Parancsolj! – szólt a főhadnagy kissé kelletlenül, amiért ismét kizavarták elbeszélése sodrából.
– Tulajdonképpen mosolyogni kell rajta. Téged azonban esetleg érdekel. Nemde, a gyilkosság tíz év előtt történt?
– Igen, tíz év előtt.
– Az emberek ennyi idő alatt felejtenek, talán tudva is kitörölnek egyet–mást az emlékezetükből. Így például a múltkor egy társaságban fordultam meg, ahol a te esetedről szólva egy ismert notabilitásunk ezt mondta: "Én azt hiszem, ez az egész gyilkosság csak mese."
Marjai hitetlenül, de kissé meglepve nézett föl.
– Mese? Benne volt minden újságban. Otthon vannak mind, sorba rakva. Az egyikben le is vagyok rajzolva.
– Mégis többen akadtak – folytatta a háziúr –, akik mosolyogtak a báró szavaira, s azt mondták: "Tényleg nincs kizárva a dolog." Tudod, tíz év nagy idő.
A főhadnagy kissé izgatott lett.
– Engedelmet kérek, nem olyan nagy idő. Az ilyen dolgok nem évülnek el egyhamar. Milyenek az emberek... hihetetlen! Nevetséges, de úgy van: irigylik tőlem az esetet, nemde?
– Mindenesetre. Én természetesen melletted foglaltam állást, és azt mondtam: "Felelek a dologért", de mégis, mint jellemző esetet, fölemlítem. Ugyanakkor abban a társaságban, amelyben nagyon sok előkelő ember volt, az olasz királygyilkosról kezdtek beszélni, s azt mondták, hogy valóban bátor ember volt.
– Az egy közönséges gazember volt! – vette ellen Marjai főhadnagy. – Pénzért bérelték föl: tettében nincs semmi nemes vonás. Csak nem gondolod, hogy ideális gyilkos?
– Ó, dehogy! – nyugtatta meg Illenczi. – Eszményi gyilkos vagy például te, aki a becsületért cselekedtél, de nem ő, aki az anarchizmust szolgálta.
Egy pillanatig csönd volt, aztán Marjai vette föl a szót.
– Amit az előbb mondottál, nem megy ki a fejemből. Rosszakarat volna ez avagy feledékenység? És sokan hallották? Bizonyára tovább is terjesztik a hírt, s kiderítik, hogy nem gyilkoltam, sőt talán még a feleségemmel élek, nemde?
Megsimogatta homlokát.
– Voltaképp itt tenni kellene valamit, hogy ez a rágalom elüljön. Jó volna, ha felelősségre vonnám az illetőt? – kérdezte meg a háziurat.
– Azt, kérlek, ne tedd, mert diszkréció alatt mondtam el a dolgot.
– De hát valamit mégiscsak ki kell eszelni. Végre is ez sértő inszinuáció, mert annak idején a becsületemet toroltam meg, s erre ma is súlyt helyezek.
– Mindenesetre gondolkozni kell e dologról – hagyta helyben Illenczi. – Én is úgy tartom, hogy a neved megkíván valami reparációt. És különben se árt, ha az emberek megint visszaemlékeznek egy kissé a dologra. A te eseted nem oly közönséges, hogy kifacsart citromként el lehessen dobni.
– Nagyon köszönöm baráti szívességedet – szólt Marjai fölkelve –, és még igénybe fogom venni. Fogadd hálámat. Kezét csókolom, nagyságos asszony, talán nem untattam azzal, amiről beszélgettünk.
Meghajlott és elment. Illenczi elmosolyodott, és így szólt a feleségéhez:
– Íme, az őszinteség és az érdekesség. Most megy a nagyharanghoz, és kihirdeti, hogy igenis ő a gyilkos, és leteszi rá a szavát, hogy ő az. Boldogtalan volna, ha valaki elfeledné, hogy Marjai főhadnagy meggyilkolta a feleségét. Ez olyasmi lenne, mintha Hamletet nem Shakespeare írta volna.
Az asszony is elmosolyodott.
– Valóban, ez az ember vérrel kendőzi az arcát, de mégiscsak kendőzi! – jegyezte meg.
Illenczi a felesége vállára tette a kezét.
– Én az istállóban lakom egész nap, ő meg a morgue–ban, nos, melyik a jobbik? Ő nem tud ellenni két percig anélkül, hogy ne arról beszéljen, mint ölte meg azt a szegény asszonyt, akinek végre is igaza volt. Ki ne csalná meg ezt a hőst? Ha száz halált hal a szerencsétlen, akkor is jobban jár, mintha hozzá volna láncolva.
Leült a kosárba, s kezébe vette az újságot. Az asszony a párkányra támaszkodott, és kiengesztelődve mosolygott.
– Ha pedig nem hagy békében – szólt Illenczi az első sorokat átfutva –, akkor én is érdekes ember leszek. Majd elválik, hogyan fog velem boldogulni.